vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - Bukephalos (10. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. május 21. 10:28 Műfaj: NovellaCimkék: ókor, makedónia, élettörténet, király, udvari élet, féltékenység, betegség, szerelem, vágyódás

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

 Kilencedik fejezet:  http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_050411/       

 

              Miközben Philippos hadseregével a Khalkidiké bejáratánál állomásozott, s arra várt, hogy Olynthos kiadja féltestvéreit, vagy lerohanja a félsziget városait, a vadregényes nyugati széleken is változások voltak várhatók. Mert hiába is volt a dél thrák partvidéken lekötve a király, jól kiképzett hadvezéreire mindig számíthatott.

               Philippos már évek óta tervezgette, hogy Épeirosban, Olympias hazájában végre a saját ízlése szerint alakítsa a hatalmi viszonyokat. Nem mintha Olympias nagybátyja, az idős Arybbas[1] sok vizet zavart volna Philippos elképzelései körül, hiszen együttműködésüket annak idején békeszerződéssel is megerősítették, de Philippos megnyugtatóbbnak érezte, ha egy hozzá minden szempontból hű és neki elkötelezett ember kerül a nyugati Épeiros élére. Így hát már egészen korán az eljövendő uralomra kezdte felkészíteni Olympias öccsét, Alexandrost, aki királyi túszként szintén a makedón udvarban élt, s megfelelő görög nevelést kapott. A fiú öt évvel volt fiatalabb Olympiasnál, de mintha nem is lettek volna édes testvérek. Amíg Olympias szeszélyes, állhatatlan és meglehetősen veszélyes asszony hírében állt, addig öccse, a fiatal Alexandros egy nyíltszívű, vidám és barátságos ember volt, s a legtöbb vele egykorú fiú igencsak szerette az udvarban.

              S most eljött az ideje, hogy Philippos elképzeléseinek megfelelően a fiatal herceg foglalja el végre a molossosok trónját. A király távollétében egyik hadvezére, a lynkéstisi Anteas hajtotta végre a gyors hadműveletet, s miután Arybbas jóformán nem is állt ellen, vérontás és gyilkolás nélkül történt meg a trónváltás[2]. Arybbas Athénba menekült, ahol Démosthenés pártja melegszívvel fogadta, mintegy ismételt beigazolódásaként intelmeikre a kegyetlen Philippos arcátlan tetteivel kapcsolatban.

              A fiatalembert nehéz szívvel engedték el társai, akikkel együtt nevelkedett, de nem csak ők. Ugyanilyen szeretettel gondoltak az éles eszű fiúra tanítói is, elsősorban Leonidas, aki a nevelők felettese, s a gyermekek legelső paidagogosa[3] volt. Ez a mindig szigorú és rendkívül erkölcsös, szikár férfiú Olympias épeirosi származású rokona volt, s elsősorban arra a feladatra volt kiválasztva, hogy ő legyen a hercegek nevelője, azonban igazságérzete, szigorú, de mindig bölcs természete miatt minden gyermek tisztelte és szerette. És bár közvetlenül nem ő foglalkozott a rábízott összes tanítvány okításával, semmi sem történhetett az ő tudta és beleegyezése nélkül. Ő állította össze a tanítók, nevelők listáját, és azoknak a tantárgyaknak a lajstromát, amit véleménye szerint minden valamire való hellén fiatalnak feltétlenül szükséges tudnia.

             Leonidas személy szerint csak a két Alexandrossal, Olympias öccsével és fiával, valamint Arrhidaiossal foglalkozott. A királyné ezt természetesen nem nézte jó szemmel, és folyton azon mesterkedett, hogy Arrhidaios nevelését másra bízzák; lehetőleg egy alantas származású, és kevésbé művelt tanítóra, hiszen Arrhidaiosból nem lehet Alexandros vetélytársa, s ezt minden téren meg is kell akadályozni. Ugyanakkor sértett büszkesége azt sem fogadta el, hogy Philippos miért alázza meg azzal, hogy az ő rokonára bízza Arrhidaios nevelését is, de a király ebben a kérdésben hajthatatlan maradt.

             A királyné természetesen nem fogadta el, hogy akaratát semmibe vegyék, hiszen az nem lehetett, hogy valami ne úgy alakuljon, ahogy az neki a legmegfelelőbb. Mindig mindent keresztülvitt, még ha az adott dolog teljesíthetetlennek, vagy erején felülinek is tűnt elsőre.

            Mindenesetre egy időre abbamaradtak ellenkezései, látszólag belenyugodott abba, hogy Arrhidaiost is Leonidas tanítsa, s amíg a király Olynthosnál volt lekötve, Olympias szívélyesnek és kedvesnek mutatkozott Philinna fiával szemben is. Persze akik jól ismerték az asszonyt, azoknak feltűnő lehetett volna túlzott nyájassága, de Olympias most is elég okos és elővigyázatos volt, mint mindig mindenben. Mások előtt nem mutatta ki kedvességét és közeledését a gyermekhez, de amikor véletlenül kettesben maradt vele, vagy összetalálkoztak valahol, mindig szívélyesen érdeklődött hogyléte felől, barátságosan megsimogatta Arrhidaios fejét, vagy csak kedvesen rámosolygott. Tudta, hogy a feltűnő, gyors változás Arrhidaioshoz való hozzáállásában gyanakvóvá tenné a gyermeket, ezért nem siettetett semmit. De amikor már úgy érezte, hogy a kisfiú természetesnek veszi barátságos közeledését, tudta, hogy tovább léphet. Persze továbbra is igyekezett feltűnés nélkül viselkedni.

           Egy alkalommal, mielőtt elkezdődött volna a hercegek Hésiodos[4] költészetét ismertető foglalkozása, Olympias egy tányér süteménnyel tért be hozzájuk, s kedvesen mosolyogva nyújtotta át azt a gyermekeknek. Arrhidaios és Alexandros is evett az édességekből. Azonban a foglalkozás vége felé Arrhidaios arca egyre szürkébb lett, szája széle elkezdett remegni, majd habzani, szemei fennakadtak, majd heves rángógörcsök közepette a földre dobta magát, vadul hánykolódott a kövezeten, és maga alá vizelt. Mintha nem is lett volna eszénél, mindenesetre nem reagált a szólongatásokra, s amikor Leonidas az arcát paskolgatta, Arrhidaios azt sem érzékelte. Tehetetlenül álltak a gyermek felett, s a nevelő csupán annyit tehetett, hogy óvatosan a fiú rángatózó feje alá csúsztatott egy összehajtogatott köpenyt, nehogy véletlenül megüsse magát.

           Végre megérkezett az orvos is, akiért Leonidas azonnal elküldetett, amikor a fiú rosszul lett, s amikor a doktor megvizsgálta Arrhidaiost, megállapította, hogy a herceg kóros mozgást produkál, tehát valószínűleg a szent betegség[5] valamelyik formájában szenved. Ezalatt elsősorban a pneumaáramlás valamilyen zavarát kell érteni, és azért történik, mert megbomlott az ember szervezetének hármas egysége, a pneuma, a psykhé és a szarkosz[6] összehangoltsága.

 - Ez mit jelent? – kérdezte komolyan Leonidas.

            - Amikor a pneuma áramlása valamilyen oknál fogva akadályoztatva van, akkor a hideg nyálka lehűti a különböző testrészeken a vért, és a létrejött véres nyálka elzárja a véredényeket. Ha azonban a pneuma már bejutott az érbe, és csak a visszafolyása van akadályoztatva, akkor a fluktuációja következtében görcsök alakulnak ki. A nyálka tehát felszaporodik, s mivel nem megoldott annak kellő mértékű ürülése, ez a test megbetegedéséhez vezet.

 - És most mit tudunk tenni Arrhidaios javulásának érdekében?

          - Mindenekelőtt meg kell akadályozni, hogy a fiú hirtelen és nagy hőmérsékletváltozásnak legyen kitéve, mert ez a betegség egyik igen jelentős előidézője.

           - Úgy érted, hogy a nyálka felszaporodásáért, illetve ürüléséért az időjárás változása, a hideg, meleg váltakozása a felelős? – érdeklődött tovább lelkiismeretesen a nevelő.

            - Pontosan, sőt még az éles szelek sem tesznek jót ennek a betegségnek. De amint lecsillapodik kissé e szent betegség tombolása, meg kell itatni vele ezt a főzetet, mely erősíti szervezetét a hasonló rohamok elkerülése végett. – folytatta az orvos. – Ezek a felfokozott, kóros mozgások éppen a betegség isteni lényegét bizonyító szimptómák, ezek ugyanis a mozgásnak a psykhével és annak a teremtéssel való összefüggésére mutatnak, hiszen a psykhé tevékenykedésének sérülése tükröződik a szokványostól eltérő mozgás tünetei mögött.

- Úgy gondolod tehát, hogy ezért a betegségért Arrhidaios agya a felelős?

           - Pontosan. Ennek a betegségnek a létrejöttéért az agy a hibás, minthogy ez a szerv a magasabbrendű lélek lakóhelye, és a pneuma elsődleges hasznosítója. Hippokrates[7] is ezt tartotta: „…az agynak van a legnagyobb hatalma az emberben…mert az egész testben ő az értelem székhelye, ezt a pneumából veszi át.”[8] 

           Lassacskán elcsendesedtek Arrhidaios görcsei, megnyugodott és visszanyerte eszméletét, de semmire sem emlékezett abból, hogy mi történt vele, csak azt konstatálta, hogy a földön fekszik a saját vizeletében, s Alexandros elborzadva bámulja őt, miközben Leonidas és az orvos megpróbálta felsegíteni.

            Ebben a pillanatban sikoltozva rohant be a helyiségbe Arrhidaios anyja, Philinna is, akihez valószínűleg a leskelődő és mindig pletykálkodó mihaszna cselédségen keresztül juthattak el a történtek. Leborult fia mellé, szorosan magához vonta, és hisztérikus hangon sikoltozott, hogy mindennek nyilván az álnok kígyó, a samothrakéi boszorkány, Olympias az oka, aki minden pillanatban arra törekszik, hogy az első szülött Arrhidaiosnak valami baja essék, és bizonyára méreggel tört most fia életére. Felugrott, felkapta az üres tányért, és földhöz vágta, úgy hogy az ezerfelé törött. – Itt a bizonyíték arra, hogy Olympias meg akarta mérgezni a fiamat! – sikította artikulátlan hangon.

          Az orvos csöndesen próbálta nyugtatgatni az asszonyt, s igyekezett neki elmagyarázni, hogy erről senki sem tehet, hiszen ez az istenek szent betegsége.

          - Én is ettem a süteményből, és nekem semmi bajom sem lett. – szólt most közbe Alexandros, aki megrémült attól, hogy esetleg anyjának valami baja származhat Philinna vádaskodásai miatt.

          Philinna egy pillanatra elnémult, aztán amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott is a szobából, de amilyen eszelős gyűlölet csillogott sötét szemeiben, nem sok jóra lehetett számítani tettei következményeként. Alexandros, mint akinek földbe gyökereztek a lábai, lecövekelt a bejárat előtt, s elfelhősödött tekintettel, mardosó félelemmel a szívében követte tekintetével a távozó Philinnát, aki az asszonyok épülete felé sietett.

          A sikoltozásra, hangos és zaklatott beszédfoszlányokra, és a szokatlan rohangálásra én is felfigyeltem, s kiálltam szobám elé, hogy láthassam, mi történik, de csak az Erinnüszökhöz[9] hasonlatos és holtsápadt Philinnát láttam, amint keresztülrohant az udvaron. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett, s kíváncsian a gyermekek oktatásának helyet adó épület felé igyekeztem, oda, ahol a legtöbben ácsorogtak és kíváncsiskodtak. Ott mesélték el nekem, hogy mi történt.

          Később a még mindig teljesen felzaklatott Philinnát a palotaőrség tagjai tartóztatták fel, amikor be akart törni Olympias termeibe. Markában egy szilánkos cserépdarabot szorongatott olyan erővel, hogy kiserkent a saját vére is. Úgy kellett erőszakkal lefogni a tomboló asszonyt, aki Olympiasra akart támadni a cserépdarabbal. Sikoltozott, zokogott, s egész testében remegett a felindulástól, miközben folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy ha csak egy haja szála is meggörbül Arrhidaiosnak, ő megöli a molossos hercegnőt és a fattyát is. Olympias hidegvérrel nevetett riválisa arcába, s csak annyit mondott, hogy Philinnát nyilván az eszelős őrület szállta meg, hogy ha ilyesmit feltételez.

          Utóbb olyan mendemondák láttak napvilágot, hogy Olympias valóban meg akarta mérgezni Arrhidaiost, s nehogy véletlenül saját fia harapjon a mérgezett süteménybe, az Arrhidaiosnak szánt darabot saját kezéből kínálta a gyanútlan gyereknek. De erre a részletre már senki sem emlékezett pontosan, úgyhogy ezek a vádak végül nem nyertek megerősítést. Mindenesetre ezentúl senki sem mert keresztbe tenni a molossos asszonynak, ismerve bosszúálló természetét, s mivel senki sem volt biztos ártatlanságában, inkább tartózkodtak minden vele való konfliktustól.

          Olympias azonban elérte amit akart, mégpedig úgy, hogy abból ő került ki győztesen. Most már maga Philinna ragaszkodott ahhoz, hogy a két kis herceg egymástól elkülönítve nevelkedjék, s bár kezdetben még Leonidas oktatta Arrhidaiost is, idővel Philinna gyanakvása oly méreteket öltött, hogy kezdte azt gondolni, hogy a molossos nő esetleg Leonidassal akarja eltétetni fiát láb alól, elvégre rokonok. De bármennyire is óvta, féltette gyermekét lassan már mindenkitől, s egy pillanatra sem tévesztette volna szem elől, Arrhidaoson ettől fogva többször is mutatkoztak a szent betegség rémisztő tünetei. Volt, amikor csak enyhe formában, testének csak bizonyos tagjai rángatóztak, és viszonylag gyorsan el is múltak a kellemetlen tünetek, de előfordult olyan is, hogy ugyanolyan súlyos roham tört rá, mint legelőször.

          Az orvos állandó látogató lett Philinna és Arrhidaios lakosztályában, s hiába is igyekeztek mindent megtenni, hogy a kisfiú megszabaduljon e szörnyű kínoktól, hiába mutattak be áldozatot a legkülönfélébb isteneknek, a helyzet nem hogy javult volna, de még súlyosbodott is. Arrhidaios elméje nehezebb felfogású lett, mozgása darabos, elbizonytalanodott, s mintha állandó búskomorság telepedett volna az amúgy is feldúlt lelkű gyermekre. Philinna pedig kínjában és tanácstalanságában megint kezdte azt hinni, hogy továbbra is Olympias áll a betegség hátterében. Azt ugyan nem tudta megmondani, hogy mily módon is juthatna a molossos boszorkány fia közelébe, mindenesetre meg volt róla győződve, hogy csak rontás lehet a gyermeken, máskülönben már meggyógyult volna.

          Megszállottan harcolt a saját igazáért, s akárhányszor úgy vélte, hogy nem hisznek neki, hisztérikus roham tört rá, sírt, zokogott és vádaskodott. Lassacskán mindenkiben ellenséget látott, s most már az orvost sem engedte Arrhidaios közelébe, mert meggyőződésévé vált, hogy Olympias rajta keresztül akarja belecsempészni a kisfiú gyógyfőzetébe az egészségét aláásó mérget.

         Amint Philippos hazatért a harctérről, az asszony nekirontott férjének, térdre vetette magát előtte, majd remegő hangon könyörgött neki, hogy hagyja el Olympiast, hiszen ez a nőszemély mindannyiuk életére akar törni, Arrhidaiost már megmérgezte, s most szisztematikusan mindegyiküket meg akarja ölni.

       Philippos megrökönyödve álldogált Philinna előtt, nem értette összefüggéstelen, zavaros mondatait, s elborzasztotta az asszony piszkos, ápolatlan külseje. Napok óta nem tisztálkodott, s pecsétes, átizzadt ruhája is arról tanúskodott, hogy jó ideje nem cserélt öltözetet. Philippos undorral fordult el Philinnától, majd hívatta Olympiast is, hogy tisztázza a helyzetet. Amint a molossos feleség diadalmasan sugárzó arccal, fényesen leomló sűrű hajával és friss virágillattól körbelengve megjelent előtte, szembeötlött neki a két feleség közti különbség, s gyanítani kezdte, hogy a két asszony közti rivalizálás igen súlyossá vált.

         Amint Philinna észrevette Olympiast, mint egy megvadult anyatigris, úgy ugrott neki riválisának, s ha Philippos közéjük nem veti magát, bizonyára a másik torkát harapja át. Így is mély, vörös karmolásnyomokat hagyott Olympias hófehér, puha bőrén, s durván belekapott annak gyönyörű hajkoronájába, majd ráncigálni kezdte. Philipposnak erővel kellett Philinna görcsbe merevedett ujjait egyenként lefejteni Olympias hajtincseiről, miközben a két asszony úgy ordított, ahogy a torkukon kifért. Az ajtónálló őrség tagjai pedig megdermedve álldogáltak, s első pillanatban nem is tudták, hogy most mitévők is legyenek. Csak amikor a király ingerülten intett nekik, akkor léptek közbe, hogy szétválasszák a házastársi perpatvar résztvevőit. Ahogy Olympias végre kiszabadult a megvadult Philinna hisztérikus támadásából, indulatosan megigazította ruháját és haját, s csak annyit vetett oda Philipposnak a szája szegletéből, hogyha sikerült ezt az ördögöt lecsillapítania, majd akkor beszéljenek, s ezzel elsietett saját termei felé.

          Azóta is gyakorta fel-felbukkantak olyan mendemondák és híresztelések, hogy Olympias módszeresen mérgezte szerencsétlen Arrhidaios elméjét valamiféle csak általa ismert összetevőjű méreggel, s ennek folyamatos adagolásával érte el, hogy Philinna fia az idők folyamán egyre rosszabb állapotba került, ugyanakkor a szent betegség rohamai is állandóan kínozták szerencsétlen gyermeket. Olympias indítékai természetesen érthetőek voltak, hiszen egy félkegyelmű embert a népgyűlés, vagy háború esetén a hadsereggyűlés nem választ királlyá, pláne akkor, ha van lehetőség mellette egy rátermett és hozzáértő, szintén királyi vérből származó fiatalembert megválasztani. Ugyanakkor soha, senkinek nem sikerült Olympiasra rábizonyítani, hogy ő lett volna Arrhidaios megmérgezője. Ha egyáltalán valaha is mérgezték szerencsétlen fiút.

         A király természetesen engedélyezte Philinna számára, hogy Thessaliából hívasson egy saját orvost, aki kizárólag Arrhidaios ellátásával volt megbízva, s akihez az asszonynak több bizalma volt, mint a korábbi udvari orvoshoz, akivel kapcsolatban viszont megingathatatlanul meg volt győződve, hogy Olympias cinkosa. Philinna rövid időn belül ismét összeszedte magát, hiszen jól tudta, hogy fia csak és kizárólag rá számíthat, s ha valaha is eséllyel pályázhat még Makedónia királyi trónjára, az csak abban az esetben lehetséges, ha egy olyan eltökélt és szívós asszony áll a háta mögött, mint amilyen ő maga.

 A tavasz beköszöntével aztán megszületett Lysistraté és atyám második közös gyermeke is, a kis Artonis, aki éppen olyan kis fekete hajú baba volt, mint nővérkéje, a most már lassan másfél esztendős Artakama.

         A perzsa fejedelmi családok mindig nagy számukról voltak ismeretesek, hiszen egy nemes perzsa férfi számára megengedett, sőt elvárt volt, hogy főfelesége mellett számos mellékfeleséget és ágyast tartson a biztos öröklés érdekében. A nagykirály évente ajándékot küld azoknak a családoknak, akiknél igen gyakori a gyermekáldás, hiszen a perzsa felfogás szerint a sokaság erőt jelent. Atyámnak, bár mellékfeleségei nem voltak, mert annyira szerette anyánkat, de ágyasai szép számmal akadtak, s ezektől az asszonyoktól több gyermeke is született rajtunk kívül. De mivel anyánk, Artystone szült neki fiút, Pharnabazost, így bátyám volt atyám egyetlen fiú örököse. Aztán amikor száműzetésbe kellett vonulnunk, családunk is két részre szakadt, mert atyámmal csak új hitvese, Lysistraté, és előző feleségétől született gyermekei, vagyis bátyám és én mentünk Makedóniába, ágyasai és azok gyermekei pedig Oxythrassal és Dibiktossal Atarneusba, Hermiashoz tartottak.

          De most végre családunk ismét kezdett egy boldog, nagyszámú perzsa családhoz hasonlítani. Atyám csak azt sajnálta, hogy továbbra is leánygyermekkel bővült utódai sora, s bár Artonisnak nagyon örült, szívesen látott volna végre egy fiút is örökösei sorában. Így aztán Lysistraté tudta, hogy nem ez a kislány volt az utolsó, akit atyámnak adott, még akkor is, ha születendő fiacskája már nem Daskyleion örököse lesz, s hogy a nagykirály sem küld ajándékot atyám családjának.

          Ebben az évben értesültünk arról a szomorú hírről is, mely Atarneusból érkezett: drága nagyanyám, a hajdani Artaxerxés nagykirály legkedvesebb leánya, atyám édesanyja, Apamé hosszas betegeskedés után meghalt. Atyám – bár nagyon szerette édesanyját – engedett Apamé azon kérésének, hogy előrehaladott kora miatt ne kelljen velünk tartania a távoli Makedóniába, hiszen már nem bírná a hosszú utazást. Így aztán atyám, bár nehéz szívvel, de féltestvérei gondjaira bízta szeretett édesanyját, s ha lelke mélyén érezte is, hogy ekkor látja utoljára, nem tehetett mást. Mindkettejük számára ez volt az egyetlen megoldás: Artabazos tudta, hogy Okhos saját nővérét, Apamét nem fogja bántani, úgyhogy őt nyugodtan Perzsia területén hagyhatta, viszont számára, mint Artaxerxés potenciális férfiörökösére csak a száműzetés várhatott, ha fontos volt az élete.

           Azon a nyáron, amikor Philippos befejezte Olynthos ostromát, s magának szerezte meg a város területét, néhány hónapot ismét fővárosában, Pellában szándékozott tölteni. Figyelmét a közelgő olympiai játékokra irányította, ugyanis rendkívül fontosnak érezte, hogy a makedónok, s elsősorban ő maga, eredményesen szerepeljenek a játékokon. Ebben a tevékenységben szenvedélyesen követte fenséges őse és elődje, a híres Alexandros király[10] példáját, aki előszeretettel hangoztatva hellén származását, többször is sikerrel szerepelt az olympiai játékok stadionfutás számában. Philippos számára is fontos volt, hogy ezekben a feszült napokban, melyek pillanatnyilag a görögök és a makedónok között fennálltak a nagypolitikában, ismét, ily módon is kihangsúlyozza hellén mivoltát, mely magától értetődővé teszi rajthoz állását Olympiában, s siker esetén végül ez is erősíti igényét az Olympia feletti hatalmi fölényre. A makedón király tehát céltudatosan igyekezett kiaknázni az eredményes olympiai helytállás politikai hasznát. Minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy a görög polisok előtt kinyilvánítsa saját elhivatott vezető szerepét, s hogy nem lenne haszontalan rábízni a pánhellén összefogás fővezéri posztját sem.

           Philippos, a lókedvelő, akinek neve is a tradicionális lovashagyományok ápolására buzdított,[11] messze földön híres istállót tartott fenn, s immár harmadszor készült rajthoz állni fogataival az Olympiai Játékokon. Eddig már két alkalommal, a 106. és a 107. olympiádon[12] győzedelmeskedett, s most ismét diadalra készült.

           Egy alkalommal meghívta atyámat, hogy tartson vele a gyakorlópályára, s tekintsék meg együtt fogatainak futását. Bátyám és én is velük tarthattunk, s én izgatottan vártam, hogy megpillanthassam végre azokat a gyönyörűséges paripákat, amelyekről már olyan sokat hallottam. Kíváncsian igyekeztem atyám mögött az istállók, és a gyakorlótér felé, így csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy Memnon is ott volt Kleitossal, Kraterossal, valamint még néhány idősebb tiszttel, akik közül én csak Antigonost, akit egyik szemének elvesztése miatt Monophthalmosnak[13] neveztek, és Polyperkhont ismertem.

           Váratlan felbukkanásom a társaságban egy pillanatra meglepetést váltott ki, mert bár évek óta Pellában éltünk, nem járkáltam túl gyakran a férfiak között. Tulajdonképpen mindenki tisztában volt ugyan azzal, hogy a perzsák sokkalta szabadabban viseltetnek asszonyaik iránt, mint az Hellasban, vagy akár csak Makedóniában is megszokott volt, de még mindig meglepetten kapták fel fejüket, ha egy nyíltan megjelenő asszonyt láttak. Igaz, hogy a makedónok messze nem rejtették el annyira feleségeiket, mint az a görög polisokban illendő volt, de az számukra is szokatlan volt, hogy valakinek a felesége – aki ráadásul nincs is jelen – férfitársaságban jelenjen meg. Szerencsére atyám velem volt, így nem okozott megütközést jelenlétem.

            Engem viszont ismét felkavart Memnon váratlan megpillantása, akit egy ideje szándékosan kerültem, hogy enyhítsem férjem iránti vágyódásomat, akinek a vonásaira öccse minduntalan emlékeztetett. Bármennyire is nem akartam ránézni, képtelen voltam elfordítani a tekintetemet, s ha csak tehettem, feltűnés nélkül követtem őt pillantásommal. Körülnéztem, s észrevettem egy terebélyes tölgyfát a gyakorlótér korlátja mellett, így lassan odasétáltam, hogy kissé távolabb kerülhessek a férfiak vizsla tekintetétől. A szokatlanul fullasztó nyári hőségben igencsak örültem a hatalmas fa nyújtotta árnyéknak, de annak talán még jobban, hogy így már kevésbé éreztem magamon Memnon érdeklődő pillantását.

           Más volt most a tekintete, mint eddig, s ez elbizonytalanított. Immár hét éve ismertem őt, de sosem éreztem magam zavarban, ha vele beszélgettem, vagy egy társaságban voltunk. Ő eddig mindig úgy tekintett rám, mint Artabazos leányára, s mint bátyja feleségére, nem utolsó sorban pedig egy olyan leányra, akiért felelősséggel tartozik, de most mintha ez a pillantás megváltozott volna. Mosolya, bár olyan volt, mint Mentoré, s kedves hunyorgása is, ahogy a nap felé fordult, de ahogy most rám nézett, mégis valamiféle olyasmi bizsergést éreztem, mint akkor, amikor Abydos kikötőjében elbúcsúztam Mentortól. Egyszerre volt ez az érzés sóvárgóan fájó, és édesen keserű is.

             Hiába is hasonlítgattam össze őt magamban eddig bátyjával, rá kellett döbbennem, hogy az összes hasonlóság ellenére is, ez a fiatalember nem a rhodosi Mentor, hanem Memnon, aki nem élhet bátyja árnyékában és az én fantáziámban úgy, mint lassan már csak képzeletemben felrémlő férjem hasonmása, csak azért, mert ő nem lehet velem. Ez a férfi nem érdemli meg ezt. Kedvessége, udvariassága és figyelmessége hiányzott, amikor nem volt a közelemben, még akkor is, ha irántam való viselkedését szándékosan férjem iránti tiszteletének tekintettem, s hogy Mentor hiánya ne kísértsen annyira, szándékosan kerültem Memnont. Most viszont rá kellett hogy döbbenjek, már nem a férjem által rábízott felelősségnek engedelmeskedő Memnon figyelmessége hiányzott többé, hanem a saját önszántából és az irántam, mint nő iránt való tiszteletből udvarias és előzékeny fiatalember társaságára vágytam. Megértettem végre, hogy nem azért kerülöm Memnont, hogy ne fájjon annyira férjem hiánya, hanem azért, mert megijesztett az a vonzalom, amit Memnon iránt éreztem.

            Odavezették végre Philippos ragyogó kancáit, melyek hátán még meg-megcsillant a habosan fehér tajték a kimerítő futam után, de az állatok ennek ellenére egy csöppet sem tűntek kimerültnek, vagy fáradtnak. Izgatottan és lábukkal kapálva kapkodták szép fejüket, ahogy a büszke király feléjük nyúlt, hogy végigsimítson fényes szőrükön. Philippos mintha egy pillantás alatt megváltozott volna. Mindig konok, megtéveszthetetlen és akaratos tekintete úgy ellágyult, ahogy koromfekete kancáira pillantott, mintha magának Aphrodité istennőnek ingerkedő bájait látta volna feltárulkozni maga előtt. Ezek a kancák még talán Olympiasnál is nagyobb hatással voltak Philipposra, s csodálom, hogy a molossos királyné nem volt féltékeny e csodálatos állatokra. A lovak hangosan horkantottak, s forró levegőt fújtattak orrlikaikon, ahogy számukra szokatlanul, nyugodtan kellett álldogálniuk az emberek előtt.

           A király váltott néhány szót a fogat hajtójával, majd kihoztak egy másik kocsit is, s az előzőt felváltva, most ebbe igyekeztek befogni a négy csodálatos fekete paripát. Ezalatt atyám jókedvűen odajött hozzám, s kedvesen invitált vissza a lovakhoz:

          - Édes leányom, hát nem vagy kíváncsi ezekre a gyönyörű állatokra? Hiszen te magad kérted, hogy velünk jöhess.

           - Innen is csodálom ezeket a szépséges kancákat. – rebegtem alig hallhatóan, majd még bizonytalanul hozzátettem: – Olyan meleg van, hogy nem merem elhagyni e hatalmas tölgy jótékony árnyékát.

- Talán nem érzed jól magad? – Atyám hangja egy pillanat alatt aggódóvá vált.

- Nincsen semmi bajom, ne félj. Csak szokatlan ez a nagy meleg.

- Talán innál valami frissítőt?

           - Nem is tudom. – mondtam tétován, majd rámosolyogva megráztam fejem, jelezve, hogy ne aggódjon értem, s nyugodtan menjen vissza a férfiak közé.

          Amint atyám visszatért a királyhoz és társaihoz, észrevettem, hogy csendben vált néhány mondatot Memnonnal, aki ezután hirtelen elsietett. Hosszan követtem őt tekintetemmel, s most először éreztem magamban, hogy sajnálom távozását. Egy kósza pillanatig úgy éreztem, hogy már nincs miért itt maradnom, hiába is a lovak szeretete hozott ki a gyakorlótérre. De ekkor ismét felhangzott a harsona éles hangja, mellyel jelt adtak a fogat hajtójának, hogy készüljön a következő gyakorlókörre. Az izgatott kancák megugrottak, mintha minden idegszálukkal a következő futamra összpontosítanának, s már alig bírtak magukkal, hogy végre kiengedhessék felgyülemlett energiájukat. A hajtó, egy alig tizenhat esztendős ifjú, csak nehezen bírta visszatartani a tüzes paripákat, s szinte pattanásig feszültek a szíjak, amikkel visszafogta a rajt előtt a lovakat, majd lassan odairányította a rajtvonalhoz a fogatot.

         Egy pillanat alatt megfeledkeztem előző tétova érzésemről, s izgatottan támaszkodtam neki a korlátnak, hogy minél közelebbről láthassam az indítást. A fénylően fekete szőrű állatok idegesen fújtattak, bőrük alatt az idegek heves táncot jártak, s már-már kitörni látszottak a rajtvonal mögül. De a hajtó még mindig visszatartotta őket, s csak gyakorlottságának és nyugalmának köszönhette, hogy felül tudott kerekedni a négy felhergelt állaton. Ekkor másodszor is megszólalt a harsona, s a kecses fogat, mint a nyílvessző, úgy suhant a messzeség felé. Én mélyen előrehajoltam, hogy jobban láthassak utánuk, amíg csak el nem tűnnek a szemem elől a forduló után.

        Ekkor mégis azt a titkon várt kedves hangot hallottam magam mögül, melynek tulajdonosa az imént olyannyira felkavart:

         - Fűzérem fonva leltem a rózsa közt Erószra, a szárnyait lefogtam, boromba őt bedobtam, s a bort s Erószt megittam. S most tagjaim belülről csiklándja egyre szárnya.[14]

         Memnon állt mögöttem mosolyogva, kezében egy kupa friss forrásvízzel kevert, mézzel ízesített gyenge borral. Kezem remegett, amikor átvettem tőle a frissítőt, s ahogy ránéztem, neki is hasonló érzéseket véltem felfedezni meleg-barna szemeiben, mint amilyenek az én lelkemben dúltak.

         Aznap éjjel nem tudtam aludni. Fejemben és szívemben kergették egymást az érzések, egyre csak azt a kis versikét idéztem fel magamban, amellyel titkon megvallotta nekem azt a ki nem mondott hangulatot, amit már magamban is felfedeztem. De tudtam, ahogyan ő is, hogy ez tiltott érzés. Én szeretem Mentort, s nem szabad más férfira gondolnom, még akkor sem, ha ez az ifjú saját férjem testvére. Kétségbeestem, s úgy éreztem, mintha saját kiszámíthatatlan érzelmeim összegubancolódott hálójába tekeredtem volna bele. Féltem még gondolatban is vétkezni Mentor ellen, miközben ő a saját biztonságát teszi kockára azért, hogy mi hazatérhessünk Perzsiába.

        Azon voltam ezután, hogy még inkább kerüljem Memnont, hiszen most már nem én voltam ura saját érzéseimnek, hanem azok nekem, s én szerencsétlen, rabszolgaként követtem minden bolond parancsukat.

        Philippos fekete fogata természetesen elhozta a dicsőséget és az első helyet az olympiai játékokon tulajdonosuknak, s a király egy hétig tartó ünnepségsorozattal ünnepelte kancái dicsőséges futását. Napközben különféle versenyjátékok sorozatai követték egymást, melyeken még maga a király is a küzdő felek közé állt, s hol pankrationban,[15] hol pedig stadionfutásban vette fel a versenyt legjobb atlétáival, este pedig hajnalig tartó bankettek követték egymást, melyeken minden makedón férfinak illet megjelenni. Ilyenkor rendszerint az eszméletvesztésig itták magukat legtöbben, hiszen a makedónok ebben a tradicionális szokásban igen szívesen versengtek thrák szomszédaikkal.

        Egyedül Antipatros, a király talán legmegbízhatóbb államférfija vonta ki magát e hírhedt orgiák elázott sorozatából. Antipatrosról mindenki jól tudta, hogy amennyire sótlan és humortalan férfi hírében áll, olyannyira szavatartó és lojális is a királyi házhoz. Philippos tehát elfogadta diplomatájának eme furcsa szokását, s ilyenkor gyakran még mondogatta is: „Most tehát innunk kell; mert az éppen elég, hogy Antipatros viszont józan.”  

       Nem sokkal azután történt a következő híres történet, hogy a király befejezte Olynthos ostromát, s fekete kancái harmadszor is megszerezték számára az áhított diadalt Olympiában.

      Meleg nyári nap volt, amikor egy thessaliai származású, bizonyos Philoneikos nevű ember megjelent Philippos udvarában egy gyönyörűséges, hibátlan formájú, hatalmas testű, fekete mént vezetve, melynek csupán a homlokán volt egy ökörfej-formájú fehér folt. A lónak apró, gonoszan csillogó vöröses-fekete szemei, s idegesen hátrasunyt fülei voltak, melyek alig látszottak ki sűrű, fényes, hosszú sörénye közül.

       Furcsa módon először nem a királyt kereste, hanem az istállók felé tartott, mert tudta, hogy jobb lesz először a lovászfiúkat és az ott őgyelgő szabadnapos katonákat elkápráztatnia csodás ménjével. Akik látták az egykedvűen baktató Philoneikost, ahogy a kantáron vezetett ló mellett gyalogol, először furcsán méregették, majd egyre gyakrabban kiáltottak neki oda, hogy akinek ilyen hivalkodó lova van, az miért nem ül fel az állat hátára, ahelyett, hogy a saját lábát koptatja. Hangosan élcelődtek, kurjongattak Philoneikos felé, s azon nevettek, hogy Philoneikos bizonyára Thessalia óta gyalogol a lova mellett.

        De Philoneikos csak furcsán mosolygott magában, s egy szót sem szólt a kötözködő katonáknak és lovászoknak. De amint elérték a gyakorlóteret, a lovat bevezette középre, s azt mondta az ott tartózkodó lovászoknak, hogy hallván Philippos legendás győzelmeit Olympiában, biztos benne, hogy a királyt érdekelni fogja ez a pompás mén, amelyet eladásra kínálna neki, hiszen nyilvánvaló, hogy a király, aki ért a lovakhoz, értékelni fogja ennek az állatnak nemes származását. De nagyon szívesen felajánlja most a legjobb lovasoknak is, hogy nyugodtan próbálják ki a mén csodálatos képességeit, hiszen Makedónia híres kiváló lovasairól, s hogy ő sem kínál zsákbamacskát. Ezzel mintegy feltüzelte az emberek becsvágyát, s egyre többen jelentkeztek, hogy megülnék és kipróbálnák a lovat.

         Az ott tartózkodó emberek köréjük gyűltek, hiszen még Philippos híresen szép és díjnyertes kancái sem közelítették meg ezt a lovat adottságaikban. A fekete mén csak idegesen táncolt a gyakorlótér közepén, patáival finom fehér port kavarva maga körül, ingerülten kapkodta a fejét, s sunyi, apró szemeivel haragosan méregette a közeledő kíváncsiskodókat. Philoneikos csitítani igyekezett a lovat, melyet azonban csak még jobban feltüzelt a közelben tartózkodó kancák illata, s most már haragosan nyerített is, és dühödten kapott oda az első próbálkozónak, aki gyanútlanul nyúlt a ló pofája felé.

         A második ifjút fejével odébb lökte, úgy, hogy szerencsétlen fiatalember elterült a földön. De felpattant, majd dacosan ugrott oda a lóhoz, hogy az nem fog kifogni rajta. De a mérges, makrancos fenevad ismét csak taszított egyet a lovászon, s az megint felbukott a homokban. Ekkor a lovászok vezetője, egy sokat próbált férfi lépett elő, s elhajtotta a fiatal, és még tapasztalatlan fiúkat. Erőteljes kézzel ragadta meg a csődör gyeplőjét, majd egy határozott mozdulattal a hátára lendült, de a ló ebben a pillanatban a két hátsó lábára ágaskodott, idegesen dobálva magát, hangosan nyerített, s a következő pillanatban levetette hátáról az elbizakodott embert, aki hangos nyekkenéssel terült el a homokban.

         Egyre többen gyűltek össze a karámok körül, s egyre izgatottabb beszélgetések hallatszottak, csodálkozó és elismerő füttyentések követték egymást, s egyre kihívóbb dologgá vált megpróbálkozni a dühös fenevad betörésével. Azt mindenki jól látta, hogy csodálatos és drága állatról van szó, melynek nyilván mesésen jó vérvonala lehet, így egyikük sem akart szégyenben maradni lovagló tudományával.

        Most már a lovas hetairosok közül is egyre többen gyűltek össze a korlát körül, s ha akkoriban valaki biztosan ülte meg a lovat, akkor azok ők voltak. Biztosra vették, hogy majd nekik sikerülni fog megszelídíteni a bestiát, így hát lassacskán előrejöttek, hogy egy darabig még vizsgálgassák és méregessék az állatot, és a mások hibáiból tanuljanak.

        Katonák, lovászok, szakácsnők, cselédlányok, kíváncsiskodó gyerekek kerültek elő a palota minden részéből, olyan gyorsan terjedt a híre a thessal Philoneikosnak és lovának. Lassacskán a magasabb beosztású és a király körül tevékenykedő emberek fülébe is eljutott a híre a betörhetetlennek tűnő csődörnek, melynek árát még mindig nem akarta elárulni tulajdonosa. Én Eumolpiával kettesben sétáltam ki a karámokhoz, hogy megnézzük a híres lovat, miközben Eumolpia lelkendezve győzködött, hogy engedjem neki is, hogy megpróbálhassa megülni a fekete lovat. Amint azonban meglátta a sok sérült lovászt, s a hiábavaló próbálkozásokat, kissé inába szállt a bátorsága.

        - Ezt a fenevadat talán még Audatának sem sikerülne betörni. – suttogta alig hallhatóan a meglepetéstől, miközben a thrákok legendás lovastudományára utalt.

        Végre a király is megérkezett barátai körében, valamint Audata Kynané kíséretében és Olympias Alexandrossal és a kis Kleopatrával.

        Most Kleitos lépett ki a többiek közül, aki ekkoriban már a királyi lovas agemának[16] az első parancsnoka volt, s mint ilyen, rendkívüli lovagló képességgel kellett bírnia. Kleitos látszólag nem törődött azzal, hogy még alig épült csak fel az Olynthos ostrománál elszenvedett sebesüléséből, eltökélten közeledett a makrancos és vad mén felé.

       Pillanatig olyan néma csend lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett, ahogy Kleitos lassan körbesétálta a lovat. Kezével végigsimított az állat oldalán, amire csak halk, de dühödt horkantás volt a válasz. Aztán hirtelen és határozott mozdulattal fellendült a ló hátára, amelytől az úgy meglepődött, hogy egy pillanatig meg sem moccant, majd hol az első, hol a hátsó lábaira ágaskodott, hatalmasokat rúgott hátrafelé, és minden lehetséges módon igyekezett megszabadulni nem kívánt terhétől. Kleitos derekasan küzdött a ménnel, s a többiekhez képest egészen sokáig az állat hátán tudott maradni, de végül a bestia győzedelmeskedett, s utoljára Kleitost is levetette a hátáról, aki olyan szerencsétlenül ért földet, hogy éppen a frissen begyógyult sebére esett, s az megint felszakadt, és erősen vérzett is. De Kleitos magától állt lábra, és lesántikált a kűzdőtérről.

        Többen azon igyekeztek, hogy esetleg hárman, négyen lefogják a lovat, és egy ötödik ül fel a hátára, de ez a kísérlet is kudarcot vallott, ugyanis azt a lovászt, aki a ló hátsó lábaihoz került, úgy felrúgta, hogy a fiú eszméletlenül esett össze, s csak kínkeservesen tudták elhúzni az ingerülten rúgkapáló fenevad patái alól.

         Philippos csak a fejét csóválta.

        - Milyen bestia ez? Gyönyörű állat valóban, de lehetetlen betörni. – mondta Philoneikosnak.

         - Királyom, – válaszolt Philoneikos – ennek a csődörnek az anyja Diomedes egyik kancájának leszármazottja, az apja pedig a perzsa királyi ménesből, Nysaea síkságáról származik. Jó vérvonalú ló.

         - Azt meghiszem! – füttyentett a király elismerően. – Így már érthető a vadsága és kezelhetetlensége. De mondd csak, hány embert falt már fel ma reggelire?

        Philoneikos csak mosolygott.

        - Egyet sem. Zabot evett.

       - Igen ám, csakhogy nekem nincsen kéznél egy Héraklés, aki betörhetné ezt a fenevadat. És mondd csak, Philoneikos, mennyiért kínálod a lovadat?

       - Tizenhárom talantonért.

       - Ember, neked elment az eszed! Tizenhárom talantont kérsz ezért a megszelídíthetetlen, vad és goromba állatért? Vidd csak innen, ne is lássam! Még a végén megöli valamelyik emberemet. – intézkedett a király dühösen.

       Ekkor váratlanul Alexandros lépett a király elé, s így szólt:

       - Miért a lovat kellene elveszíteni, csak azért, mert egyiknek sem volt elég ügyessége és bátorsága, és nem tudtak megfelelően bánni vele?

       Philippos megőrizte a türelmét, annak ellenére, hogy szavait kritika érte, de nem válaszolt. Talán gyermeki hetykeségnek gondolta fia véleményét. De Alexandros hajthatatlan maradt, s újból megismételte a mondatot. Arcán csalódottság tükröződött; láthatóan megtetszett neki a hatalmas és betörhetetlennek tűnő állat, s természetéből adódóan ő nem hátrált volna meg e nehéznek tűnő feladat elől.

        - Úgy találod, hogy az idősebbek esetleg hibáztak volna? Vagy úgy hiszed, hogy talán te jobban értesz a lovakhoz? – kérdezte Philippos.

       - Ezzel a lóval, mindenesetre, jobban tudnék bánni, mint a többiek. – válaszolt határozottan Alexandros.

       - És ha mégsem sikerülne, akkor milyen megérdemelt büntetést rójak ki rád elbizakodottságod és meggondolatlanságod miatt?

        - Akkor meg fogom fizetni a ló árát.

       Hangos nevetés tört ki a pálya körül. A Philippost körülvevő tisztek és udvaroncok összesúgtak a képtelen válasz hallatán, a király szeme elkerekedett fia szavai folytán, de ő is együtt nevetett a többiekkel, csak Olympias arcán nem lehetett semmi érzelmi változást felfedezni. Nem mintha aggódott volna fiáért, hiszen a gyermek olyan volt, mint ő. Egyszerűen biztosan hitt Alexandrosban.

       Amikor a nevetés végre elcsendesedett, a király és fia kiegyeztek a ló árát illetően, majd a fiú átbújt a korlát alatt, s egyenesen a hatalmas fekete ménhez ment. Nem látszott rajta sem félelem, sem határozatlanság vagy bármiféle kétség; sem magát, sem a lovat illetően. Tudta, mit kell tennie, még akkor is, ha a nyolcéves gyermek vékonyka alakja szinte elveszett a hatalmas állat méretei mellett. Óvatosan, de nyugodtan megmarkolta kantárját, miközben alig hallhatóan megnyugtató szavakat suttogott az állatnak, folyamatosan cirógatva az oldalát, s szépen a nap felé fordította a csődört. Észrevette ugyanis, hogy eddig bármelyik próbálkozásnál a napnak háttal állt az állat, s az elébe vetülő árnyéka nagyon zavarta, miközben hozzá nem értő emberek próbálták a saját akaratukat ráerőltetni. Ez felingerelte, s a saját árnyékától megriadt ló eszeveszett táncolásba kezdett. Még szép, hogy ledobott magáról mindenkit. Amikor Alexandros érezte, hogy az állat valamelyest megnyugodott, feje enyhe biccentésével magához intette a legközelebb álló lovászfiút, hogy tartson neki bakot.

       Néma csönd volt, jóformán még levegőt sem mertünk venni. Eumolpia erősen a karomba kapaszkodott, s lábujjhegyre állt, hogy jobban láthassa Alexandros próbatételét. Én oda sem mertem nézni, mert már előre attól rettegtem, hogy mi lesz, ha ez a fékezhetetlen vadállat ledobja magáról ezt a törékeny kisfiút. Mert nem elég, hogy Philippos elsőszülött fia, Arrhidaios fogyatékossága folytán aligha lesz trónra való, de ha most még Alexandrossal is történne valami, nem maradna számára másik trónörökös Makedónia élén. És a csődör számára is bizonyára végzetes baleset lenne, ahogy Philippost ismertem.

        Amikor a ló hátára lendült, amilyen szorosra csak tudta fogni a kantárszárat, erősen tartotta az állatot, s közben biztosan beült a lovagló-ülésbe. Vékonyka térdeivel erősen szorította a csődör oldalát, de mindezt anélkül volt képes megtenni, hogy használta volna ostorát vagy bármi más fegyelmező eszközt, amivel megfékezhette volna az ideges és kapáló lovat. Továbbra sem lehetett egy hangot sem hallani, s a bakot tartó lovászfiú egy pillanat alatt eltűnt a mérges fenevad közeléből. De Alexandros magabiztosan ült a ló hátán, legfeljebb izmos nyakát simogatta, hogy a megnyugtató kontaktust fenntartsa. Érezte az állaton, hogy valamelyest megnyugodott, elfogadta lovasa akaratát, s most, hogy ide-oda ugráló árnyékát sem látta többet maga előtt, riadt félelme is megszűnt.

        A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket, miközben mindenki azon rettegett, nehogy levesse magáról a csődör a kisherceget. De ló és lovasa nyugodt volt. Alexandros kihasználva a pillanatot, amivel az állat bizalmába engedte, megeresztette a kantárszárat, és hangosan kurjantott, a lovat bíztatva: - Gyerünk Bukephalos, rajta, fuss, fuss… - A fekete mén nekiiramodott, s szélsebes vágtában a nyílt tér széle felé vágtatott. Amikor már csaknem eltűntek a láthatárról, a kisfiú ügyesen megfordította a lovat, s immár könnyeden galoppozva tértek vissza az aggódó-érdeklődő nézősereg közé. Philippos udvaroncai örömtől sugárzó arccal, hangosan éljenezték Alexandrost, tapsoltak, kiáltoztak, és a csatákban megkeményedett király egyetlen ép szeméből örömkönnyek hulltak. Egyedül Olympias arcán nem lehetett továbbra sem felfedezni semmiféle változást. Oly ügyesen tudta elleplezni érzelmeit, hogy soha, senki nem tudta megállapítani, mi megy végbe lelkében. De abban mindenki biztos volt, hogy ez a legnagyobb elégtétel számára Philinna, és ügyefogyott fia, Arrhidaios ellenében.

         Alexandros odaléptetett apja és legközelebbi munkatársai elé, akik ölelgetve, paskolgatva üdvözölték a dicsfényben fürdő gyereket, miközben a király csak annyit mondott boldogan: - Fiam, keress magadhoz méltóbb királyságot, szűk neked Makedónia. – S azzal homlokon csókolta a lova hátáról leugró fiút.

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#9068)	2009. május 25. 09:33
Azt hiszem, szimultánban fogok dolgozni a felmerült témáimon. Az utazás még friss, addig kell írni róla, amíg élőek az emlékek, és amúgy is egy "mesélő", történelemben és művészettörténetben gazdag város, az állatos téma meg újabb alanyokkal gazdagodott, amik mind-mind elmesélésre várnak. Barsinét meg hétvégenként, esténként, éjjelenként tudom nyugodtan írni. :) Amúgy nagyon örülök, hogy visszatértél közénk, ide az oldalra, és újra olvashatjuk írásaidat.
Válasz Janó hozzászólására (#9052).
2. Persepolis   (#9048)	2009. május 22. 14:02
Kedves Janó! Köszönöm a folyamatos bíztatást, így valóban sokkal könnyebb írni. Ösztönöz, és kitartást ad. Igaz, lényegében utolértem magam, így hát mostantól sokkal ritkábban fogom feltenni az egyes fejezeteket, hiszen írnom is kell közben, és összecsapni nem akarom, miközben még legalább 2-3 újabb téma is a fejemben van, amik függetlenek ettől a regénytől. Isztambulban jártam a múlt héten, erről is lenne mit írni, aztán a világ leghíresebb állatairól is érdekes történetek kerekednének ki... de ez az írásom az elsődleges. :) Köszönöm még egyszer a dícséretet.