vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - A sidoni lázadás (11. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. június 02. 10:27 Műfaj: NovellaCimkék: ókor, politika, makedón, görög, egyiptomi, föniciai, perzsa, zsoldos, hadsereg, szabadság, lázadás, árulás, átállás, bukás, megtorlás

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

   Tizedik fejezet: http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_052110/

 

   Nem sokkal ezen események után ismét levelet kaptam Mentortól, de immár nem Egyiptomból, hanem a föníciai partvidéki Sidon városából. Második esztendeje állomásozott itt négyezer zsoldosával Nektanebo fáraó megbízásából, aki azért küldte férjemet Sidonba, hogy eredményesen támogassa a szövetséges Tennes királyt Artaxerxés nagykirály ellen. Mentor néhány mondatban írt nekem az elmúlt esztendők történéseiről, az egyiptomi és föníciai eseményekről, és a perzsa csapatösszevonásról, amely a lázadás leverésének okán indult dél felé. Leírta azt is, hogy az elmúlt időszak feszült eseményei közepette ritkán van ideje levélírásra, de akár még csak arra is, hogy kipihenje magát, hiszen reggeltől napestig gyakorlatoztatja katonáit, felderítésekkel, védekezéssel, stratégiával, szövetségesek felkutatásával van elfoglalva, s jóformán még aludni sincs nagyon ideje. Pedig milyen szép és gazdag az a föld, csodálatos és jómódú városaival, mi több, a sidoniak sokféle és szép művészet mesterei, többek között híresek hímzett köntöseik, arany- és ezüstműveseik, és a kerámiaedényekhez szükséges híresen finom üveghomokot is itt töltik.

   Bár Fönícia városait már korán a perzsa birodalom satrapiái közé sorolták – ez a terület az ötödik tartomány volt Palesztinával és Cyprosszal együtt – a városokat saját, helyi királyaik irányították, igaz, ténykedésük a birodalmi tisztviselők ellenőrzése alatt állt. Fönícia kereskedővárosai sokáig hűségesek voltak a nagykirályhoz – minthogy a perzsák jól bántak velük, s még kereskedelmi tevékenységüket is kiterjeszthették – sőt, híres flottáikat is a perzsák rendelkezésére bocsátották a Görögország elleni expedíció során. A föníciai városok pedig rendszeresen fizették a perzsa nagykirály számára az adót. De még így is virágzott a gazdagság, hiszen újabbnál újabb épületek, erődítmények, kikötői építmények születtek, és a városon kívül, a domboldalon, Esmun istennek is új szentélyt emeltek. A perzsa tisztviselő pedig – igaz, sidoni pénzből – a persepolisi palotákhoz hasonló hajlékot építtetett magának. A kikötőben pedig legalább száz hajó horgonyoz mindig, a város saját flottája. Sidon alig száz esztendővel korábban elfoglalta a délre elterülő Dort és Joppét. Azonban egy ideje, amióta a perzsa birodalmat folyamatos lázadások gyengítik, és felerősödtek a szeparatista törekvések, a föníciai városállamok mindenféle kendőzés nélkül a görögök oldalára álltak, s mintegy negyven-ötven esztendeje még a cyprosi Salamis királyának, Euagorasnak[1] is meghódoltak. Aztán alig valamivel több mint tíz esztendeje Sidon városa szívesen fogadta a perzsák ellen fellázadt egyiptomiak seregét, s a terület azóta szinte folyamatosan a föníciai lázadás középpontjaként működött, melyet Egyiptomból pénzeltek.

   De Mentor mesélt nekem a csodálatos vidékről is, a gazdagon termő, part menti síkságról, az egymás alatt sorakozó, ódon föníciai városállamokról, Ugaritról, Byblosról, Berytosról, és a Sidontól 200 stadionnyira, délre fekvő Tyrosról. A föníciai partvidék mellett párhuzamosan húzódó két hegységről, a Libanosról és a szárazföld felé eső Antilibanos-hegyekről, melyek között gazdagon termő völgy fekszik, amit főként a Jordán folyó öntöz. Van a közelben egy tó is, a neve Gennésaritis, mely fűszeres kákát, és jó minőségű nádat termel, de mocsarak is vannak arrafelé. És híresen finom balzsamot termesztenek ott a helyiek. A völgyekben és az alacsonyabb dombok lejtőin édes szőlőt, jó minőségű olajbogyót, fügét és datolyát termesztenek, a Libanoson pedig a messze földön híres cédrusok és cipruserdők nőnek mindenfelé. A föníciai kereskedők emberemlékezet óta a világ leghíresebb kalmárai; hiányzó árucikkeiket a környező vidékekről, vagy akár messzebbről is beszerzik. Egyiptomból vásznakat, Palesztinából gabonát és mézet, Kis-Ázsia délkeleti részéről pedig lovakat és más igás állatot hoznak. Perzsiából és Arábiából fémeket és drágaköveket importálnak, míg Syriából gyapjút, a bennszülött arab törzsektől pedig juhokat. Az ezüst, vas és ólom Héraklés oszlopai[2] felől, a nagy tenger nyugati feléből érkezik, míg ónt egy azon is túl fekvő mesebeli országból, az Ón-szigetekről[3] szerzik be. Núbiából rabszolgákat, elefántcsontot, aranyat és ezüstöt, valamint a kedvenc háziállatot, majmokat szereznek be. De Mentor elismeréssel írt a sidoni mesteremberekről, s az általuk készített portékákról is; mint említette, csodálatos tálakat, és edényeket készítenek, legyen az aranyból, ezüstből, fémekből, elefántcsont-berakással, vagy üvegpaszta-megmunkálással. Sokszínű üvegedényeik, kenőcsös tégelyeik, illatszeres palackjaik messze földön elterjedtek, sőt, én is örököltem egy szép darabot még anyámtól. Bíborfestékük és kelmefestőik az egész levantei-partvidéken híresek voltak, de még messzi perzsa satrapiákban is megtalálhatóak voltak a buja vörös, feltűnő ametiszt szín anyagok, melyet a bíborcsigából készítenek. Bútorkészítőik pedig kényelmes berendezéssel látják el az otthonokat.

   Férjem csupán ilyen dolgokról írt nekem, de a politikai eseményekkel, a föníciai felkelés okaival nem akart fárasztani. Amikor elváltunk egymástól, még kislány voltam, s nyilván így is maradtam meg emlékezetében. Azt nem is sejthette, hogy miközben felnőttem, leány létemre ugyanúgy elkezdett foglalkoztatni a politika, mint a körülöttem élő férfiakat. Nem vetem szemére, hiszen tulajdonképpen nem is ismertük egymást, s ő görög neveltetésének megfelelően nem is gondolhatta, hogy egy asszonyt az otthon négy fala között történteken kívül más is érdekelheti. Az ő szemében én csak egy tudatlan, de házias és tisztességes fiatal leány lehettem, aki a sütésen, főzésen és fonáson kívül semmi mással nem foglalkozik. Már az is nyilván meghaladta elvárásait, hogy írni, olvasni tudok, így aztán nem is erőltettem, hogy komolyabb dolgokról és a politikai, hadi eseményekről is részletesen beszámoljon. Mivel atyámnak is írt levelet, általában ugyanakkor, amikor nekem, igyekeztem minél több dologról tudomást szerezni. Persze nyilván nem közvetlenül, hiszen még atyámtól sem várhattam el, hogy töviről hegyire részletes beszámolót adjon nekem férjem – szerintük egy nő számára unalmas – hadi tetteiről, a tartományok közti politikai konfliktusokról, vagy a különböző szövetségek alakulásáról. Ezért ismét régi, jól bevált gyakorlatomhoz fordultam; megpróbáltam közvetlen környezetükben tenni-venni, igyekeztem mindig a közelükben maradni, amikor ezekről az eseményekről beszélgettek Pharnabazosszal, a bátyámmal, vagy valamelyik makedón ismerőssel.

   Így szereztem tehát tudomást a sidoni események részleteiről[4]; a föníciai városállamok, kihasználva a perzsa birodalom belső nehézségeit, melyeket az állandósult udvari, vagy hárem intrikák, és a kis-ázsiai szeparatista törekvések generáltak, függetlenné nyilvánították magukat a birodalomtól. Az elégedetlenség egy jó ideje csak nőtt, s minduntalan ott lebegett szemük előtt Egyiptom sikere, amely ki tudta vívni függetlenségét, melyet immár hatvan esztendeje féltékenyen őriztek. A föníciai városok képviselői Tripolis városában tehát – ahol a föníciai nagytanács általában ülésezni szokott – kinyilvánították szuverenitásukat, s Sidon királyára ruházták a felkelés vezetését. Őt bízták meg a hadműveletek vezetésével is, s miután Tennes az egyiptomi Nektanebo fáraóhoz fordult azonnali támogatásért, a fáraó férjemet, a rhodosi Mentort küldte neki segítségül, négyezer zsoldosával együtt. Férjem tehát a lázadás második esztendejében érkezett meg Föníciába.

   Sidon polgárai a szabadság lázában égtek, s a várost pillanatok alatt elöntötte a buzgalom heve; a perzsa helytartó arcpirító dölyfössége már régóta szálka volt a polgárok szemében, így egy háborgó éjszakán betörtek palotájába, s felkoncolták egész családjával együtt. De a városban lakó többi perzsa tisztviselő sem járt jobban. Azon az éjszakán legalább háromszázan vesztek oda a helyőrség tisztjei közül, akiket szinte meglincselt a felbőszült tömeg. Majd a kikötőben, az egyiptomi hadjáratra felhalmozott abrak- és utánpótlás-raktárakhoz mentek, melyek úgy sorakoztak a dokkok mentén, mint kisebb hegyek. A megvadult lakosság elpusztította a begyűjtött ellátmányt, felgyújtotta a bálákban sorakozó élelmiszereket, s a lovak takarmányát a tengerbe szórta. Napokon, sőt heteken keresztül folyt a zendülés, az emberek mind az utcákon voltak, s őrjöngve élvezték újsütetű függetlenségüket. Ünnepeltek, énekeltek és táncoltak, gyakran még éjszaka is. Ha maradt még perzsa a városban, az minden bizonnyal úgy elbújt, hogy még a vadászkopók sem találhattak volna rá. Nem szívesen került volna most egyetlen idegen sem a veszett tömeg karmai közé.

   Mentor igyekezett csillapítani Tennest, hiszen szükség lett volna a józanságra, de a sidoni király meg sem hallgatta férjemet. Tennes egyébként is hajlamos volt a túlkapásokra. Olyannyira megvadította kitüntető megbízatása, hogy nem hajlott a jó szóra. Igaz, korábban sem bölcsességéről és mérsékelt viselkedéséről volt híres; szinte kizárólag a gyönyöröknek élt, görög földről és Ioniából, drága pénzen hozatott táncosnőkkel, zenészekkel valamint eunuchokkal vette körül magát, különcségeitől és ritkaságaitól hírhedt lakomái egymást érték, éjszakái pedig orgiákba fúltak. Egzotikus rabnőit a világ minden tájáról szerezte be, s még az sem érdekelte, hogy mennyi pénzt kell értük kiadnia. Egyetlen vágy lebegett a szeme előtt: gazdagságban és pompában felülmúlja még a leggazdagabb cyprosi fejedelmeket is. Legnagyobb ellenfele Nikokles[5], Euagoras fia, a korábbi salamisi uralkodó volt. Nikokles korábban gyakorta megfordult a sidoni udvarban, s Tennes iránta való irigysége és gyűlölködése ekkorra datálható. Tennes még férjemet, Mentort is igyekezett rábírni léha életmódjának követésére, s nem egyszer tékozló, hajnalba nyúló lakomáira is meghívta. De Mentor minden alkalommal udvariasan elhárította a sidoni király meghívásait, helyette inkább a város védelmével foglalkozott, s katonáit gyakorlatoztatta.

   Amikor azonban a sidoni lakosság elpusztította a perzsák összegyűjtött utánpótlását, s kegyetlen módon végzett a tisztviselőkkel és tisztekkel, Tennes is vérszemet kapott, s udvaroncaival a város mellett elterülő királyi paridaidához ment, majd égő fáklyákkal hadonászva felgyújtották a park pavilonjait, letarolták a növényzetet, elkergették, vagy leöldösték a vadakat, ezáltal megbecstelenítve a perzsa királyi büszkeséget. Ez olyan szentségtörés volt, amelyet, ha az ellátmány és a tisztek pusztulása eddig még nem ösztönözte volna cselekvésre a nagykirályt, akkor a királyi vadas park pusztulása mindenképpen arra buzdította. Amikor Mentor tudomást szerzett a kert pusztulásáról, és Tennes meggondolatlan tettéről, megfenyegette a sidoni királyt, hogy ha ezen túl nem fogadja meg tanácsait, magára hagyja a várost a perzsák haragjával. Ismerte már jól Okhos haragját, s tökéletesen tudatában volt annak is, hogy ezek a tettek nem maradnak megtorlatlanul. Azonban Tennes csak akkor vette komolyan férjem szavait, amikor felderítői jelentették a Fönícia felé közeledő hatalmas perzsa seregek létszámát. Okhos Syria satrapáját, Belesyst, valamint Kilikia helytartóját, Mazaeost bízta meg, hogy vonuljanak fel a fellázadt föníciai városok megtorlására. A két satrapa hatalmas, jól felszerelt sereget vezetett a felkelő városok ellen, s a termékeny parti síkságon akartak megütközni az ellenféllel. De Mentor négyezer válogatott harcosa élén vereséget mért a perzsákra, majd kiűzte az ellenséges sereget Föníciából. Idő közben a felkelés kiterjedt Samariára is, ahol szintén perzsa helyőrség állomásozott, Bagoas, egy tehetséges királyi kegyenc vezetésével, valamint Judaeára is. Más föníciai városok és a kilenc cyprosi város királyai is csatlakoztak a felkeléshez. Salamisban a kilenc város alkotta föderáció feje, Pnytagoras[6] vette át a hatalmat az ifjabb Euagorastól[7], Tennes nagy riválisának testvérétől, aki idő közben meggyilkolta Nikoklest a hatalomért. Közben a káriai satrapa, Idrieus[8] hajókat épített, s Okhos parancsára megindult az elszakadt, lázadó sziget ellen. Idrieust a tehetséges athéni hadvezér, Phokion, és az elűzött Euagoras támogatta a cyprosi városok alávetésében. A perzsák negyven hadihajóval és nyolcezer zsoldossal vonultak fel a sziget ellen, s nemsokára fényes győzelmeket könyvelhettek el. Pnytagorasnak mérlegelnie kellett; annak ellenére, hogy sokáig szívósan kitartott, bölcsen belátta, hogy esélytelen küzdelmük végül nem végződhet sikerrel. Előre látván a bekövetkező bukást, hogy legalább saját városát megtarthassa, kiegyezett a nagykirállyal – Euagorast kétszínűség vádjával feljelentette – így végül megtarthatta Salamist a vereség után is.

   Miközben ezek az események történtek, és Mentor hősiesen visszaverte Mazaeos és Belesys egyesített seregeit, Tennes végre rászánta magát a hatékony munkára. Megfogadta Mentor tanácsait, s miközben a görög zsoldosok feltartóztatták a megtorló perzsa sereg haragját, a király végre belefogott Sidon megerősítésébe. Triérésekből és pentékonterosokból,[9] száz hajóból álló hadiflottát gyűjtött, melyek feladata a tenger felől való segítség, valamint az utánpótlás biztosítása volt, majd megerősítette a védelmet, körbevéve a várost egy széles és igen mély, hármas árokrendszerrel, valamint megnövelte az erődített városfalak magasságát. Újabb hatezer görög zsoldost fogadott fel, tízezer főre növelve ezzel a szolgálatában állók létszámát. Saját pénzén felfegyverezte a sidoni polgárok legbátrabb férfiait, s görög módra gyakorlatoztatta őket. Újabb ellátmány-, fegyver- és páncélkészleteket halmozott fel a város raktáraiban, hogy biztosan kitartsanak a végső győzelemig.

   A későbbi történéseket, a következő öt esztendő eseményeit azonban már Philippos hírszerzőitől, kémektől, menekült föníciai és egyiptomi polgároktól ismerhettük meg, hiszen olyannyira felgyorsultak az események, hogy Mentornak ezután már egyáltalán nem volt ideje a levélírásra. Leginkább csak azért reménykedhettem, hogy férjem épségben hazatérjen keletről, s egyáltalán valaha még viszontláthassam.  

   A perzsa nagykirályt felbőszítette satrapáinak kudarca, s az a tény, hogy Egyiptom után Fönícia teljes elszakadása is fenyegette. Úgy döntött, hogy példát statuál, kegyetlenül megbünteti a lázadókat, s visszaszerzi a birodalom számára nem csak Cyprost és Föníciát, de a közel hatvan éve független Egyiptomot is, amely a háborgó, rebellis föníciai városállamok királyait izgatta, és pénzelte azok minden ellenséges megmozdulását.

   Gyakorta előfordult, hogy Philippos maga köré gyűjtötte legmegbízhatóbb embereit, tábornokait, diplomatáit, és idegen vendégbarátait – közöttük atyámat és Pharnabazost is, hogy megtárgyalják az aktuális görög, vagy a három esztendeje húzódó föníciai és egyiptomi események kimenetelét. Philippos zseniális politikusi megérzéseivel nagyon jól látta a fennálló viszonyok mibenlétét, s az elkövetkező események lehetőségeit. Mindig tökéletesen mérte fel a pillanatnyi helyzetet, s a legváratlanabb ötleteket és eshetőségeket vetette fel.

   - A perzsa sikerek attól függnek, hogy Okhos meddig képes zsoldosokat felbérelni, és rendszeresen megfizetni őket. – mondogatta jelentőségteljesen barátainak, majd folytatta: - Ez már régóta világos, hiszen már trónra léptem kezdetekor sem volt senki előtt kétséges a birodalom gyengesége. Nem véletlen az a számos lázadás, elszakadási kísérlet, melyek határain belül időről időre kirobbannak… még ha egyelőre nem is végződtek sikerrel.

   - Ha Okhos nem vet be hathatósabb megoldást, Fönícia és Cypros Egyiptomhoz hasonlóan végleg elszakad a Perzsa birodalomtól. – vetette most közbe Parmenion.

   - Én azért megvárnám Okhos következő lépését, ami Sidont illeti. Hiába is támogatja a föníciaiakat a nemes Artabazos sógora, a rhodosi Mentor, ha Tennesen múlik, nem adok egy lyukas obolost sem a sikerért. Az az ember sohasem volt az állhatatosság mintaképe. – vetette oda Philippos megvetően a szája szegletéből.

   - Most lenne érdemes Perzsiát hátba támadni. Amíg Okhos erői keleten vannak lekötve, könnyű szerrel az ölünkbe hullhatna a gazdag Kis-Ázsia, atyám, te visszakaphatnád satrapiádat, s talán még a nagykirály csapatait is meg lehetne verni. Kétfrontos háborút már nem tudna Okhos ily könnyedén folytatni. – szólalt meg hirtelen ötlettől vezérelve bátyám, Pharnabazos.

   De atyám leintette a forró fejű ifjút: - Nem ilyen egyszerű a dolog, fiam. A kis-ázsiai ion városok tyrannosai közül többen is perzsabarát politikát folytatnak, ők támogatnák a nagykirályt.

   Azonban Attalos közbevágott: - Igaza van a fiadnak, Artabazos! Most jó esélyeink lennének, ha támadnánk, hiszen köztudott, hogy Okhosnak nehézségei vannak, s ennyi lázadással már maga sem bírna szembenézni.

   - Az athéni Isokratés is többször buzdított szent háborúra az utóbbi időben Perzsia ellen, talán nem véletlenül. A görög államok is érzik a korhadt óriás belső nehézségeit. – szólalt meg ismét valaki. – Nekik pedig mindenképpen jól jönnének az új földterületek, hogy letelepíthessék a nincsteleneket, vagy a leszerelt, kiöregedett veteránokat.

   - Nem eszik azért oly melegen a kását – nevetett fel dörmögő hangján a király – Isokratés mindig is perzsa-ellenességéről volt ismert, de ha őt állítanák a Perzsia ellen indítandó csapatok élére, igen hamar meghunyászkodna. Isokratés akkor is szent háborúról lelkendezne, ha maga a dicső Kyros lenne még mindig Perzsia nagykirálya. Isokratés valóban jó ügyet szolgál, kiváló szónok, de ismerjük be, egy szentimentális vénember.

   - De hát Panégirikosában[10] éppen hogy a görög összefogásra buzdít, és arra szólítja fel a görögséget, hogy egy közösen megválasztott hellén hadvezér vezetésével kezdjen háborút Hellas Perzsia ellen. Te talán nem így látod?

   - Dehogyisnem. Az elvek és az ötletek kiválóak, éppen csak abban nem ért egyet a görög polisok legtöbbje, hogy ez a kiválasztott hadvezér ki legyen. Még maga Isokratés sem. Hol Athén, majd Spárta vezetését tartja ésszerűnek, aztán egy ideig Dionysiosban[11], a szicíliai tyrannosban látta a megoldást, majd pedig Iasónban, Pherai tyrannosában[12]. És amíg a görögök ezen marakodnak, sohasem lesz egyetértés. Ha mi magunk vállalnánk most e nemes feladatot, gondoljátok végig, hány polis támadná hátba Makedóniát? Először éppen hogy görög földön kellene rendet tenni. És éppen ezért az sem baj, ha Perzsiát addig a határain belül gyűrűződő problémák emésztik. Nektanebo, Pnytagoras és Tennes most jó szolgálatot tesznek a görögöknek, mi pedig csak kényelmesen figyeljük az események alakulását.

   Okhos pedig döntött; saját maga vezeti irdatlan hadseregét. Háromszáz-ezer perzsa gyalogosból, tízezer görög zsoldosból és harmincezer lovasból álló sereget toborzott, melyet háromszáz triérés, és ötszáz szállító-, és ellátó hajó támogatott, majd csapatai élén megindult nyugat felé. Mentor idő közben visszahúzódott a megerősített Sidon falai mögé, s igyekezett kitartásra és kemény küzdelemre buzdítani a megrettent föníciaiakat. De Tennest egyre nehezebb volt bátorítani. Igaz ugyan, hogy korábbi léha életét megcáfolva, derekasan helyt állt, amikor valódi veszély fenyegetett, s mindent megtett annak érdekében, hogy a várost felkészítse a perzsa támadásra, de ahogy Okhos közeledett hatalmas perzsa serege élén, neki annál inkább inába szállt a bátorsága. A nagykirály előrenyomulása rémülettel és kétségbeeséssel töltötte el Tennes szívét, s már nem bízott a sikerben. Mentorral a nézeteltérések mindennaposak lettek, s bár férjem még igyekezett benne tartani a lelket, Tennes egyre kevésbé érzett magában erőt és bátorságot ahhoz, hogy felvegye a perzsákkal a küzdelmet. Nem hitt már a győzelemben, s rettegett sorsától, vereség esetén.

   Amíg férjem katonáit gyakorlatoztatta, s felügyelte a város megerősítését és a polgárok védelmét, egy borongós éjszakán Tennes fejében megszületett a végzetes megoldás. Önzése és gyávasága végleg felülkerekedett benne, s arra az elhatározásra jutott, hogy ha lehetséges, maga járja ki a nagykirálynál saját részére a bocsánatot, s cserébe elárulja a perzsáknak a várost. Mindezt persze nem mondta el Mentornak, hanem titokban egyik bizalmas emberét, Thessaliont[13] küldte Okhos táborába, aki hatalmas seregével már körülkerítette Föníciát. Mint később mesélték, Thessalion bátran a király elé vezette Tennes feltételeit, miszerint az kiszolgáltatja Sidont minden megveszekedett ellenálló polgárával együtt, s majd Egyiptom ellen is hűséges vezetőként fog szolgálni a perzsák segítségére, amennyiben Okhos, a bölcs perzsa nagykirály kegyesen meghagyja a sidoni Tennes életét és rangját. Okhos beleegyezett Tennes feltételeibe, de midőn Thessalion azt kívánta, hogy a király kézadással kötelezze magát ígéretének betartására, a perzsa éktelen haragra gerjedt e szentségtörő kívánság hallatán. Ki hallott még olyat, hogy egy perzsa nagykirály hozzáérjen egy utolsó, porban fetrengő halandó alávaló kezéhez! Még szentséges arcára sem nézhetne rá egy közönséges ember! Thessalion könnyelmű pimaszsága olyannyira feldühítette a perzsa királyt, hogy parancsba adta a vakmerő föníciai lenyakazását. Thessalion bár valóban megrettent sorsa felett, elhurcolása során odakiáltott Okhosnak, hiszen neki már úgyis mindegy volt: - Okhos, te bölcs király vagy! Saját tetszésed szerint cselekedhetsz ugyan, hiszen ki merne közvetlen parancsaidnak ellenszegülni, de ha elmulasztod Tennes király támogatását saját magad számára biztosítani, a kudarc lesz osztályrészed mind Fönícia, mind Egyiptom ellenében. Hiszen csak az imént szenvedtek vereséget satrapáid, a nemes Mazaeos és Belesys a rhodosi Mentortól, pedig számban jóval a görögök felett álltak. Nem gondolod, hogy Sidon városa oly jól megerősíttetett, hogy ellene tudna állni csapataid ostromának? Vedd számba, hogy mit nyerhetsz Tennes király ajánlatával, s ehhez képest mennyire csekély az, amit én kérek tőled.

   Okhos elgondolkodott a hallottakon, s bár arcvonásain semmi jele nem tükröződött valós gondolatainak, megkegyelmezett Thessalionnak, sőt, még kezet is nyújtott neki, ami egy perzsa uralkodótól földöntúli kegynek számított. Thessalion megnyugodott, s békességben visszaengedték Sidonba, ahol királya azon nyomban intézkedéseket tett, hogy beváltsa a perzsa nagykirálynak tett ígéretét. Mentornak még mindig nem mondott el semmit alávaló tettéről, hiszen ingoványon járt továbbra is; nem tudhatta, mit hoz a holnap, csupán a perzsa király, bizalmasának tett ígéretében bízhatott, és Okhos kezet adott Thessalionnak, hogy megkegyelmez Tennes királynak, ha az átadja számára Sidont.

   Tennes a sidoni polgárok és Mentor előtt továbbra is úgy tett, mintha elszántan készülődött volna az összecsapásra, s amikor értesültek róla, hogy a perzsa sereg csupán néhány napi járóföldre ért Sidontól, a király összehívta a város legnagyobb tiszteletben álló kereskedőiből álló, száztagú vének tanácsát, s a vészhelyzet megtárgyalásának ürügyével a föníciai városállamok Tripolisban ülésező nagygyűlésére csalta őket. Csakhogy nem Tripolisba mentek, hanem a város mellett táborozó Okhos királyhoz, aki azonnal foglyul ejtette a tiszteletreméltó sidoni tanácsot. Az agg tanácsnokok nem tudták, hogy királyuk a saját biztonsága érdekében őket áldozta fel, s hiábavaló életükkel még Sidon városán sem segíthetnek. Még arra sem maradt esélyük, hogy könyörgésüket a perzsa nagykirály elé terjeszthessék; a király azonnal parancsba adta a sidoni tanács tagjainak megölését. Mind egy szálig ott vesztek, miután gerellyel keresztül döfték testüket.

   A sidoni király nem is sejtette, hogy miután Okhos elé viszi túszként a sidoni polgárokat, a perzsa király kegyetlenül leöldösi őket. Most aztán végképp nem tudta, hogy mit tegyen. Minden ízében remegett, ezután még saját biztonságában sem lehetett biztos, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy otthon sem titkolhatja tovább árulását. A nagykirály előtt nem mutathatta ki csalódottságát, vagy nem tetszését, hiszen ezzel a saját halálos ítéletét írná alá. Csak reménykedhetett abban, hogy egyáltalán elengedik a perzsa táborból. Okhos hidegen csak annyit mondott, hogy a száz polgár élete volt számára Sidon biztosítéka arra, hogy megadják magukat a perzsáknak. Tennes falfehérre vált arccal csak hajlongott a nagykirály előtt, orra a porba ért alázatában, s szemét lesütve várta sorsának beteljesülését. Olyannyira magán kívül volt rémületében, hogy meg sem hallotta, amikor a perzsa király kimért hangján, miniszterén keresztül közölte vele, hogy elmehet. Csak hasalt a porban Okhos előtt, gyomra remegett a félelemtől, s amikor a perzsa miniszter rákiáltott, hogy nem hallotta-e, hogy elengedték, akkor tért magához rettenetéből. Feltápászkodott, s továbbra is mélyen hajlongva, arcát az istenekért sem a nagykirályra emelve – Esmunra, még a végén ezért a szentségtörésért vennék az életét! – kihátrált a díszes uralkodói sátorból. Arról még legnagyobb riadalmában sem feledkezhetett meg, hogy ha hátat merészelne fordítani a perzsa nagykirálynak, ott helyben ölnék meg az újabb blaszfémiáért. Csak miután elhagyhatta a perzsa tábort, akkor nyert bizonyosságot afelől, hogy egyáltalán életben maradt.

   Míg hazafelé tartott, sértetten dohogott magában az őt ért gyalázat miatt. – Mit képzel magáról ez a hájas pojáca, még én, a sidoni király fetrengjek előtte? Mire tartja magát? Pöffeszkedő, goromba fráter. Megígértem neki, hogy átadom Sidont, mégis megölette a vének tanácsát. Hiszen a szavamat adtam… – Majd azon kezdett gondolkodni, hogy ezek után mit mondjon a polgároknak, az özvegyen maradt asszonyoknak, és egyáltalán mit mondjon Mentornak? Végül úgy döntött, hosszas morfondírozás után, hogy Mentorral tisztázza a helyzetet, tovább nem titkolózhat előtte, hiszen a rhodosi már így is gyanakszik, az asszonyoknak meg majd azt mondja, hogy férjeiket túszként tartják táborukban a perzsák.

   Mély töprenkedésében és háborgásában észre sem vette, hogy körülötte milyen kihalt lett a korábban szép és dús föníciai síkság, amelyet azelőtt dolgos parasztok laktak. Nem véletlenül; most már mindenki érezte a perzsa veszedelmet, s az emberek behúzódtak a városokba. Most csak üresen kongtak viskóik, s a konyhakertek elhagyatottan és vadon tenyésztek. Itt-ott néhány éhes kutya keresgélt a szemétdombokon, másutt pedig magára hagyott szamár nyerített panaszosan. De a félelemtől lesújtott Tennes csak rezignáltan ügetett lován Sidon felé. Kilátástalannak és menthetetlennek érezte sorsát, függetlenül attól, hogy most még útjára engedték a perzsák. Amint beért a városkapun, egyenesen a rhodosi zsoldos parancsnokhoz sietett, s elé tárta a kialakult helyzetet, majd igyekezett meggyőzni Mentort arról, hogy immár értelmetlen lenne a további védekezés.

   - Oly sokan vannak, tengernyi had, és annyira kilátástalannak éreztem sorsunkat, hogy nem láttam más kiutat, ki kellett, hogy szolgáltassam szeretett városunkat. Mentor, meg kell, hogy érts. A polgárok életéért tettem, nem magamért. Nincs esélyünk a perzsa ellen.

Mentor ekkorra már kiismerte annyira a kétszínű sidoni Tennest, hogy valójában már meg sem lepődött magatartásán. Elvégre, ha maga a sidoni király árulja el saját városát, akkor ő mit tud még tenni? Neki oly mindegy volt, hogy kinek a szolgálatában áll, ha a sidoniaknak mindegy a sorsuk, akkor neki végképpen az. Ő a zsoldját megkapta, most pedig felajánlja szolgálatait a nagykirálynak. Talán még nyerhet is valamit az ügyön.

   - És most mit akarsz tenni? Miben állapodtál meg Okhosszal? – kérdezte Tennest röviden. Vonásai semmit sem tükröztek gondolatairól.

   - Te fogod beengedni a perzsákat a városba.

   - És a sidoniak mennyit tudnak mindebből?

   - Még semmit. Most fogom elmondani nekik, mint ahogy azt is, hogy férjeiket, apáikat túszként tartják fogva a perzsa táborban.

   - Valóban? Túszként?

   Tennes nem nézett Mentor szemébe. Zavartan megköszörülte torkát, és kinézett az ablakon. Lázasan gondolkodott azon, hogy mit mondjon.

   - Meghaltak, igaz?

   - Igen. – válaszolt halkan és fejét lehajtva a sidoni.

   - Ismerem Okhost, nem is feltételeztem felőle mást. Csodálom, hogy téged elengedett.

   - Én is… Nem sokon múlt.

   Mentor csak egy félmosolyt engedett meg, majd magára hagyta a megtört királyt.   

   Csapataihoz ment, hogy tájékoztassa őket a történtekről, és újabb utasításokat adjon nekik, immár az új helyzetnek megfelelően. Tennes pedig kiállt népe elé, és tudatta velük, hogy Sidonnak csupán egyetlen esélye maradt, ha megadja magát. És addig a vének tanácsát sem engedik szabadon a perzsák, amíg a lakosság bűnbánóan meg nem nyitja a kapukat a perzsa király és a hadsereg előtt. A nép háborgott, a férfiak kiabáltak, nemtetszésüknek adtak hangot, az asszonyok pedig jajveszékeltek. Elszánták magukat, hogy minden nehézséggel dacolva, megvédik városukat, s most mélységesen csalódtak királyukban. Nem akartak engedni. Tennes ijedten iszkolt el előlük, bezárkózott palotájába, s immár nem tudta eldönteni, hogy kitől kell jobban félnie; a perzsa nagykirály, vagy a sidoni nép haragjától? A nép zajongott, az emberek az utcákra özönlöttek ismét, ahogy akkoriban, amikor kikiáltották függetlenségüket. Kiabáltak, öklüket rázták, megszaggatták ruháikat és hamut szórtak a fejükre. Gyászolták Sidont, és gyászolták saját magukat. Hangosan és szitkozódva kántálták hol Tennes, hol pedig a perzsa Okhos nevét. A sidoni király rettegve kuporgott bezárt ajtói mögött, s lázasan azon gondolkodott, hogy hol lenne leginkább biztonságban az élete? Az éjszaka sötét leple alatt aztán gyaloghintóba ült, s négy markos rabszolgájával elvitette magát a zsoldosok laktanyájába; tudta, egyedül itt lehet biztonságban az élete.

   A sidoni polgárok is döntöttek; ötszázan úgy határoztak, hogy könyörgő küldöttséggel a perzsa nagykirályhoz járulnak, engedje szabadon atyáikat és férjeiket, s legyen irgalmas szerencsétlen népükhöz. Egyszerű fehér köntöst öltöttek, megszaggatták fájdalmuk és alázatuk jeleként, sarujukat levetették, hogy mezítláb, felsebzett bőrrel vezekeljenek városuk megmaradásáért, s olajágat vittek kezükben, a béke jeleként. Míg az újabb ötszáz sidoni polgár Okhoshoz igyekezett, hogy kijárják irgalmát, mások Mentorhoz siettek, hogy – legalább őt – rávegyék a végső ellenállásra. De férjem hajthatatlan maradt, kijelentette az elkeseredett polgároknak, hogy zsoldosai az első felszólításra be fogják engedni a perzsákat a városba, s bizony ők is jobban teszik, ha önként és a maguk jószántából ugyanígy cselekednek, hiszen a hatalmas perzsa sereg ellen nem lehet esélyük az eredményes ellenállásra. Ha nem ostrommal és pusztítással jutnak be Okhos hadai a falakon belülre, akkor bizony a tenger felől, vagy ami még ennél is rosszabb, kiéheztetik a várost. Amikor már majd hónapok óta körülveszik Sidont a perzsa seregek, és se ki, se be nem lehet menni, amikor már fogytán az eleség, a víz, és legfeljebb patkányokra lehet vadászni, majd akkor elgondolkodhatnak a dölyfös sidoni polgárok, hogy vajon melyik lett volna az ésszerűbb megoldás? Amikor majd fiú elárulja az apját, atya pedig a fiát, amikor az utcán fekélyeikben fetrengő koldusok egy-egy felpuffadt lótetemből lakmároznak, s károgó sötét varjak az utcákon heverő hullák szeméből falatoznak, s amikor mindenfelé pusztít a fekete halál, nos, akkor majd választhatnak; dögszagú szabadság, vagy illatos és jóllakott perzsa rabiga…

   Mentor már a jövőre gondolt. Igaz, hogy hosszú hónapok, mi több, évek óta Nektanebonál, majd Tennesnél vállalt szolgálatot, kiket soha eddig el nem árult, igaz, hogy a perzsa király esküdt ellenségnek számított, aki családját elűzte, és aki hosszú évekre elszakította hitvesétől, amikor minden megváltozott, Mentor egy pillanat alatt tudott váltani. Most már csak a jövőjére, a családjára és a saját lehetőségeire gondolt. Immár nem volt Tennes, nem volt Sidon, sem Nektanebo, nem volt föníciai lázadás, és egyiptomi függetlenség sem; csak ő volt, a családja, Artabazos, és természetesen én, rég nem látott felesége. Ő becsületesen kitartott, harcolt, küzdött, toborzott, épített és szövetségeket keresett, most már nem rajta múlt.

   Ha új lehetőségek adódnak az életben, meg kell őket ragadni, hiszen a siker, a boldogság kérész életű és illékony. Szíve mélyén, legbelső zsigereiben megérezte – még ha ez az érzés csupán pillanatnyi is volt – hogy most kell lépnie. Most kell kihasználni a kínálkozó alkalmat, hiszen sosem lehet előre tudni, hogy hoz-e még a Sors egy ilyen ritka pillanatot?

   Ha lehetősége adódik rá, felajánlja szolgálatait a perzsa nagykirálynak; márpedig ki utasítana vissza egy ilyen kedvező lehetőséget, hogy ellenállás nélkül megkapjon egy ilyen szívósan és régóta védekező, jelentős várost, mint Sidon? Tudta, hogy Okhos gyorsan akar végezni, és azt is tudta, hogy Sidon csak egy köztes megálló, amely csak rabolja idejét és türelmét. Ugyanakkor Okhosnak szüksége lesz a felszabaduló görög zsoldosokra is, márpedig neki négyezer is van belőlük; válogatott mind, jártas az ostromban, és az egyiptomi harcászatban. Ő pedig felbecsülhetetlen információkkal rendelkezik Nektanebo csapatairól, erejéről és taktikájáról. És azt is tudta, hogy sikerrel fog járni.

   Tennest el kell kerülni; ez a kétszínű, áruló csirkefogó nehogy véletlenül még az ő esélyeit is elrontsa. Vigye csak a saját bőrét a vásárra, az ő játszmájába már nem szólhat bele. Mostantól már a kisujját sem fogja mozdítani ezért a gyáva alakért, aki még a saját népét is képes volt nyavalyás életéért feláldozni. Megérdemli a sorsát, bármi is legyen az. Márpedig ismerte Okhost eléggé, hogy ne okozzon neki csalódást.

   Az újabb ötszáz sidoni polgár pedig szintén az agg tanácsnokok sorsára jutott; Okhos király meg sem hallgatta könyörgésüket, hanem azonnal megölette, mindahányan elé járultak. Atyáik még ott rothadtak a lándzsákon keresztül döfve, az ég madarainak, és a föld vadjainak lakomául hagyva, s nem utolsó sorban elrettentő például minden makacs föníciainak. Gyermekeik mégcsak meg sem sirathatták szerencsétlen sorsukat, hanem ők is azon sorsra jutottak, hogy ha máshogy nem, legalább halálukban velük lehessenek.

   Mindazok, akik a városban maradtak, most már tudták jól, nincs menekvésük. Sorsukra hagyták; nem csak álnok, gyáva és áruló királyuk, de a rhodosi Mentor is. De hát egy görögtől mit is várhatnának? Neki a pénz akkor is pénz, ha a másik oldalról kapja.

   A sidoni polgárok sorsukkal megbékélve, néma gyászukban felgyújtották flottájukat, nehogy a szökésnek a legkisebb esélyét is meghagyják, majd gyermekeikkel, feleségeikkel, és idős szüleiket maguk mellé véve, bezárkóztak házaikba, és magukra gyújtották otthonaikat. Miközben Mentor az északi kapunál beengedte Okhos perzsa csapatait, Sidon városa úgy lángolt a baljóslatú éjszakában, mint egy hatalmas áldozati fáklya. A fosztogató perzsa és görög csapatok az utcákat rótták, amit még lehetett, magukkal vittek, majd megrohamozták a királyi palotát, ahonnan Tennes pillanatok alatt kereket oldott, s meg sem állt a perzsa táborig, ahol ígéretéhez híven, megadta magát. A csodálatos értékekkel telezsúfolt uralkodói hajlék tárva-nyitva állt, kényére-kedvére a legutolsó martalócnak is. Tennes drága pénzen vásárolt fuvoláslányai, hárfaművészei, kitharásai és táncosnői sikoltozva szaladtak ezerfelé, majd sikolyaik belevesztek a halálhörgésbe, megvadult kiáltozásba, és a tűz ropogásába. Végül csak az elszenesedett gerendák, és üszkös falak leomlásának baljós moraját lehetett hallani.

   Okhos a Sidon mellett magasodó dombról nézte végig a megátalkodott város pusztulását. Éjfekete nysaeai[14] harci ménje idegesen prüszkölt alatta, elülső lábával kapált néha, majd lassú nyugalommal megfordította lovát, és elindult nyugat felé. Mellette ott vonult a rhodosi Mentor négyezer zsoldosával, aki immár őt szolgálta, s láncra verve a sidoni Tennes, aki elárulta saját városát és népét. A perzsa király pedig úgy találta, hogy az áruló sidoni immár semmi hasznot nem fog hozni számára; könnyű szívvel mondott le róla, másnap már sunyi ábrázatára sem emlékezett. Csak a varjak, kóbor kutyák és a farkasok laktak jól a perzsa király nagylelkűségéből, aki pompás lakomaként kínálta fel nekik Tennes fej nélküli torzóját, miután kihajították a város melletti szemétdombra.

   Sidon üszkös romjai alatt pedig felmérhetetlen kincsek hamvadtak el. Hiszen a város legendás volt gazdagságáról, felhalmozott aranyáról, gúlákba rakott ezüstjeiről; a magánházak fényűzése vetekedett a királyi palota hivalkodásával és pompájával, s most mindez a vagyon ott pusztult el a negyvenezer emberrel, akik inkább a tűzhalált választották, semmint a perzsa igát. Okhos nagykirály drága pénzért adta el a lakóházak romjait, s a nyerészkedő spekulánsok, akik a gyors meggazdagodás reményében most reggeltől napestig az elszenesedett maradványok között guberáltak, az utolsó pénzüket is feltették ezekre az elhamvadt, itt-ott még parázsló romokra, hátha értékes arany- vagy ezüstolvadékra lelnek a korom, döghalál és pusztulás között. Abban reménykedtek, hogy a kincstár majd kifizeti nekik azt, amit az omladék között találnak.

   A többi föníciai város pedig, Sidon sorsán okulva, harc és ellenállás nélkül nyitotta meg kapuit. Nem álltak ellen többé. Okhos folytatta előrenyomulását nyugat felé, hogy az immár hatvan esztendeje független Egyiptomot is visszahódítsa Perzsia hűségére. 

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#9257)	2009. június 02. 11:03
Kedves Kata! Ez a kis csillagocska mit takar pontosan? :)