Barsine története - Az egyiptomi függetlenség bukása (15. fejezet)
Dátum: 2009. szeptember 07. 01:38Műfaj: NovellaCimkék: bukás, függetlenség, lázadás, király, görög, egyiptom, makedón, perzsa, ókor, megtorlás, szerelem, istenek |  |
Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.
Tizennegyedik fejezet:http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_080304/
- Miután Sidon elpusztult, engem a nagykirály fogadott fel a zsoldjába. – kezdett bele Mentor a történetbe. – Tudta, hogy jól képzett görög zsoldosaim meg fogják neki nyerni az elpártolt Egyiptomot. Tudta, hogy értékes ember vagyok a számára, hiszen jól ismertem az egyiptomi viszonyokat, a fáraó hadseregének erejét, összetételét, az egyiptomi erősségeket, így aztán nem jutottam Tennes sorsára. Én pedig, miután nyilvánvaló lett az egyiptomi és a föníciai függetlenség veszte, úgy éreztem, hogy talán éppen ez lesz a lehető legjobb lehetőség arra, hogy kijárjam számotokra a megbocsátást és a hazatérés lehetőségét. Hiszen kezdettől fogva ezen dolgoztam, végső soron ezért mentem Egyiptomba. Egyelőre persze csupán személyes tanácsadója voltam Okhosnak az egyiptomi ügyek terén; miután részletesen beszámoltam neki az útba eső egyiptomi városokról és erődökről, valamint az ezekben állomásoztatott hadseregek létszámáról, majd felvázoltam neki a legésszerűbb vonulási útvonalat, egy kisebb hadtestet bízott rám... De ezek a katonai részletek nem asszonyok fülének valók. Biztosan téged sem érdekelnek, és unod talán.
- Nem, dehogy, mondd csak, valóban érdekelnek. Már gyermekkoromban is szívesen hallgattam atyám elbeszéléseit nagyapám egyiptomi hadjáratairól. Igaz, nem nekem mesélte, hanem a bátyámnak, de én elbújtam, nem is tudták, hogy a közelben vagyok. És mindig végighallgattam ezeket a történeteket. – bizonygattam férjemnek, és egyszeriben éles körvonalakban láttam magam előtt azokat a gyönyörű napokat, amikor még minden olyan szép volt. Miközben Mentor folytatta a cselekményt, én belesimultam ölelő karjába, fejemet a mellkasán nyugtattam, és Egyiptom történetét hallgatva visszarepültem a múltba.
- Nos, amint nyilvánvalóvá vált, hogy a nagykirály rendet teremtett Syriában, a megrettent tartományok követei százszámra érkeztek Okhos elé satrapiájuk minden értékével, mielőtt még megindultunk volna a kíméletlen sivatagon keresztül Egyiptom felé. Hoztak elé százszámra értékesebbnél értékesebb szőtteseket, arany és bíbor szállal átszőtt kelméket, vastag, puha szőnyegeket, tarka, fehér hímzéseket, arannyal bevont pompás, fejedelmi sátrakat, minden bele való értékével együtt. Kövér vánkosok, áttetsző selyem drapériák, kis asztalok, kelyhek, mécses tartók, melyek mindezt a királyi pompát még jobban gazdagíthatták; töméntelen királyi ruhának való anyagot, fehérneműt, értékes, ébenfából és rózsafából faragott, díszes ágyakat, aranybevonattal, gyöngyház és elefántcsont berakással; arany és ezüst kupákat, serlegeket, mind-mind ékkövekkel díszítve. Hoztak aztán fegyvereket ezerszámra, de nem ám akármilyet! Súlyos arany szablyákat, mívesen kidolgozva, drágakövekkel gazdagítva, kiváló görög fegyvereket, pajzsokat, sisakokat, lábszárvédőket, királyi páncélokat, de voltak ott a távoli Skythiából küldött ritka ékszerek és fegyverek is, aranyhegyű, ezüst tegzű íjak, nyilak, barbár díszítésű ivócsanakok a legritkább kövekből kifaragva. Óriási zsákokban és ládákban hurcolták a nagykirály elé a ritkábbnál ritkább pergameneket és papyrusokat; értékes írásokkal a világ minden tájáról. Áldozati állatokat, valamint igavonó barmokat, melyek napokon keresztül csak érkeztek táborába. Hófehér ökröket felvirágozva, a legszebb kosokat, kecskéket, és galambokat, sőt, volt ott egy négyes fogat éjfekete paripákkal… csodaszépek voltak. Nehéz társzekerek vontatták aztán az élelmiszereket; sózott húsokat számolatlanul. Úgy felhalmozták ott a sok szárított húst, hogy aki távolról nézte, hegynek vélte a gúlákba rakott ételeket. Más szekereken hozták a befőzött gyümölcsöket, Perzsia szárított sárgabarackját, fügét, almát, gránátalmát, zöldségeket és a drága silphiont[1] megbetegedés ellen. S miután a nagykirály megtekintette az elébe hurcolt rettenetes mennyiségű felajánlást, végre elindulhattunk Egyiptom ellen.
- Ó igen. A nagykirálynak évente ilyen mennyiségű ajándékokat szoktak küldeni a satrapiákból az alattvalói. Jártál már Persepolisban, a szent városban? Ott az Apadana lépcsősorán minden tartomány képviselője meg van örökítve, ahogy a nagykirály elé járulnak ajándékaikkal. És mindegyik országának, törzsének jellegzetes öltözékében, így jól beazonosíthatóak. A skythák csúcsos fejfedőjükkel, a bashlykkal, és jellegzetes rövid kardjukkal, az akinakesszel az oldalukon, amint drága vásznakat, értékes karpereceket, valamint lovat visznek a nagykirálynak ajándékul. A baktriaiak hatalmas tevéket vezetnek, és drága kupákat visznek, akár csak szomszédaik, a parthiaiak és aryak. Ruházatuk a médekéhez hasonló, éppen csak nadrágjuk buggyosabb azokénál. A babyloniak kúp alakú fejfedőikben vonulnak fel, melyek hosszúkás bojtban végződnek. Testükön körülcsavart sálat viselnek felsőruházatként; ehhez fogható drága anyagokat visznek ajándékba, és pompás zebut, és így tovább.
- Valóban. Most is hasonló díszes felvonulást rendeztek, amíg az összes követ és küldött a nagykirály elé tudott járulni értékes ajándékával. Eközben a hadsereg pedig türelmesen várakozott, hogy végre elindulhasson a több napos kimerítő, sivatagon keresztül történő úton. Amint aztán Okhos úgy döntött, hogy végre indulhatunk, három részre osztotta a sereget, és mindegyik hadtest élére egy perzsa és egy görög parancsnokot állított. Az első nehézségek akkor jelentkeztek, amikor a Sirbonis mocsárvidéken áthaladva, több zászlóaljat is elnyelt a veszélyes futóhomok. Felfegyverzett, meglett férfiak, és egyik pillanatban még meneteltek, a következőben meg már sehol sem voltak. A többi katonára ez meglehetősen elrémisztő hatással volt. Démonokról és babonás félelmekről beszéltek, hogy milyen gonosz szellemek lakoznak itt a kies sivatagban.
- Mi az, hogy futóhomok? És hogyan tud a homok elnyelni egy egész osztag katonát?
- A futóhomok a föld kopár felszínein fordul elő, lényegében a szél által mozgatott, a dűnékben felhalmozódott homoktömeg. A futóhomok laza s emiatt mindent képes elnyelni, ami az útjába kerül.
- Értem. Szörnyű lehetett nekik. De folytasd, kérlek.
- Amikor a több napig tartó kegyetlen vonulás után elértük végre Egyiptom keleti határát, Pelusiont, az egyiptomiak már felkészülten vártak ránk. Ismertem már eléggé Nektanebot, tudtam, hogy nem fog késlekedni, és nem fogja a perzsa nagykirályt tétlenül, felkészületlenül várni. Igaz ugyan, hogy létszámban magasan felülmúltuk az egyiptomi sereget, hiszen Nektanebonak csupán hatvanezer helybeli – akiket még én készítettem fel a hadviselésre –, húszezer lybiai és ugyanennyi görög zsoldosa volt, de az eltökéltség, és a korábbi sorozatos sikerek erőt és kitartást adtak nekik. Hajóhaduk sem mérkőzhetett meg a nagykirály flottájával, a föníciai és kyprosi hadihajókkal, akik közismerten a tengerek farkasai, viszont volt elég lapos fenekű és jól irányítható folyami hajójuk, melyekkel eredményesen védhették a torkolatot. A határerődítményeket megerősítették, különös gonddal a korábban kevésbé felszerelt városokat és településeket; a határvonalon pedig megszabott távolságra őrhelyeket és sánctáborokat emeltek, melyek azonnal jelezték, futárok és tűzjelek útján, ha történt valami a közelükben. És nem is az ő, illetve egyiptomi figyelmetlenségen múlt a siker, hiszen mindent megtettek annak érdekében.
- Miért, mi történt?
- Nektanebo görög zsoldosai túl korán kockáztattak. Pelusiont ötezer fős görög helyőrség tartotta megszállva, Philophron vezetésével. Mindenre elszántak voltak, és minden áron ki akartak tartani a perzsák ellen. Az erőd kiválóan felszerelt erősség Egyiptom keleti határán, s ha jól képzett helyőrség védi, szinte bevehetetlen. Csakhogy a nagykirály oldalán a Lakrates vezette thébai csapatok, akik annak idején még a dicsőséges Epameinondas alatt tanulták a hadi mesterséget, ki akarták kényszeríteni a megadást, lehetőleg minél hamarabb. Lakrates egyébként is egy mindenre elszánt fickó, aki félelmet és tétovázást nem ismerve megy előre, s ha nem ügyességgel, akkor erővel diadalmaskodik.
Mentor úgy mesélte nekem az elmúlt évek eseményeit, mintha mindez csak tegnap történt volna. Olyan átéléssel és elevenséggel tárta elém az egyiptomi hadjárat részleteit, hogy egészen bele tudtam magam képzelni az események forgatagába. Előttem volt az egzotikus Nílus menti ország sivatagjaival, kopár hegyeivel, pálmafáival, hatalmas folyamával, barna bőrű, és csupán ágyékkötőt viselő lakosságával. Pedig még sosem jártam addig arrafelé. A harcoló görög zsoldosokat pedig olyasformán képzeltem magam elé, mint annak idején, gyermekkorom legszebb napjaiban a daliás Iphikratést. Philophron és Lakrates hatalmas erejű, délceg harcosok voltak, akik semmitől sem féltek, csak a bizonyítás vágya tüzelte őket – no és persze a busás zsold, amiért harcoltak. Pedig most már jól tudtam, hogy a zsoldosok is csak ugyanolyan hús-vér férfiak, mint bárki más. És az egyik legkiválóbb éppen itt feküdt mellettem, és miközben mesélt, a vállamat cirógatta.
- Lakrates tehát csapatával átkelt a Pelusiont körülölelő mély csatornán, és mindenre elszántan harcra hívta ki a védőket, mégpedig a város előtti sík terepen. Philophron elfogadta a thébai kihívását, és a görög zsoldosok összecsaptak egymással. Hullottak az emberek mindkét oldalon, teljesen kiegyenlített volt a küzdelem, egyik sem tudott a másik fölébe kerekedni. Estig sem dőlt el a csata sorsa, pedig már fáradtak és kimerültek voltak mindkét oldal katonái. A rengeteg sebesült és elesett egymás hegyén-hátán feküdt a csatatéren miközben még küzdő bajtársaik vértől ragacsos testükben botladoztak a sötétben. Elkeseredett küzdelmük végül döntetlenül fejeződött be, s míg lélegzetvételnyi pihenőt kaptak az éjszaka hátralévő részére, és másnap, Lakrates újabb megoldást eszelt ki. Az előző napi csatában könnyebben sérült katonáit földmunkára fogta be; ez kegyetlenebb próbatétel volt még az öldöklésnél is. A tikkasztóan tűző délvidéki napon árkokat ásatott velük, miközben a sértetlen és egészséges emberei a következő napok összecsapásaira készültek fel. Lakrates látta, hogy még így is kevesen vannak az árokásáshoz – az volt ugyanis a célja, hogy a Pelusiont védő csatornát lecsapolja, és gátat emel csapatai megsegítésére – így hát foglyul ejtette a környékbeli falvak lakosságát, s a parasztok asszonyait és gyermekeit magánál tartotta mindaddig, amíg a férfiak kénytelen-kelletlen megcsinálták neki, amit parancsolt. Kiásták a kívánt csatornát. Ekkor a thébaiak hatalmas faltörő kosokat cipeltek a megerősített várfal alá, és szüntelen támadásokkal zaklatták a védőket. Philophron és a helyőrség még most sem adták meg magukat, pedig egyre jobban érezhető volt, hogy a várost csak ideig-óráig tudják tartani. Lakrates és hoplitái kitartóan döngették a városfalakat, a kapukat, s elszántságukat a negyedik napon siker koronázta: tátongó rést ütöttek több helyütt is a falon. Csakhogy arra nem számítottak, hogy a védők sem tétlenül szemlélték mindeközben a thébai serénykedést. Miközben Lakrates emberei a külső falakat pusztították, az egyiptomi lakosság és a görög helyőrség egy belső falat emelt a város védelmére. Erős fatornyokkal és lőállásokkal csipkézett tetejét nehéz volt bevenni, pláne azután, hogy a thébaiak az elmúlt napok keserveitől, a kegyetlen összecsapástól, a forróságban végzett küzdelmes árokásástól, és a napok óta tartó kíméletlen és elszánt falbontásától már teljesen kimerültek voltak. Mindeközben Nektanebo fáraó harmincezer egyiptomival, ötezer görög zsoldossal, akiket az athéni Diophantos és a spártai Lamias vezetett (bár Athén és Spárta semlegességet ígértek a perzsa nagykirálynak), valamint lybiai segédcsapatokkal, a közelben lévő dombról figyelte az események alakulását. Görög zsoldosvezérei tanácsára csapatait úgy helyezte el a dombon, és a Pelusion előtti területeken, hogy a perzsa sereg többi része már nem tudott Lakrates hoplitáinak segítségére sietni, vagy bármilyen módon előrenyomulni. Nektanebo persze nem támadott, hiszen akkor kiderült volna, hogy serege nem csak számbelileg, de kiképzésben is alulmúlja a hatalmas perzsa seregeket, és nem akarta csapatait hiábavaló összecsapásokban felmorzsolni. A terep ismerete és a hazaszeretet így is hatalmas kitartást és előnyt adott az egyiptomiaknak. Ezzel a halogató és várakozó taktikával – amiben az egyiptomiak kiválóak voltak – napok, sőt, hetek teltek el, bármiféle változás és történés nélkül. Úgy tetszett, az egyiptomiak számítása beválik, hiszen korábban is, már számtalanszor sikert arattak ezzel a fogással, persze akkor a Nílus áradása is besegített. Csakhogy most nem volt még itt az áradás ideje, így Nektanebo nem számíthatott a hatalmas folyam oltalmazó víztömegére.
- Te is ott voltál, amikor ezek az események történtek? Úgy értem, Pelusion ostrománál? – kérdeztem érdeklődve, miközben még utólag is aggodalom töltötte el a szívemet, hiszen bármelyik pillanatban férjem is eleshetett volna az összecsapásban. Igaz, nem csak ez alakalommal, elvégre neki az élete volt a háborúskodás. De eddig még nem érzékeltem ennyire elevennek a történteket, hiszen még leveleiben sem írt ilyen részletességgel az eseményekről.
- Természetesen, bár az én csapataim most még nem voltak bevetve. Tudod, minden egyes hadtest, melynek saját parancsnoka van, önálló feladatokat lát el. Amíg Lakrates Pelusiont ostromolta, nekem más megoldandó feladataim voltak. Fel kellett térképeznem a területet, áttörhető pontokat kellett találnom, meg kellett szerveznem a következő városok ostromát, a Nílus-delta járható részeit megtalálni, egyszóval az elkövetkező feladatokra koncentráltam. Persze, amíg Pelusion állt, nem haladhattunk tovább, mert akkor egy igen veszélyes ellenállási gócot hagytunk volna meg a hátunkban, mely könnyedén elvághatta volna az utánpótlási vonalakat, vagy kettévághatta volna a sereget.
- És mi történt végül Pelusionnal?
Mentor, látván izgatott érdeklődésemet, elnevette magát. – Ó, hát természetesen végül bevettük. Mi más történhetett volna vele?
- Jó, értem én, de mégis hogyan?
- Volt egy hatalmas erejű, és félelmetes hírű argosi harcos Okhos elit egységében, bizonyos Nikostratos. Ez a Nikostratos, akinek erejét Hérakléséhez hasonlították, és még megjelenésében is a hős héroszt utánozta, minthogy leterített oroszlán bőrét viselte ruházatul, és hatalmas buzogányt hordott magánál, nos, ez a Nikostratos megelégelvén a halogatást és az egyhelyben toporgást, néhány válogatott emberével megkerülte a várost. Foglyul ejtett egy pár helybeli parasztot, akiket kényszerített, hogy legyenek vezetői. Szerencsétlen emberek természetesen nem mertek ellenállni a hatalmas termetű, és félelmetes ábrázatú embernek, hiszen még a derekáig sem értek. Nyilván ártó démonnak gondolták Nikostratost. Nem mertek neki tévutat sem mutatni, mert akkor nem csak rajtuk, de egész családjukon is bosszút állt volna az argosi. Benyomultak hát a Nílus-torkolat egy alig védett ágába, majd a megfelelő helyen partra szállt maroknyi, de annál elszántabb emberével, éppen a fáraó csapatainak háta mögött. Megfelelő sáncvédelmet építettek ki, egyrészt, hogy az egyiptomiak ne láthassák, hogy hányan vannak, másrészt a tökéletesebb védelem érdekében. Nikostratos vállalkozása igencsak merész, mi több vakmerő volt, hiszen alig volt katonája, még akkor is, ha azok magasan jól képzettek voltak is. Kalandos kezdeményezését jó sorsa is támogatta, hiszen az egyiptomiak, ahelyett, hogy apránként, éppen hogy csak alkalmanként zaklatták volna az argosi kicsiny csapatát, s ez által szépen, folyamatosan elvesztette volna embereit, majd megadta volna magát, vagy visszavonult volna, elfogadták a felkínált összecsapást. De elbizakodottságukban és türelmetlenségükben elveszítették előnyüket, és ezáltal mindent. A szomszédos erődítményt a kosi Klinias zsoldosai védték, ötezer fő, jóval számbeli fölényben az argosi katonáival szemben, így gondolkodás nélkül kiálltak ellenük. Csakhogy Nikostratos a kosi zsoldosokat beszorította az erődítmény falai közé, ahol azok nem tudtak kibontakozni, így esztelen vérfürdő lett a vállalkozásból, melyet az argosi néhány fős veszteséggel megnyert. Nektanebo belátta, hogy a perzsák a hátába kerültek, s ha azok elszántan benyomulnak a frissen ütött résen, végérvényesen elvágják őt a keleti határon állomásozó seregeitől. Felmérte, hogy ez főseregének végét jelentené, a perzsa túlerő mindenképpen felőrölné saját csapatait, így más választása nem maradt, mint hogy gyors iramban visszavonuljon a Nílus-delta csúcsához, Heliopolishoz, majd onnan Memphisbe ment. Itt újabb csapatokat akart gyűjteni, hiszen eltökélt szándéka volt, hogy Egyiptom függetlenségét megőrizze, de ezalatt a Pelusionnál hagyott seregtestek azt hitték, hogy a fáraó gyáván elmenekült, s őket magukra hagyta. Görög zsoldosai megadták magukat, Pelusion, mely oly régóta eredményesen ellenállt a túlerővel szemben is, megnyitotta kapuit Lakrates előtt, én pedig ezalatt elfoglaltam a Nílus-delta egyik keleti ágánál fekvő várost, Bubastist. A többi jelentős város is azonnal megnyitotta kapuit, rettegvén a még csak nemrégiben elpusztult Sidon sorsától. A fáraó, miután látta, hogy minden odaveszett, már nem tehetett egyebet, mint hogy saját bőrét menekítve kincseit összeszedve a déli Etiópia, a legendás Meroé birodalom felé vette az útját. Persze, mire a helyzet konszolidálódott, és az összes egyiptomi városban ismét a perzsa közigazgatás és vezetés lett megint bevezetve, és az események visszatértek a normális kerékvágásba, csaknem másfél esztendő telt el.
- Ilyen állhatatlan király volt ez a Nektanebo? Magára hagyta seregét, és kincseivel elmenekült?
- Nem, dehogy. Nekatanebo kiváló fáraója volt országának, de nem maradt más lehetősége. Amíg lehetett, kitartott, sőt, még azután is igyekezett országáért mindent megtenni. De a Deltában zűrzavar és pánik tört ki, az egyiptomiak és görögök egymás ellen fordultak. Gondolj csak atyádra; miután nyilvánvalóvá vált, hogy a nagykirály elleni küzdelme elbukott, neki is csak a menekülés maradt.
- És mi lett vele ott lenn délen?
- Nem tudni. Alig ismert, távoli világ az, a sivatag szívében, ahol fekete bőrű emberek élnek, de olyan gazdag, hogy vetekszik Egyiptom minden kincsével. Nektanebonak pedig nyoma veszett, senki sem látta többé. Pedig neki és az utolsó helyi fáraóknak igazán sokat köszönhet Egyiptom, mely igen meggazdagodott e néhány évtized alatt. Csodálatos templomokat építettek, még a csaták és függetlenségi küzdelmek közepette is igyekeztek szeretett országukat a korábbi gazdagsághoz méltóvá tenni.
- Milyen templomokat építenek az egyiptomiak? Emlékszem, írtad, hogy csupa állatfejű istenségük van, hogy tiszteleik a macskákat, a kosokat, a bikát… micsoda képtelenség… és hogy még azt a két fenevadat… nem jut eszembe a nevük.
- A krokodilusra és a hippopotamusra gondolsz, bizonyára.
- Igen, azokra. Miféle szörnyetegek ezek? El sem tudom képzelni.
- Az egyiptomi emberek is az elrettentés miatt személyesítik meg velük vallási képzeteiket. Elképzelésük szerint a holtak lelkét Anubis, a sakálfejű isten a Duatban[2] található Ítélet Csarnokába kíséri, ahol az elhunyt lelke megmérettetik. Szívét, mely egyben az erkölcsiség otthona, mérlegre teszik, melynek másik serpenyőjébe, a Maatot[3] szimbolizáló madártoll kerül. Ha Maat úgy ítélte meg, hogy a halott erkölcsös életet élt, mert szíve nem volt nehezebb a madártollnál, akkor az elhunyt az örök boldogság mezejére léphetett, de ha bűnösnek találtatott, akkor menthetetlenül a szörnyeteg Ammit, a Szívek felfalója, vagyis a Halottfaló elé került. E démont egyrészt krokodilus, egyrészt oroszlán és egyrészt hippopotamus alakjában ábrázolták. De nagyon régen létezett önálló krokodilus istenség is, Sebak, mely tiszteletének Krokodilopolis volt a központja.[4] Epetnek, vagy más néven Tauretnek, a szülést segítő, és a terhes anyákat védő víziló-istennőnek pedig általában, mindenhol óriási kultusza van.
- Miért istenítik az egyiptomiak ezeket a tisztátalan állatokat? Hiszen nem egy a porban csúszik-mászik, a szennyben, mocsokban él…
- Nem minden állatot imádnak, csak azokat, melyek viselkedésében valamelyik, általuk szentnek tartott istenség lényegét vélik felfedezni. Ezeket a szent állatokat aztán az istenség templomában tartják, gyakorta olyan pompában és gazdagságban, amivel magának az istenségnek áldoznak, mert tulajdonképpen eggyé válik előttük az istenség, és az őt megszemélyesítő állat. Ezek az állatok az isten földi megszemélyesítői, manifesztációi, megtestesülései. Szorgalmasan gondozzák, etetik őket, gazdag étel- és italáldozatokat mutatnak be előttük, sőt, még az ételeik edénye is míves aranyból, vagy ezüstből készül. Naponta fürösztik, szent olajjal kenegetik bőrüket, sőt, még drága ékszerekkel is szépítik őket. Tömjént füstölnek jelenlétükben, s ha elpusztulnak, akkor mély gyászba borulnak papjaik. Bebalzsamozzák, akár csak az embereket, és mint istenségeket, úgy temetik el őket.
- És milyen állatot imádnak még? – kérdeztem érdeklődve. Ezek a vad, ismeretlen egyiptomi rítusok és szokások nagyon felkeltették kíváncsiságomat, egészen belemélyedtem Mentor érdekes történeteibe. Utólag bevallom, ezek az érdekességek tényleg jobban lekötöttek, mint a csaták, háborúk és pusztulás történetei, viszont kizárólag azokból ismerhettem meg szeretteim mindennapjait, melyeket nem környezetemben töltöttek.
Mentor rám nézett, huncut mosoly bujkált szeme sarkában, míg nem felcsillanni véltem a minduntalan ott rejtőző vágyat, amit még csak előző éjszaka ismerhettem meg teljes valójában. Nem bántam persze, bár igazán szívesen hallgattam izgalmas meséit. Lassan magához vont, lágyan megcsókolta ajkamat, majd további csókokkal borította el arcomat, szememet, hajamat és a nyakamat. Rekedt suttogással súgta a fülembe: - Ó, te kis telhetetlen érdeklődő. Én aztán reggeltől estig mesélhetem neked Egyiptom minden csodáját, azzal sem telnél be. Én viszont tíz esztendeje várok arra, hogy veled legyek, úgyhogy most tartsunk egy kis szünetet az egyiptomi mesékben, és foglalkozzunk egymással, hiszen még csak most ismerhettük meg igazán egymást. Majd utána folytatom…
Kutató tenyerét, követelőző simogatását éreztem a csípőmön, majd a hasamon és a combomon, majd becsúsztatta a legrejtettebb zugba, én meg egy pillanat alatt megfeledkeztem minden egyiptomi állatfejű istenségről. Odaadóan csókoltam vissza, s hagytam, hogy újabb és újabb ismeretlen gyönyörökkel ismertessen meg. Az jutott eszembe, hogy milyen borzalmas, hogy én bár ilyen régóta vagyok az asszonya, tíz évig nélkülöznöm kellett ezt a csodálatos dolgot, a testi együttlétet. Egy pillanatig gyűlöltem minden nőt, akinek nem kellett egy évtizednyi nélkülözést elszenvednie, hanem akkor adhatták magukat szeretett férjüknek, amikor csak akarták, vagy éppen megkívánták őket.
Miután újra és újra kiélveztük újsütetű együttlétünket, és átmenetileg lecsillapodtak felkorbácsolt vágyaink, szerelmesen bújtam izmos mellkasához, s miközben szórakozottan babráltam sűrű mellszőrzetében, már megint az egyiptomi istenek körül forogtak a gondolataim: - Az állatfejű istenségeknél tartottunk…
Mentor hangosan elnevette magát. – Persze, persze, nem felejtettem el. Nos, szent állatnak tartják a Nílus madarát, az íbiszt, vagy éppen a sólymot. Istenként tisztelik a sakált, és a macskát, olyannyira, ha tűz ütne ki valamelyik házban, elsőként a szent macskák kimentésével törődnek, és csak azután a tűz eloltásával. Legnagyobb tiszteletben azonban egész Egyiptom szerte a szent Ápisz bika áll, amely Ozirisz isten élő jelképe. Ebből mindig csak egyetlen él a birodalomban, s ha elpusztult, újat kell keresni. Kiválasztása rendkívüli gonddal történik; a papok csak azt a borjút ismerhetik el Ápiszként, amelyik több kritériumnak is megfelel.
- Milyen ismérvek ezek?
- Nem ismerem mindegyiket, de néhányat azért el tudok mondani. Például mindig fekete fejű a kiválasztott állat, s homlokán háromszög alakú, fehér foltnak kell lennie. Keselyűszárny formájú foltnak kell díszítenie a bikaborjú hátát, valamint a szent skarabeus bogárhoz hasonlatos foltnak a nyakát, a torka alatt. Horpaszán egy fehér félhold alakú folt kell, hogy legyan, s csak ha mindezeknek egyszerre felel meg az állat, akkor lehet belőle szent Ápisz bika.
- El sem hiszem, hogy születik ilyen teremtmény. Sőt, hogy több is, és mindig éppen akkor, amikor szükség van rá.
- Én sem. El tudom képzelni, hogy a rafinált papok kissé rásegítenek, némi festéssel operálva. Minthogy ezután már úgyis csak ők érintkezhetnek a szent állattal a memphisi palotában, tehát igen csekély az esélye, hogy kiderüljön a turpisság. A bika húsából persze tilos enni, éppen ezért okozott egész Egyiptom szerte mérhetetlen felháborodást, amikor az a szóbeszéd terjedt el, hogy Okhos megölette a szent állatot, s ha mindez még nem volna elég, díszes fogadásán éppen annak húsát tálaltatta fel a megjelenteknek. De valószínűleg, csak a reményvesztett lakosság találta ki ezt a mendemondát, afölötti elkeseredésükben, hogy országuk ismét perzsa uralom alá került. Én ott voltam Okhos ünnepi vacsoráján, és bár valóban feltálaltak marhahúst, az egészen biztosan nem az Ápisz bika húsa volt. Sőt, abban sem lennék biztos, hogy az éppen aktuális Ápisz bika meghalt volna. Halálát ugyanis hetven napig, a legnagyobb pompa és felvonulások közepette gyászolják, s elkerülhetetlen, hogy az ember ne halljon e nagyszabású eseményről. Én pedig semmi ilyesmit nem hallottam. Ezután az állat testét bebalzsamozzák, s világraszóló pompa közepette eltemetik.
- Én el tudom képzelni, hogy Okhos olyan dühös volt az egyiptomi ellenállás miatt, hogy ezt a szentségtörést elkövette velük szemben.
- Való igaz, hogy haragos volt, de mire Memphisbe értünk, a haragja lényegében elpárolgott, s már nagyrészt a perzsa közigazgatás megszervezésén törte a fejét. Ha tényleg ilyen bosszú fűtötte volna, nem valószínű, hogy egy egyiptomi származású, bár hozzá lojális embert ültet a kormányzóság élére. Márpedig Pherendatés satrapa nem csak hogy Egyiptomban született, hanem minden ízében egyiptomi ember, aki az adott körülmények között a legjobbat akarja népének. Bármilyen gazságot is akarnak most az egyiptomiak Okhos nyakába varrni, egy biztos, semmiféle szentségtörésre nem vetemedett a nagykirály. Bölcsebb ő ennél, még ha a híre nem is mindig szól emellett. Nyilván neki is nagy könnyebbség, hogy birodalma legkomolyabb ellenállásait végre leverte, és mindenütt helyreállt a megszokott rend. Nem is időzött sokáig Egyiptomban, hanem sietve Babylonba távozott, hogy végre kipihenje az elmúlt esztendők sorozatos fáradalmait. A sok templomrombolás, fosztogatás nem is fért volna idejébe, amit Egyiptomban töltött. Az egyiptomiak Kambysés minden rosszindulatát Okhosra akarják kivetíteni, mert az tényleg igaz, hogy Kambysés Egyiptom elfoglalásakor megcselekedte mindezeket a gyalázatokat. A mendesi kost is éppúgy feláldozta és feltálalta, akárcsak az Apis bikát. De Okhos nem tett ilyet. II. Nektanebo philaei templomai most is ugyanolyan épségben állnak, mint a perzsák bevonulása előtt. Az el-kábi és edfui templomok is teljes szépségükben pompáznak, sőt, a koptosi szentély is. Théba és Memphis sem szenvedett el semmiféle pusztítást, olyannyira, hogy a Fehér Falak városa[5] volt a nagykirály egyiptomi székhelye, amíg az országban tartózkodott. Pitum, Pahibi, Sebennytos, és Bubastis, a Delta jelentősebb városai, melyek szintén az utolsó egyiptomi fáraóknak köszönhetik szépségüket és virágzásukat, szintén semmiféle ártalmat nem szenvedtek. Bubastist a saját szememmel is láttam, hiszen a várost én magam foglaltam el, miután Nektanebo elmenekült.
- Makedóniában azt beszélték, hogy Egyiptom-szerte Typhonnak[6] nevezték, és hogy egy közönséges szamarat tett meg istennek, kigúnyolván az egyiptomiak istenhitét.
- Ez közönséges hazugság. Érthető az emberek elkeseredése, hiszen elvesztették a szabadságukat, Okhos győzedelmeskedett felettük. Persze hogy most a legvadabb történeteket gyártják róla. A szamarat pedig azért találhatták ki, mert ez az állat a Rossz, a Gonosz istenének szent állata.
Meglepett Mentornak ez az elkötelezett kiállása a nagykirály mellett. Persze az egész kialakult helyzet elég abszurd volt; annak ellenére, hogy én, illetve a családom voltunk perzsák, ő pedig görög, az utóbbi időben mintha megfordult volna az elkötelezettség érzése Okhos irányában. A családomat a nagykirály földönfutóvá tette, száműzte, így érthető az elkeseredettségünk és bizalmatlanságunk. Mentor görög érzelmei is normális esetben ellene szólnának, azonban zsoldosvezérként Okhos volt a kenyéradó gazdája. S most, hogy lehetőséget kapott, nyilván minden pillanatban igyekszik rászolgálni a megbecsülésre. Igaz, férjem közvetlen közelről lehetett tanúja az eseményeknek, akár Sidonban, akár Egyiptomban, s nyilván a politikai helyzettel is jobban tisztában volt, mint én.
- És mi történt azután, hogy Egyiptom meghódolt? Te Okhosszal mentél tovább, vagy maradtál még valameddig Egyiptomban? – tettem fel fáradhatatlanul további kérdéseimet.
- Mint tudod, a nagykirály kinevezett a nyugati satrapiák élére, mint katonai főparancsnokot, s ez nagy dolog. Egész életemben azért harcoltam, hogy megbecsüljenek, hogy érvényesülhessek, s hogy atyám nevét tiszteletben vigyem tovább. Remélem, ezzel a kinevezéssel mindez végre sikerül. És nem utolsó sorban neked is biztonságot szeretnék nyújtani. Így aztán Egyiptom rendezése után én is a nagykirállyal tartottam Babylonba, majd Ekbatanába, hogy átvegyem megbízatásomat és Bagoasszal, valamint a király főtanácsosaival kidolgozzuk az elkövetkezendő teendőket.
- Ki ez a Bagoas? Írtál már róla korábban, de úgy emlékszem, csak érintőlegesen említetted.
- Bagoas a király egyik igen befolyásos kegyence. Igen sokat tett a birodalom egységéért, meghatározó személy volt a föníciai lázadás leverésénél, és felbecsülhetetlen érdemei voltak az egyiptomi megmozdulás utáni rendezésben is.
- Valamelyik befolyásos család tagja? Nem hallottam még róla.
- Nem. Bagoas egyszerű sorból származik. – mondta Mentor, majd elmosolyodott. – És nyilván te is sejtheted, eunuch. Ismered annyira a perzsa szokásokat, a királyok nem szívesen bíznak meg befolyásos megbízatásokkal főnemeseket, nehogy aztán ellenfelek legyenek a hatalomban. Ezeket a kényes ügyeket legtalpraesettebb heréltjeikre bízzák. Nem véletlen, Bagoast is igazán gyűlölik a nemesek. De őt sem kell félteni, nyájas vonásai mögött még véletlenül sem felismerhetőek igazi szándékai! Rendkívül művelt, okos, számító és kegyetlen ember, nem jó dolog vele ujjat húzni. Fizikai valójában ugyan csak egy kasztrált, de hajlamait tekintve, valójában egy harcos gazember. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, ő az udvar legbefolyásosabb és legnagyobb hatalmú ura, talán még magánál a nagykirálynál is nagyobb súllyal nyom a latban. És Egyiptom után Okhos Bagoast jelölte ki a keleti satrapiák és a belügyek élére, mint teljhatalmú khiliarkhost[7].
- Nem veszélyes ez az ember rád nézve?
- Ez az ember mindenkire nézve veszélyes, de nem keresem a konfliktust vele, hanem inkább megpróbálok együttműködni, amennyire az ésszerűség engedi. Szerencsére józan és megfontolt, ami a birodalom ügyeit illeti.
- Mi oka, hogy ilyen lett? Vagy mindig is ilyen ember volt?
- Alapjában véve, az eunuchok kicsinyes, keserű és irigy emberek. Számukra csak a pénz és a hatalom maradt az életben, amellyel megszínesíthetik e földi sivárságot, azt, hogy teljes emberi roncsot csináltak belőlük valamikor. Így aztán minden idegszálukkal azon vannak, hogy a lehető legtöbbet elérjék, amihez lehetőségük van. Bagoas pedig mostanra elérte, s ezt a hatalmat semmi pénzért nem engedi ki a kezéből. Éppen emiatt olyan veszedelmes. Sőt, egyre veszedelmesebb lesz.
- Vigyázz magadra, kérlek. Nem szeretnélek elveszíteni egy ilyen ember miatt.
- Nem fogsz, ígérem. Nem fog nekem ártani a herélt.
Mentor, mint rendesen, most sem maradt sokáig velünk, hiszen hivatalos ügyei a királyi udvarba szólították, de megígérte nekem, hogy siet hozzám vissza. És egyben azt is, hogy amint visszatér Daskyleionba, összecsomagolunk, és Tróasba költözünk, a birtokra, amit neki és Memnonnak adott atyám. Ez a hír eléggé felzaklatott, mert ez egyben azt is jelentette, hogy el kell szakadnom atyámtól, és egész családomtól, a gyermekkorom színhelyétől, amit még csak éppen most kaptam vissza, oly hosszú száműzetés után, és nem utolsó sorban amiatt is, hogy így ismét Memnon vonzáskörébe kerülhetek, és félek az iránta táplált érzelmeimtől. De nem mondhattam el félelmeimet férjemnek, hiszen most már ő rendelkezett felettem, s nekem, mint rendes feleségnek, mindenben támogatnom kellett őt. Így hát beletörődtem mindenbe, s igyekeztem inkább a pozitív oldalát nézni a jövőnek.
Mentor ezúttal atyámmal utazott el a királyi udvarba, Susába, egyrészt, hogy Artabazos megköszönhesse Okhos nagylelkűségét, amiért megbocsátotta korábbi lázadását, s hogy most visszatérhetett egész családjával együtt, másrészt pedig, hogy felbecsülhetetlen információkkal lássa el a nagykirályt a makedón Philippos terveiről, amelyeket évtizedes száműzetése során megismert. E beszámolókat hálája jeleként, és persze hazafias indíttatásból, valamint alattvalói kötelességből terjesztette a nagykirály elé, s bizony e hírek igen csak fontos tudnivalókat tartalmaztak, méghozzá első kézből. Artabazosnál senki sem ismerhette jobban az ambiciózus makedón Philippost, s mivel egy ideje gyaníthatóak voltak a makedónok nagyratörő tervei, nem ártott mindezek ismeretében lenni. Atyámról mindenki tudta, hogy kiváló diplomata, és nagyszerű politikus, aki nem csak perzsául és arámiul beszélt, hanem emellett kiválóan görögül, és most már igen jól makedónul is, ami nem ártott a jelenlegi politikai helyzetben.
Artabazos persze hangsúlyozta, hogy e széleskörű, és nagyratörő tervek, melyeket Philippos forgat a fejében, egyelőre csak feltételezett tervek, melyek még sehonnan sem nyertek megerősítést, de minden bizonnyal Perzsia megtámadását latolgatja a makedón, minthogy mindennemű cselekedete és politikai intézkedése ezt sugallja. Egyelőre azonban mindaddig nem tehet semmi komolyabb lépést ez ügyben, amíg a forrongó és dühös görög városok között nem tesz rendet. Márpedig a folyton egymással és a makedónokkal rivalizáló, széthúzó és gyűlölködő görög polisok kézenfekvő célja, mindegyik részéről, hogy saját vezetésével tegye meg a szükséges lépéseket – nyilvánvalóan Perzsia ellen. Így tehát magától értetődő, hogy nem csak Philipposnak célja egy, a perzsa birodalom elleni támadás, hanem a görögöknek is, de amíg széthúzás uralkodik a hellének földjén, addig még nem kell tartani mindettől. No persze nem mindenki gondolkodik így, hiszen például Athénban is jelentős a makedón-ellenes párt, melynek élén a felvágott nyelvű Démosthenés és Hypereidés állnak, akik még Perzsiával is kiegyeznének, mi több, szövetségre lépnének, csak le tudják végre nyakukból az állandóan lihegő, bugris makedónt.
Okhos végighallgatta atyám beszámolóját, majd tanácsosaival megvitatta a lehetséges megoldásokat, melybe ezúttal Mentort, Bagoast és atyámat is bevonta. Tanácsosai általában csak protokolláris szerepet töltöttek be, és csupán jelképesen adtak számára tanácsot, minthogy leginkább a saját feje szerint cselekedett, bármit mondtak is neki konziliáriusai. Javasolták, hogy talán fizessék le Démosthenést, de az ötletet hamar elvetették. Okhos kijelentette, hogy a nem is olyan régen őt felkereső athéni követségnek – amely szintén arra hivatkozott, hogy ’bizonyítékai’ vannak arra nézve, miszerint a makedón király Perzsiát szándékozik megtámadni – szintén elutasító választ adott egy közös, athéni-perzsa fellépésre a makedónok ellen. Egyáltalán nem szándékozik beruházni a Philippos elleni hadműveletekbe, hiszen ezt egyelőre semmi sem indokolja, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy területeit bárki is fenyegetné. Csupán akkor fog nyíltan fellépni a makedón király ellen, ha az közvetlenül perzsa területeket fenyegetne. Ezzel pedig egyelőre lezárta a témát.
Atyám úgy értelmezte a kihallgatást, hogy a nagykirály most csupán információkat akart megszerezni, melyek lehet, hogy pillanatnyilag nem jelentősek, de később még elképzelhető, hogy azzá válnak. Ugyanakkor nem volt számára érthető, hogy ha Okhos most ennyire jelentéktelennek ítéli meg a makedón fenyegetést, akkor milyen okkal tartja fogságban Hermeiast? Hiszen a szerencsétlen atarneusi fejedelmet éppen azzal a címszóval tartóztatták le, és hurcolták fogságba, hogy veszélyesen összejátszik a makedón királlyal, akinek ő állítólag hasznos ügynöke. Ez pedig nyilvánvalóan főbenjáró felségárulás.
Artabazos ezúttal egyedül tért haza, Daskyleionba, a királyi udvarból. Mentornak még maradnia kellett, hiszen az utóbbi évtizedek sorozatos lázadásai a birodalomban, az elszakadással fenyegető satrapiák, az adófizetés el-elmaradozása, és rendszertelensége bizonyos területeken, mindezek azonnali rendezést kívántak. Okhos át akarta szervezni a közigazgatási rendszert, mely az elmúlt száz esztendőben egyre kevésbé volt alkalmas az irányításra, ugyanakkor azonnali reformra volt szükség a hadseregen belül is, hiszen most már mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a hatalmas létszám ellenére a perzsa hadsereg egy rendetlen, nehézkes, alig kiképzett tömeg csupán, amely nem halad a kor újító lehetőségeivel. Mivel a birodalom etnikailag oly színes volt, ezernyi néppel, nyelvvel és szokással, igen nehéz és időigényes lett volna bevezetni egy egységes katonai stratégiát, rendszert, vagy módszert, s még az sem biztos, hogy a kiválasztott hadászati megoldás végül beválik-e? Hiszen a skythák íjjal és nyíllal voltak eredményesek, lóháton, akik a ’felégetett föld’- taktikáját alkalmazták, a kissiai és méd harcosok szintén jól bántak az íjjal, de gyalogosan. A nagykirály elit egysége, a Halhatatlanok ugyan kiválóan képzett hadtest, de ők önmagukban csekély létszámot képviselnek, hiszen mindig csak ezer fő harcol soraikban. Ők például első sorban rövid lándzsát használnak, igaz nekik is van íjuk. A parthiaiak a lovassága kiváló, míg a különböző afrikai területek egységei dárdával, és parittyával harcolnak. Képtelenség ezt a gyülevész sereget egységesen, ugyanakkor rövid idő alatt kiképezni, ezért a nagykirályok már jó ideje inkább görög zsoldosokat alkalmaztak háború idején. Már Okhos apjának, Artaxerxésnek az uralkodása alatt a görög zsoldosok alkották a perzsa hadsereg magvát, s a seregek élén hellén vezérek állottak, akik a kor leghíresebb stratégáitól, Iphikratestől, Agesilaostól, és Epameinondastól tanulták a hadművészet minden fortélyát. A nagykirály belátta, hogy sikereit és katonai győzelmeit kizárólag a görög elem túlsúlyának köszönhette, ez pedig tarthatatlan, ha továbbra is fenn akarja tartani a birodalom belső és külső szilárdságát. Ennek jegyében jelölte már ki Bagoast és Mentort, mint a két legbefolyásosabb és legmagasabb rangú embert, akik segítségével átszervezhette birodalmát.
Így tehát atyám egyedül jött vissza hozzánk, s én abban a hiszemben vártam férjemet, hogy hamarosan visszatér hozzám, de ebből a várakozásból ismét jó néhány hónap lett. Ez idő alatt megpróbáltam szívemet felkészíteni az elválásra, hogy végleg elhagyom otthonomat, atyámat, s családom többi tagját, s hogy ezen túl már önálló családanyává kell válnom, aki maga vezeti háztartását, neveli gyermekeit, s támaszként szolgál férjének. Amire lehetett, gyermekkoromban már felkészítettek atyám háremében az asszonyok, azzal azonban nem számoltak, hogy én nem perzsa férfi felesége leszek, hanem egy görögé, aki számára egészen más jellegű szokások és normák az elfogadottak. Magamtól kellett hát kitapasztalni és kijárni az ismeretlen utat, s hogy mindezt jól csináljam, csak remélhettem magamban.
[1] Líbia partvidékén, a korabeli Kyrénében termesztett ritka, mára már kihalt gyógynövény.
[2] Alvilág az egyiptomi mitológiában.
[3] Az igazság és a rend istennője az egyiptomi mitológiában.
[4] A Középbirodalom idején, a XII. dinasztia vége felé.
[5] Az egyiptomi Memphis nevének magyar jelentése.
[6] Typhon a görög mitológia egyik legocsmányabb szörnyetege, száz kígyófeje van, ember törzse, és a lábait is tekergőző kígyók alkotják. Szárnyai vannak, és fejét mocskos szőrzet borítja. A szörny a föld támadó erői közé tartozik.
[7] Perzsa rang, legjobban a ’vezír’ szóval lehetne fordítani.
Térképek: http://www.egypercesek.hu/wolfy/Barsine_tortenelmi_terkepek.htm
Névmutató: http://www.egypercesek.hu/wolfy/Barsine_nevmutato.htm
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pigniczki Ágnes (#13635) | 2009. október 20. 19:04 |
Kedves Persepolis, szeretnék levélben megbeszélni veled néhány dolgot, amihez nem igazán alkalmas ez a "hozzászólás" keret. Kérlek, küldj egy e-mailt a pigniczki@index.hu címre. Szeretettel: Ági | |
| |
2. Persepolis (#12575) | 2009. szeptember 09. 12:48 |
Kedves Irén, Neked is köszönöm az elsimerést. Tökéletesen igazad van a marketing fontosságában, a rengeteg pénzben, ami szükséges hozzá (és amivel én nem rendelkezem), és valóban örülnék egy jó mecénásnak, de most még nem tartok itt. Egyelőre minden erőmmel azon vagyok, hogy majd sikerüljön is befejezni a regényt, hiszen még rengeteg megírandó van hátra. Azonban véletlenül találtam egy igényes, első könyvesek számára fenntartott osztrák kiadót, akik magyar területen is működnek. Jó lenne őket majd megnyerni, de amíg még sehol sem tartok, addig nem ez foglalkoztat elsősorban. | |
| |
3. Persepolis (#12574) | 2009. szeptember 09. 12:43 |
Köszönöm az elsimerő szavakat. Persze, hogy nekem is megfordult már a fejemben, hogy jó lenne nyomtatott és lapozható formában is látni az irományomat, azonban most az elsődleges és legfontosabb feladatom az, hogy először is befejezzem. Ahogy Irén is említette, a marketing nagyon fontos, ehhez pedig én nem értek, de ha egy könyvkiadó fantáziát látna benne, akkor gondolom, ők a marketingről is gondoskodnának. Csak sajnos attól félek, hogy a történelmi regényeknek manapság nincsen keletje, az emberek a könnyebben emészthető, vagy "celebekről" szóló vackokat olvassák, már ha olvasnak még egyáltalán. :(( | |
| |
