vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - Fájdalmas vallomás (12. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. június 15. 11:15 Műfaj: NovellaCimkék: ókor, makedón, perzsa, görög, szerelem, vágyakozás, vallomás, csalódás, politika, követség, békekötés, megvesztegetés, gyermeki kíváncsiság

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

Tizenegyedik fejezet:http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_060210/

 

   Mialatt Mentor a távoli levantei partvidéken, Sidonban igyekezett kijárni apám, Artabazos kedvezőbb sorsát, Makedóniában, Pellában is zajlottak az események. Nem csak Philippos szövögette tovább nagyra törő terveit, folytatta hódításait, de asszonyai között is állandósultak a hatalmi harcok és intrikák. Nem volt elég, hogy a két korábbi rivális, Olympias és Philinna egymás életét keserítették folyton, de most még Philippos legutolsó hitvese, a fiatal és szemrevaló thessál Nikésipolis is csatlakozott a palota-cselszövések forgatagához. Igaz, Nikésipolisnak egyelőre még nem volt gyermeke, de minden asszony tudta, ami késik, nem múlik, s az újabb utóddal ismét megszaporodik saját gyermekeik riválisainak száma. De miközben a makedón király feleségei egymás bosszantásával és háttérbe állításával igyekeztek saját pozíciójukat erősíteni – ezáltal pedig saját energiájukat és boldogságukat korlátozni – saját családomra ismét boldog és örömteli időszak köszöntött.

   Lysistraté újból gyermekáldás elé nézett, s az utolsó hetekben igen gyakran voltam körülötte, hogy segítsek neki a házimunkában, hiszen terhessége végére nagyon elnehezült. Gyakran vállaltam magamra a két kislány, Artakama és Artonis felügyeletét is, hiszen szívesen voltam a gyerekek között. Tizenhét esztendős voltam ekkor, s egyre gyakrabban éreztem azt, hogy lassan itt lenne az ideje annak, hogy végre nekem is saját gyermekeim legyenek; éppen csak férjem, akivel immár kilenc esztendeje házasodtunk össze, nem volt mellettem. Egyre nehezebben viseltem távollétének kínját, a magányt és a hiábavaló várakozást. Ezért hát nem kínoztam magam tovább azzal, hogy megtagadom magamtól Memnon társaságát, vagy kósza pillantásainak lehetőségét.

   Gyakran azon kaptam magam, hogy órák hosszat el tudnám nézegetni szép, nemes vonásait, csak hogy ne feledjem Mentor arcát. De tudtam, hogy már nem csak ezért. Sőt, ez már csak kifogás volt. Ha csak tehettem, olyan helyet választottam tevékenységeim elvégzésére, ahol a közelében lehettem, persze mindig úgy, hogy lehetőleg ne vegyen észre, vagy ha igen, legyen okom valamely foglalatosságomra hivatkozni. Számtalanszor eljátszadoztam magamban a gondolattal, hogy sóvárgó ujjaimat végigsimítom arcán, kiugró járomcsontján, szép metszésű ajkain, miközben borostás bőre belecsiklandoz a tenyerembe. Behunytam a szemem, s minden porcikámmal igyekeztem emlékezetembe vésni az összes apró részletet. Éjszaka álmaimban jelent meg, s a nevemen szólított. Szívem, lelkem futott volna hozzá, de tagjaimra ólomsúly nehezedett; nem engedelmeskedtek csapongó érzékeimnek. Talán a lelkiismeretem parancsolt megállást nekik. Álmaimban, gondolataimban és vágyaimban öleltem, csókoltam, gyengéden cirógattam, de józan pillanataimban a sivár valóság megbénított. Esténként álomba sírtam magam; hol magányomban, hol a kielégítetlen szerelem miatt. Egyszer Mentort korholtam magamban hosszú, hiábavalónak tűnő várakozásom miatt, máskor meg Memnont, hogy mindig mellettem van, már-már fájó közelségben, s én mégsem érhetem el. Aztán másnap minden gyötrelem előröl kezdődött. Hiába próbáltam figyelmemet házimunkával, vagy Lysistraté, netán Phila társaságával lekötni, amint megpillantottam Memnon magas, karcsú alakját, vagy meghallottam kellemesen mély hangját, gondolataim ismét körülötte csapongtak, s minden ízemben arra vágytam, hogy érinthessem.

   Nyár derekára elérkezett Lysistraté ideje, s egy gyönyörű, egészséges kisfiúnak adott életet. Atyám sírt a boldogságtól, hogy immár nem csak Pharnabazos az egyedüli fiú örököse, hanem szeretett felesége két csodaszép leányka után, végre egy kisfiúval is megajándékozta. A gyermeknek a Kophen nevet adták.

   Ekkoriban nekem is megsokasodtak a teendőim, s igyekeztem Lysistratének mindenben segíteni. A megsokasodott tennivalók elvonták figyelmemet szomorúságomról és magányomról, s most, hogy szinte mindig Lysistraté mellett foglalatoskodtam, Memnont is sokkal ritkábban láttam. Bánatom enyhülni látszott, de tudtam, mindez csak átmeneti lehet, s amint Lysistraté megerősödik, és nekem is kevesebb lesz az elfoglaltságom, gondolataim ismét visszakalandoznak a kedves archoz, a sóvárgó pillantáshoz, elbűvölő mosolyához.

   Egy langyos nyári estén, amikor már minden elcsöndesült, a háztartások szokásos neszei elültek, s csupán egy-egy távoli kutyaugatást hozott messziről a szél, kisétáltam a palotaudvar szélén sorakozó ciprusokhoz, ahonnan szép kilátás nyílt az alant elterülő alsóvárosra, de mégis védve volt a nyílt terek forgatagától. Csöndben hallgattam a kabócák halk ciripelését, nézegettem a város meg-megvillanó éjszakai fényeit, s egy régmúlt pillanat hasonló érzései kerítettek hatalmukba. Akkor, esztendőkkel ezelőtt, egy csöndes, balzsamillatú estén, bimbózó szerelemmel a szívemben üldögéltem a lampsakosi fogadó domboldalba épült lépcsőin, s ujjongó kíváncsisággal néztem új értelmet nyert életem elé. Eszembe jutott az a kellemesen borzongató, édes érzés, amit akkor éreztem, amikor Mentor lépett a hátam mögé, s gondoskodó gyöngédséggel terítette vállamra a meleg pokrócot. Boldog voltam, és izgatott, s szívem most is hevesebben kezdett kalapálni, ahogy ezek a lázas gondolatok eszembe jutottak. Évek teltek el azóta, de akkoriban új értelmet nyert életem azóta sem változott egy szikrányit sem. Megpróbáltam felidézni magamban az akkori érzéseket, a pillangó szárnyainak verdeséséhez hasonlatos bizsergést a gyomromban, szívem heves zakatolását, és azt a szédítő melegséget, amit közelében éreztem. Legszívesebben odabújtam volna hozzá, s elsírtam volna neki bánatomat. Arca most oly élesen jelent meg előttem, ahogy azóta sem, hogy elhagytuk az abydosi kikötőt. Barnára cserzett bőre, a mosolygós, halvány szarkalábak a szeme sarkában, gyöngéd tekintete, amely oly tiszta volt, amikor rám nézett, mint a friss hajnali harmat, s kedves mosolya, melyet bozontos, erős szakálla keretezett. Éreztem férfias, tiszta illatát is, amit a hegyi patak, és a reggeli nap ad, s a vágytól tüzelt melegséget, amit izmos teste, s feszülő mellkasa sugárzott felém, ahogy fölém hajolt.

   Éreztem a közelségét, az illatát, testének minden apró rezdülését és azt a lüktető pillanatot, amit csak egy soha nem szűnő szerelem tud adni. Megfordultam, s kezem remegve fűztem bele a szorosan mögöttem álló izmos tenyerébe, ujjai tétova ujjaim köré fonódtak. Könnyben úszó tekintetemet segélykérőn emeltem rá, de egy hang sem jött ki a torkomon. Oly közel állt hozzám, hogy vékony ruhámon keresztül éreztem bőrének melegét, minden lélegzetvételét, ahogy arcom fölemeltem, lehelete simogatott. Ő sem szólt egy szót sem, csak szomorúan nézett a szemembe, miközben tekintetéből olyan vágyakozást véltem kiolvasni, amilyet eddig még soha nem tapasztaltam. Sötét haja a szemébe hullott, s én önkéntelenül is kisimítottam. Reszkető ujjaimat gyengéden végigsimítottam forró arcán, kiugró járomcsontján, szólásra nyílt ajkain, miközben borostás bőre belecsiklandozott a tenyerembe, épp úgy, ahogy elképzeltem. Csodálatos érzés volt oly sok vágyakozás után végre valóban érezni. Mintha villám csapott volna belém, olyan hangulat kerített hatalmába, megszűnt körülöttem minden, csak ő és én léteztünk. Egyik kezemmel ujjait szorítottam, hogy soha, de soha ne érjen véget a pillanat, másik kezemet még mindig forró arcán pihentettem. Lassan odahajoltam hozzá, s gyöngéd csókot leheltem lehunyt szempilláira. Először csak az egyikre, aztán a másikra is. Meleg, sós könnycsepp ízét éreztem a számban, s ettől még hevesebb gyöngédséget, lángolóbb odaadást éreztem iránta. Oly kiszolgáltatott volt, és oly magányos, mint amilyennek én éreztem magam. Bár széles mellkasa, magas, izmos alakja szinte betakart, most mégis azt éreztem, hogy kegyetlen érzelmeinek oly alávetett, oly elesett és elhagyatott volt, mint egy vergődő kismadár, s hogy ezt a keserves kínt csak én tudnám csillapítani. De nem tehettem érte többet, még ha minden idegszálam, szívdobbanásom is ezt akarta, akkor sem. És ezt ő is jól tudta.

   - Barsine, nem tudok így élni tovább. Te a bátyám asszonya vagy, s én ezt tiszteletben tartom, még ha fáj is. Nap, mint nap látlak, a közeledben vagyok, vigyázok rád, s közben látom, ahogy boldogtalanul bolyongsz, hűségesen várva, hogy Mentor visszatérjen hozzád. Szerelmem irántad tehát beteljesületlen marad, nem várhatom, hogy viszonozd, hiszen azzal szeretett bátyámat árulnád el… nem is kívánom, csupán azt, hogy valamikor megleld végre azt a boldogságot, amit oly szívesen megadnék neked én is. Tedd boldoggá Mentort, és vigyázz rá úgy, ahogy én vigyáztam rád. – hangja rekedt és halk volt a nehezen kimondott gondolatoktól, a felkorbácsolt érzelmektől, miközben fülembe suttogta a mázsás súlyos szavakat. – Nehéz volt döntenem, de meg kellett hozni, különben beleőrülök a tehetetlenségbe, vagy talán olyat teszek, amit sosem szabad… Nem maradt más választásom… Megnősülök.

   Szavai gyilkos tőrként hasítottak szívembe, mégsem haragudhattam rá. Nem szóltam továbbra sem, nem omlottam szívet tépő zokogással a karjaiba, nem könyörögtem, hogy ne tegye, csak elfelhősödött a tekintetem a szomorúságtól, de ezt talán észre sem vette. Úgy éreztem magam, mint akinek egy pillanat alatt kitépték a szívét; zsibbasztó üresség, kongó fájdalom és mélységes csalódottság öntött el abban a pillanatban, s azt kívántam, bárcsak felébrednék az egyszerre csodálatos, ugyanakkor szörnyű álomból.

   Ott álltam szinte a karjaiban, oly közel hozzá, ahogy még soha, éreztem testének meleg lüktetését, tudtam, hogy szeret, mindennél jobban, de szerelmünk sosem teljesülhet be, mert én már másé vagyok. Ennek mégis így kellett történnie, hiszen ez a vonzalom, ez az őrült szenvedély nem kaphatott kiteljesedést. Hetek, sőt, hosszú hónapok óta vergődtem saját érzelmeim kusza hálójában, lestem minden pillanatot, amikor láthattam Memnont, vagy hallhattam hangját, kívántam a közelségét, pedig mindig is tudtam, hogy ez tiltott érzelem, legyen az viszonzott, vagy viszonzatlan. S most a sors döntött.

   - De soha nem foglak elfeledni, s mindennél, mindenkinél jobban szeretlek, ezen a házasság sem fog változtatni. – tette még hozzá szomorúan.

   Nem csókolt meg, nem ölelt át, még egy utolsó alkalommal sem, mert azzal átszakítottunk volna minden gátat, s nem parancsoltunk volna többé megálljt érzelmeinknek. Tiszta és szűzi maradt az egymás iránt érzett szerelmünk, s Mentort sem árultuk el aljas tettel.

   Nem tudom, mikor lépett mögém, nem hallottam mozdulatait, hiszen olyan mélyen belevesztem gondolataimba, vágyakozásomba, de nem is érdekelt, mert úgy sem tudtam különbséget tenni a Mentor iránt érzett tiszta szeretet, házastársi hűség, és az öccse iránt érzett olthatatlan szerelem és fizikai vágy között. Ezek az érzések teljesen összemosódtak bennem, csak egy fájdalmas kiáltás volt egész lényem az iránt a gyöngédség és gondoskodás iránt, amelyre oly régóta vágytam. Nem tudtam, csak éreztem, hogy viszontszeret, hiszen minden pillantása, mozdulata, sokat ígérő mosolya ezt sugallta, mégsem teljesedhetett be szerelmünk, hiszen annak a férfinak a felesége voltam, aki mindkettőnknek szinte a legtöbbet jelentette.

   De most egyszerre minden megoldódik. Ő egy másik nőt vesz feleségül, s többé már nem lesz részem ezekben a fájdalmasan szép pillanatokban és lopott mosolyokban. Hiába fogom várni, hogy legalább láthassam, hogy közel érezhessem magamhoz, le kell mondanom róla, még, mint titkos vágyódásról is. De talán ez így is van rendjén. Persze mindezt könnyebb volt magamnak megmagyarázni, semmint valóban el is hinni. A fájóan kongó magány, az üres hiábavalóság, az elhagyatottság csak még inkább felerősödött bennem, ahogy tudatosult, hogy most már Memnon szerelmére sem számíthatok. Igaz, ez a szerelem sosem teljesedhetett volna be, még akkor sem, ha örök hűséget fogadott volna nekem, mégis, valamiféle csalfa remény erőt adott ahhoz, hogy férjem hiányát könnyebben elviselhessem. De mi ez, ha nem önzés a részemről?

   E gyötrelmes vallomás után tíz nappal aztán az egyik felső-makedón nemes alig tizennégy esztendős leányát feleségül vette, s házába vezette. A leány fiatal volt, és hamvas, s alig tudhatott még valamit az élet mibenlétéről, vagy a szerelem fájdalmasan szép természetéről. Talán még soha nem érintette meg ez a teremtő-pusztító érzés, mely a szférákba emel, kibontakoztat, vagy maga alá temet, s önmagában felold. Ez a leány csak atyja akaratát követte, az élet rendjét, s feleségül ment egy olyan emberhez, akiről eddig semmit sem tudott. S ezt a leányt most mindenkinél jobban irigyeltem, hogy a sors neki szánta Memnont, s vele együtt a férfi minden szeretetét, megbecsülését és törődését.

   Én pedig sorsommal megbékélve, még inkább visszahúzódtam türelmes várakozásomba, s mindaddig lemondtam a boldogságról, amíg férjemet vissza nem kaphatom. Csak szívem legmélyén bíztam abban, hogy ez az idő már nincsen olyan messze. Memnon ifjú hitvese pedig néhány hónap múlva kigömbölyödve és kivirulva járt-kelt az asszonyok között, s a rákövetkező tavaszon ikerfiúknak adott életet.

   Ez év tavaszán népes athéni delegáció érkezett Pellába, hogy az évek óta húzódó ellenségeskedésnek[1] véget vessenek, és mindkét fél számára kedvező békés megoldást találjanak. Az attikai városállam a régóta húzódó háborúskodásokban igen legyengült, s Olynthos bukása után politikusai ijedten konstatálták, hogy a makedón királyt nem fogják tudni egyszerűen megállítani. Philippos az elmúlt években kénye-kedve szerint ténykedett, s amerre portyázott, mindenütt siker koronázta hódításait. A khalkidikéi városok pusztulása pedig Athén legnagyobb aggodalmát vetítették előre; ha Philippos elfoglalja a Khersonésost, Athén éhen fog pusztulni. Így nem maradt más választásuk, mint kiegyezni Makedóniával, s elfogadni annak minden követelését, de úgy, hogy lehetőség szerint Athén is jól jöjjön ki a megállapodásból. Még Démosthenés is azok között volt, akik a makedónokkal való kompromisszumra törekedtek, hiszen jól tudta, Athén jelen pillanatban nincs abban a helyzetben, hogy diktáljon.

   A király igen szívélyesen fogadta a követeket; napokig tartó banketteken itatta, pompás, fejedelmi ebédeken látta vendégül őket, messze földön híres színészek és zenészek előadásaival szórakoztatta vendégeit, miközben igyekezett kedvükben járni, hogy lehetőség szerint elkápráztassa őket, s akkor már könnyű dolga lesz rajtuk keresztül az athéni démost is meggyőznie. Napokon keresztül folyt a maroneai és lampsakosi színbor, éjszakába nyúltak az egymás kölcsönös köszöntéseivel színesített symposionok, világszép hetairák szórakoztatták a megbecsült vendégeket, miközben pazar filozófiai beszélgetéseket folytattak egymással, melyek gyakorta reggelig tartottak. A király láthatóan nem siettette a témába vágó megbeszélést, mindenekelőtt puhítani akarta a követség tagjait, amely láthatóan igen jó irányba haladt. Gyakorta kiválasztott egy-egy jeles vendéget, akivel egész délelőttöket, netán éjszakába nyúló délutánokat végigbeszélgetett, s rendkívüli barátságával tüntette ki a kiválasztottakat, mindenekelőtt Aiskhinést és Philokratést.

   De Philippos ravasz ember volt, olyan ravasz, amilyet azóta sem ismertem még egyet. Briliáns megérzéseivel olyan apró részleteket, nüánsznyi rezgéseket is kiszimatolt, ami másoknak fel sem tűnt volna. Hiába volt politikailag, katonailag az egész Balkán legerősebb pontja, jól tudta, a legnehezebb, és talán az egyetlen igazán komoly ellenfele csak Athén lehet. Hiába feküdtek lábai előtt kivérezve a görög polisok, hiába csavarta ki a thrák fejedelmeket, egyiket a másik után, és hiába érkezett a kétségbeesett athéni békedelegáció Pellába, hogy végre lélegzetvételnyi szünetet kérjen, a makedón király felismerte, és mindig elismerte a nemes ellenfelet. Ebben rejlett nagysága, ettől volt ő az, aki.

   Athén még mindig Athén volt, s katonai súlya mellett jelentős volt gazdasági befolyása, és erkölcsi tekintélye. Nem akarta hát büszkeségét sárba tiporni. Ugyanakkor aligha volt pártolója egy olyan végérvényes rendezésnek, amely teljes mértékben szabadkezet biztosított volna legfőbb ellenfelének. Most tehát a diplomácia eszközeivel igyekezett megnyerni az athéni nép szimpátiáját, hogy távlati céljait elérhesse.

   Philippos a pillanatnyi helyzet alapján békét ígért Athénnak, ugyanakkor kilátásba helyezte a követeknek, hogy ha nem csak békét, de szövetséget is kötnek, akkor Athén mindig is élvezni fogja jóakaratát, és a tárgyalások idején biztosan nem fogja megtámadni a Khersonésost. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy Athén végleg lemond Amphipolisról. És Athén lemondott, csakhogy másik tervüket keresztülvihessék Philippos ellenében; a megbízást adó néphatározat szerint, mintegy záradékként, az athéni követeknek a város összes szövetségesét, többek között a dél-Thessaliában fekvő Halos városát, valamint Phokis tartományt is bele kellett volna vétetni a békeszerződésbe. Halos stratégiai szempontból volt igen fontos, ugyanis ez a város védte a Thermopylai-szoros bejáratát, míg Phokis védelmével el lehetett volna szigetelni Thébait, ugyanakkor távol tartotta volna a makedón királyt Közép-Görögországtól. Mindez Athén alapvető politikai érdeke volt. De Philippos kiszimatolta Athénnak ezt a szándékát, s most azon igyekezett, hogy a követeket meggyőzze e városok kivételéről a szövetségesek sorából. Ezért igyekezett oly buzgón barátságával kitüntetni Aiskhinést és Philokratést, a követség vezetőjét. Tudta, hogy ha a két jelentős athénit rábírja a saját érdekére, nyert ügye van. Csakhogy a követség tagja volt a megvesztegethetetlenségéről, és legalább ilyen elkötelezett makedóngyűlöletéről híres Démosthenés is, akinek parázsló jelenléte igencsak idegesítette a királyt. S bár igen kimerítően válaszolt a szónok szavaira, a vendéglátásban már messze nem volt olyan figyelmes e vendégével, nem úgy, mint a többiekkel. És ezért voltak szükségesek azok a titkos éjszakai találkozók is, melyeken a két másikat, Aiskhinést és Philokratést fogadta.

   Philipposnak végül sikerült rávenni a két athéni politikust, hogy Halost és Phokist mégiscsak kihagyják a békeszerződésből, s hivatalosan, azt a pillanatnyi helyzet alapján ratifikálják. Amikor a küldöttség hazatért Athénba, Aiskhinés úgy állt az ötszázak tanácsa, majd a népgyűlés elé, hogy mindvégig Philippos érdekeit védte. Démosthenés kirohanásokat intézett megvesztegetett követtársai ellen, de mindhiába; az athéni démos a méltányos és igazságos béke felett érzett örömmámorában Philippos minden követelését teljesíteni igyekezett. Igaz, az Athénban vendégeskedő makedón követek – köztük Parmenion és Antipatros, akik az athéni eskü átvételére érkeztek – jelenléte erősen meghatározta a közhangulatot; Philippos ugyan nem volt népszerű Athénban, alig volt athéni, aki megbocsátotta volna neki Amphipolis, Pydna, Methone, és Poteidaia etikai megfontolásokat nélkülöző elfoglalását, másfelől viszont a hosszú háborúskodásokban kimerült és legyengült Athén már nem vágyott több háborúra. Pillanatnyilag Eubulos és Philokratés békepártja, sőt, Aiskhinés makedónbarát irányzata látszott felülkerekedni Démosthenés figyelmeztetései ellenére. Hiába tiltakozott követtársai ellen a makedónellenes szónok, aki Timarkhosszal azonnal vádat is emeltetett a hűtlen követség ellen, Aiskhinés viszontváddal élt: Timarkhos ellen erkölcstelenség címén pert indított, s azt meg is nyerte. Így az ügyet jó időre elfelejtették, az athéniak pedig elismerték Philippos összes hódítását.

   Amikor azonban a makedónok esküjének átvételére küldött második athéni követség megérkezett Pellába, Philipposnak már nem volt sürgős a helyzet gyors rendezése; ellenkezőleg, otthon sem tartózkodott. Amíg Athénban Aiskhinés, Démosthenés és Philokratés egymás ellen, illetve a nép meggyőzése érdekében, Philippos diktátuma alapján gyürkőztek egymással, addig ő Thrákia ellen vonult. Ez a hadjárat már régóta érett, s most kedvező alkalom nyílt a széthulló, hajdani erős terület leigázására, mely pillanatnyilag az athéniak szövetségese volt. A király Doriskos – a thrák kisváros, melyet száműzetésünk elején mi is megcsodálhattunk útközben – és más thrák területen fekvő városok ellen vonult, s erős seregével igen hamar el is foglalta őket. Agyafúrt gondolkodásával úgy taktikázott, hogy a béke értelmében tehát bármilyen athéni érdekeltségű birtokot könnyedén megtarthat, amelyeket a ratifikálás előtt szerez meg, hiszen az egész békediktátumot a status quo alapján csikarta ki. E területek megszerzésével a király saját javára egyoldalúan megváltoztatta azt a pillanatnyilag fennálló helyzetet, amiről az athéniak addig tudomással bírtak.

   A makedón királyi udvarban napról napra nőtt az athéni követek nyugtalansága, és egyre inkább érezhetővé vált a feszültség. Az izgága és sértett Démosthenés naponta más hallgatóságnak szónokolt és panaszkodott nyugtalanul aggodalmáról, de legtöbbször csak udvarias, megértő bólogatás, vagy egy közömbös mosoly volt a válasz. Javaslata, mely szerint egy athéni küldöttségnek haladéktalanul ki kellene hajózni valamely olyan vidékre, ahol hallomás szerint a makedón király ténykedik, majd ott helyben kikényszeríteni végre belőle az esküt, amíg a thrákok még tartani tudják Serrhiont, Myrtenont és Ergiskhét, süket fülekre talált. Fűnek, fának mesélte, hogy Philipposnak igenis az áll érdekében, hogy minél több idő teljen el az eskütételéig, míg az athénieknek éppenséggel a fordítottja lenne javára. Philokratés és Aiskhinés azonban nyugodtan és kényelmesen várakoztak, a legteljesebben kiélvezték a makedón vendégszeretetet, amíg Philippos Thrákiában viselt hadat az athéniak szövetségesei ellen. Démosthenést pedig a végletekig ingerelte követtársai hűtlensége és megvesztegethetősége, de tehetetlen dühében egyelőre semmit sem tehetett. Három teljes hónapig rostokolt végül az athéni követség Pellában, míg Philippos méltóztatott befejezni thrákiai hadjáratát, s Démosthenés legnagyobb bánatára, az egész országot elfoglalta végül.   

   A thessaliai Pheraiban aztán Philippos érdekeit szem előtt tartva, az attikai szövetség nevében szentesítették a szerződést. A makedón nyomás hatására kihagyott Phokis végül megadta magát, a város kapitulált. Athén pedig nem sietett segítségére, mert még mindig hittek Philippos ígéreteinek, hogy Amphipolisért cserébe megkaphatják Oropost és Euboia szigetét, Thébait a makedón király felosztja, s végre újjáépülhet Thespiai és Plataiai. A phokisiak büntetése az volt, hogy kizárták őket a delphoi amphiktyoniából[2], s szavazataikat – mind a tizenkét szövetségi tagállam 2-2 szavazattal rendelkezett – Philippos kapta meg. Óriási jelentőségű lépés volt ez a makedón királynak, akit immár végleg hellénnek kellett, hogy elismerjenek a görög polisok.

   Míg Philippos Phokisnak az amphiktyoniában betöltött hatalmát törte meg, Thébait – a várt felosztással ellentétben – megerősítette a boiót szövetség vezetőjeként, majd bevette a Thermopylai-szorost, melyet most Aiskhinés meggyőző szónoklatainak köszönhetően nem zártak le az athéniak, mint tették azt hat esztendővel korábban, Parmenion gyors manőverrel elfoglalta Halost. A király ekkor jegyezte meg hűséges hadvezérét illetően, hogy uralma során csupán egyetlen megbízható tábornokot talált, ez pedig Parmenion.

   Philippos éppen Thermopylainál volt lekötve, amikor egy szép nyári napon a pellai udvarba érkeztek Okhos perzsa király követei, hogy tárgyaljanak a makedón uralkodóval. A perzsákat udvariasan fogadták, és kényelmesen elszállásolták, mivel úgy tűnt, hogy egy jó ideig még várakozniuk kell Philipposra, akinek esze ágában sem volt a perzsa királyi követek kedvéért megszakítani hadműveleteit a görög szárazföldön. Parmenion, mint már említettem, Halost vette be éppen, így Antipatrosnak kellett volna fogadnia a követeket, s meghallgatni őket, hogy milyen ügyben érkeztek. De Antipatros valami rejtélyes oknál fogva eltűnt, s hiába kereste a fél palota-személyzet, a derék diplomatát mintha a föld nyelte volna el. Ekkor mindenki legnagyobb meglepetésére a tízesztendős Alexandros herceg lépett a fogadóterembe, s udvariasan üdvözölte a messzi földről érkezett vendégeket.

   Alexandros kifogástalan neveltetésének, éles eszének, választékos beszédének, és legfőképpen ellenállhatatlan kisugárzásának köszönhetően, már kora ifjúságától fogva csodálatot keltett környezetében, legyenek azok makedónok, görögök vagy bármiféle idegenek. Viselkedésében ösztönösen tekintélyre törekedett, s bár modora csöppet sem volt alázatoskodó vagy meghunyászkodó, sokkal inkább nyájas, ez mégsem volt álszentnek, netán sértőnek érezhető. Gyermekkorától fogva mintegy uralkodói privilégiumnak tekintette, hogy akaratát másokra rábírja, és a legsúlyosabb sértésnek érezte, ha renoméját figyelmen kívül hagyták, vagy szívélyességét visszautasították. Természete egyaránt magán viselte anyja kegyetlenül számító, megbékíthetetlen és titokzatos, valamint apja agresszív, tekintélyelvű és zsarnoki viselkedésjegyeit, de úgy, hogy mindezek a magatartásformák mégis tökéletes egységet alkottak saját, egyébként barátságos alaptermészetével. Gyermekként kitűnt mértékletességével, mert szenvedélyessége ellenére sem a fizikai vágyak irányították, hanem az önuralom, pedig egyébként korát meghazudtolóan becsvágyó volt, bár nem a köznapi dicsőséget áhította. Érzelmei gyakorta váratlanul fordultak át teljesen más irányba; őszinte ragaszkodásának és nemes nagyvonalúságának hirtelen megnyilatkozásai szertelen dühöngésekkel váltakoztak. Egyáltalán, vérmérséklete tökéletesen illett Philippos vad, zabolázatlan makedón udvarának autokratikus környezetébe és még bátorítást is bőven kapott büszke apjától, és uralomra termett anyjától, aki csak és kizárólag benne látta Makedónia legkiemelkedőbb jövendőbeli uralkodóját.   

   S Alexandros szerint most elérkezett az ideje, hogy apját helyettesítve, első ízben bizonyítsa diplomáciai rátermettségét is. Korához képest is meglehetősen alacsony termetét, kivételesen arányos testalkata ellensúlyozta, s most, mint egy kis felnőtt, úgy állt a meglepett perzsa követek előtt. Egyszerű fehér khitont viselt, mely éles ellentétben állt a vendégek keleti fűszerektől illatozó, díszes ruházatával. Büszke tartása, felvetett feje, de barátságos beszéde magabiztosságról árulkodott, és megnyerő volt a követek előtt. Az első meglepettségből felocsúdva egyre inkább a kisfiú megnyerő külsejét, nyájasságát és okos kérdéseit figyelték, s talán akaratukon kívül is összehasonlíthatták magukban apjának harsány és közönséges kiválóságával.

   - Üdvözlet legyen a tiszteletreméltó perzsa királyi követeknek. – köszöntötte őket egyszerűen, s kisimított egy láthatatlan fürtöt az arcából. Ez talán még a kezdeti bizonytalanságnak volt betudható, amely azonban pillanatok alatt semmivé vált, majd így folytatta: - Atyámat, a makedón Philippost, mindannyiunk sajnálatára a göröghoni események kötik le pillanatnyilag, Thermopylai mellett állomásozik seregeivel, ezért nem tud benneteket fogadni, de én, Alexandros herceg, Philippos király fia, igyekszem mindenben a segítségetekre lenni.

   - Ezek szerint a makedón királyi udvarban, ha a király nem tartózkodik otthon, a vendégeket – legyenek azok idegen külföldiek, vagy ismerős makedónok – a király fia fogadja személyesen? Philipposnak nem volna udvarmestere, vagy diplomáciai ügyeket intéző titkárja? – kérdezte Alexandrostól az egyik perzsa.

   - De igen, mindkettő van neki. Udvarmestere, személyi titkárja, és a politikai ügyekben járatos diplomatája is van atyámnak, csak éppen a tiszteletreméltó Antipatrost, aki egyébként atyám távollétében a régens, a föld nyelte el. Sehol sem találják. Talán megint a köszvény kínozza, s otthonában a sebeit nyalogatja. De amíg elő nem kerül, velem kell megelégednetek. – tette még hozzá a fiú magabiztosan.

   Azonban, minthogy politikai ügyekben egyelőre még járatlan volt, a hivatalos fogadás itt véget is ért, s Alexandros ifjúi kíváncsisága tört elő további kérdéseiből, ámde mindez úgy, hogy a követek semmi balgaságot, vagy éretlen sületlenséget nem véltek felfedezni beszédében. Ellenkezőleg; érett és megfontolt, olvasottságról és egészséges érdeklődésről tanúskodó kérdéseket tett fel nekik Perzsiára, és a nagykirályra vonatkozóan.

   - Tiszteletreméltó követek, engedjétek meg nekem, hogy néhány olyan kérdést tegyek fel a hazátokat illetően, amelyekre eddig nem kaphattam választ olvasmányaimból.

   A perzsa küldöttség mosolyogva nézett össze e meglepő kívánságon, s mivel egy tíz esztendős gyermek ártatlan kérdéseit nem információszerzésnek vélték felfedezni, hát nyájasan bólintottak Alexandrosnak. – Tedd fel a kérdéseidet, ifjú herceg.

   - Olvastam Philistos, a történetíró könyveit, ismerem Homeros Iliászát, Xenophon Anabasisát, amelyben leírja a 10.000 görög zsoldos perzsa földön tett kalandos visszavonulását Byzantionig, az ifjabb Kyros kunaxai veresége[3] után, és érdeklődve forgattam Ktesias[4] munkáját is, aki orvosként szolgált a perzsa királyi udvarban, majd megírta perzsa történetét. De így is vannak olyan dolgok, amelyek továbbra sem ismertek előttem. Tudom például, hogy Dareios királyotok alatt csodálatos utak épültek szerte hatalmas birodalmatokban, de azt nem tudom például, hogy milyen hosszúak ezek az utak.

   A követség vezetője, egy negyvenes évei derekán járó, méltóságteljes arckifejezésű és választékos eleganciával öltözött férfi válaszolt a hercegnek, aki érdeklődve hallgatta a perzsa feleletét.

   - Nos hercegem, a legfontosabb út, a Királyi út Sardeist, Lydia fővárosát köti össze a birodalom két fővárosával, Susával és Persepolisszal. Azonban ez az út sokkal régebbi, semhogy Dareios nagykirály építtette volna. Sardeis és Susa között a távolság pontosan négyszázötven parasanga, amit kilencven nap alatt lehet megtenni.

    Alexandros most kérdőn nézett a jelenlévő udvari tanácsosra, aki csöndben megjegyezte: - Az pontosan annyi, mint tizenháromezer-ötszáz stadion, ha egy parasanga harminc stadion.[5]

    - Ez csodálatos! Hatalmas távolság! És még csak nem is a tengertől számítják. Óriási ország a tiétek, perzsa.

   - Valóban. – jegyezte meg a megszólított férfi, miközben elégedetten simogatta ébenfekete, ápolt szakállát. – Ephesostól Sardeisig pedig három nap az út.

    - De vajon mennyire biztonságos ez a ti végtelen hosszúnak tetsző Királyi utatok?

   - Biztonságos, és mindvégig lakott helyeken vezet keresztül. Egész hosszában őrállomások és kényelmes fogadók kísérik, ahol megalhat az utazó, ehet, ihat, és friss lovakat cserélhet, hogy folytathassa útját a birodalom fővárosa felé.

   - Ez egy nagyszerű rendszer, és bizonyára jól is működik. – rikkantotta Alexandros izgatottan, ahogy hallgatta a követek elbeszélését.

   - Valóban az. A mi nyelvünkön pirradaziš-rendszernek nevezik, ami annyit tesz, hogy váltott lovakkal utazhat az utazó. Ez egy csodálatosan okos találmány, hiszen meggyorsítja, és kényelmesebbé teszi az utat, és az sem utolsó dolog, hogy a postaszolgálat, és a hírek is gyorsabban érhet el egyik helyről a másikra ily módon. Nincs az a földi halandó, aki futárainkat sebességben felülmúlná. Épp annyi ember és ló áll készenlétben egymástól egy-egy napi járóföldre, amennyi nap szükséges az út megtételéhez. A futárt pedig semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy kiszabott útját a lehető leggyorsabban megtegye. Egymásnak adják át aztán az üzenetet, egyik a másiknak, míg csak el nem ér az a rendeltetési helyére. A lovas futárok e szervezetét pedig angareionnak nevezzük.

    - Susa és Persepolis között aztán mennyi a táv? – kíváncsiskodott tovább a kis herceg.

   - Az további száz parasanga,[6] ami a félelmetes Perzsa-kapun keresztül vezet Persepolisba, és útközben huszonhárom megálló van, ahol pihenni lehet.

   - A Királyi úton kívül még milyen utak találhatóak országotokban?

   - Nem kevésbé fontos például az az út[7], amely Babylonból indul a mediai Ekbatana[8] felé. Ópisnál[9] keresztezik egymást a Királyi úttal, majd észak felé folytatódik, fel egészen a szent zoroasztriánus városig, Rhagaeig[10]. Tovább, kelet felé, Parthián keresztül, az út eléri Hekatompylost[11] majd pedig Susiát[12]. Susiában az út elágazik; a déli ága az ariai fővároson, Artakoanán[13] vezet Kapisa[14] felé, Arakhosiában, majd onnan is tovább, India felé. Az északi ág Susiából a sivatagon keresztül, át Margiana[15] oázisán, és a skytha törzseken, végig az Oxos folyó[16] mentén, majd eléri a sogd Marakandát[17], vagy Baktrát[18] és Drapsakát[19]. Drapsakán túl már senki sem merészkedik, bár az út továbbvisz. Az a vidék már nagyon veszélyes, mindenütt vérengző hegyi törzsek fenik a fogukat a gyanútlan utazókra.

   - De hát akkor miért folytatódik az út e vad tájakon keresztül is?

   - Mert az út vége a Selyem népének országában[20] van. E csodálatos szövetet, mely még az aranynál is értékesebb, ezen az úton keresztül szállítják. Ez a szivárványszín kelme olyan ritka és olyan drága, hogy errefelé talán csak a perzsa nagykirály engedheti meg magának, hogy vegyen belőle. Az értékes selyembálákat szamarak, öszvérek, lovak, jakok és tevék hosszú-hosszú karavánjai szállítják a végtelen és veszélyes úton, s bizony gyakran útonállók áldozataivá is válhatnak. Cserébe viszont más drága árucikkeket szállítanak keletre; myrrha, tömjén, strucctojás és aloé az, amit a Selyem népe szívesen vásárol tőlünk. De errefelé, pontosabban Drapsaka vidékén található a csodaszép drágakő, a lapis lazuli[21] is, amely ékkövet igen szeretik Babyloniában és Assyriában.

   A kimerítő válasz hallatán Alexandros elgondolkodott, de nem sokára újabb kérdést szegezett a perzsa követnek: - És hogyan lehet országotok belsejébe utazni?

   - Mint már említettem, a legegyszerűbben a Királyi úton lehet eljutni Persisbe, a birodalom szívébe. Kis-Ázsián keresztül visz az út; Miletosban partra száll az utazó, majd Ephesos következik, aztán a Maiandros völgyén át, Sardeisig utazik. Itt kezdődik a Királyi út, amin, ahogy már említettem, gyorsan el lehet érni a birodalom belsejébe. De mindenfelé csodálatosan kiépített utak futnak, hiszen Dareios nagykirályunk fontosnak tartotta a könnyű és gyors közlekedés megvalósítását. Hiszen a király többször is hadat viselt a környező népekkel, akkor pedig elengedhetetlen, hogy a hadsereg ne a legkorszerűbb utakat használja a gyors és meglepetésszerű támadások érdekében. Arról pedig herceged is bizonyára hallott, hogy a perzsa nagykirályt minden alkalommal egész háza népe is elkíséri, és nem csak a hadi vállalkozásaira. A királyi udvar több főváros között utazik, hiszen a meleg nyári hónapokat a hűvös méd Ekbatanában tölti a királyi család, a Zagros hegység vonulatai között, míg a telet, a Perzsa-öböl partján, Susában szeretik tölteni. A nagykirály és egész háza népe szívesen időzik Babylonban is, a legszentebb ünnepekre pedig Persepolisba vonulnak vissza. Kyros városát, Pasargadaet már nem igazán használják, de azért előfordul, hogy ezt a várost is meglátogatják. Ezeken a hosszú utakon pedig elengedhetetlen, hogy könnyedén utazzon az utazó. A királyi család nőtagjai kényelmes armamaxákon, speciális perzsa utazókocsikon közlekednek, melyek komfortban, fényűzésben és nagyságban egy kisebb hajlékkal is felérnek. – fejezte be végül mondandóját a perzsa követ.

   De Alexandros még mindig nem fogyott ki a kérdésekből; most a perzsa nagykirályra vonatkozott tudakozódása.

   - És mondd tiszteletreméltó perzsa, milyen ember a ti királyotok? Nemes szívű uralkodó, netán bátor harcos, aki maga vezeti hadba tengernyi seregét?

   A követek csak ámultak a herceg talpraesett kérdéseitől, melyek egyike sem tűnt gyermeteg faggatózásnak, hanem minden kérdés, minden téma felnőtt emberre jellemző módon volt feltéve, s olyan ügyeket érintett, melyekről általában meglett férfiak szoktak beszélgetni.

   - Azt hiszem, mondhatjuk bátor harcosnak és eltökélt, szigorú uralkodónak a perzsa nagykirályt – hallatszott a megfontolt válasz egy idő után.

   Atyám, aki szintén jelen volt a követség fogadásakor, s aki később maga mesélte el minden részletét, fájdalmasan gondolt vissza Okhos minden egyes tettére, mint kegyetlen és vérengző uralkodóéra, de követei nyilvánvalóan lojálisak voltak a perzsa nagykirályhoz. Azt azonban nem lehetett letagadni, hogy Okhos valóban saját maga vezette hadseregét, legalábbis, ami a sidoni hadjáratot, majd az Egyiptom ellen indított expedíciót illette, s ez a tény mostanában egészen új keletű volt, hiszen Xerxés nagykirály Görögország ellen indított, csúfos végű hadjárata óta a perzsa uralkodók leszoktak arról, hogy maguk vezessék seregeiket. Okhos azonban vaskézzel irányította a Sidon bevételére indított hatalmas perzsa hadat, s céltudatossága hamarosan meg is hozta gyümölcsét.

   - Aztán mekkora birodalmatok hadereje? – úgy tűnt, Alexandrosnak még mindig van néhány meglepő kérdés a tarsolyában. S mindezeket leplezetlen kíváncsisággal és őszinteséggel tette fel a meglepett követeknek, akik a ki nem fogyó kérdésözönre alig győztek válaszolni. De egyszersmind csodálták is a kisfiú határozott és ésszerű, felnőtteknek is javára váló kérdéseit, s elismerő válaszaikban érezni lehetett azt az őszinte megbecsülést és elismerést a gyermek iránt, ami harsány apját sohasem illethette meg. Philippos hiába is volt nagyszerű stratéga, kiváló hadvezér, furfangos király, hiába rettegték hatalmát a körülötte élők, közönséges dicsekvését, harsogó bugrisságát és földhözragadt becsvágyát nem tudta leplezni, s ezért mindig is lenézték.

   - Olyan nagy, ifjú herceg, hogy ha a nagykirály reggel kivezényli haderejét egy domboldalra, szemlére, a had még este is csak sorakozik, miközben egyik katona követi a másikat.

   Alexandros pedig elraktározta magában jó mélyre a kapott válaszokat, hogy néhány esztendő múlva valóban hasznát vehesse azoknak.

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#9514)	2009. június 17. 12:33
ÓÓÓÓ, akkor közös az érdeklődésünk. Én is voltam Jordániában, és Teheránban is, sőt egész Iránt bejártam, h minél hitelesebb leírást adhassak a vidékről, bár Egyiptomban még nem voltam. Írtam az iráni utamról is, ha érdekel, olvasd el azt is. Köszönöm az érdeklődést.
Válasz kaktusz hozzászólására (#9513).
2. Persepolis   (#9512)	2009. június 17. 11:09
Kedves Kaktusz! Nagyon örülök, hogy új olvasómként üdvözölhetlek. Mindig örülök az új érdeklődőknek is. Valóban, hosszú lesz, hiszen ez már a 12. fejezet, és a közepébe csöppenve nem is csodálom, hogy sok kérdés kavarog benned, de ha előről kezded olvasni, akkor mindenre (vagy remélem legalábbis, h mindenre) választ kapsz út közben. Amire nem, arra nyugodtan kérdezz, válaszolok szívesen. Köszönöm a kommentet, és a gratulációt is. Üdv.
Válasz kaktusz hozzászólására (#9510).