Edgar Allan Poe The Raven című versének és magyar nyelvű fordításának elemzése kontrasztív nyelvészeti szempontból
Dátum: 2008. július 08. 13:22Műfaj: SzakirodalomCimkék: holló |  |
„Egyszer egy magányos éjféli órán, miközben gyengén és kimerülten merengtem furcsa, különös hangjaival körbevéve elfelejtett mondáknak, bóbiskoltam, majdnem el is szundítottam, mikor hirtelen jött egy kopogás. A szobaajtón mintha kopogást, kaparászást hallottam volna..."
„Egyszer egy magányos éjféli órán, miközben gyengén és kimerülten merengtem furcsa, különös hangjaival körbevéve elfelejtett mondáknak, bóbiskoltam, majdnem el is szundítottam, mikor hirtelen jött egy kopogás. A szobaajtón mintha kopogást, kaparászást hallottam volna. Ez csak valami vendég lehet, dörmögtem, kopogtat az ajtómon, az lesz, nem lehet más.
Ó, nagyon is emlékszem, egy barátságtalan decemberben történt, minden elalvó parázsszem szellemalakot írt a padlóra, sürgetve vártam a másnapot. Hiába kerestem bánatom végét a könyveimben, elvesztett Lenore-om miatti fájdalmamét, akit ritka, ragyogó szűzként az angyalok Lenore-nak neveznek. Itt e földön soha nem nevezik már sehogy.”
Elég prózai, tökéletlen, majdnem szó szerinti „fordítás”. Edgar Allan Poe A holló című versét sokan próbálták magyarra fordítani úgy, hogy visszaadják a mű eredeti hangulatát, sugallatát, zeneiségét, az egész poe-i szemléletmódot. Sokaknak sikerült egészen kiválóan. Az előbbi részletet saját magamtól idéztem – gyakran próbálkozom én is költemények és mélyebb mondanivalójú dalszövegek értelmezésével, hiszen aligha nevezhetném műfordításnak az első két versszak „magyarosítását”. Amikor írtam, csak kísérleteztem, vajon át lehet-e ültetni egy angol nyelvű költeményt közérthető magyar nyelvre anélkül, hogy látnám a fordítást. Ekkor jöttem rá, hogy az igazi műfordítás nagyon szórakoztató és élvezetes lehet, ám igen nagy háttérismeretet, lírai érzéket, verstani tudást és rengeteg időt igényel.
Dolgozatomban nem próbálkozom tovább saját magam szórakoztatására, inkább egy nagyon jól – talán a legjobban sikerült fordítását hasonlítom össze a versnek az eredeti szövegével, elsősorban kontrasztív nyelvészeti szempontból vizsgálva őket.
Edgar Allan Poe 1845-ben írta a költeményt, alighanem leghíresebb versét. Először Szász Károly próbálkozott visszaadni a vers tartalmát. Majd sorban születtek a többi fordítások a következő szerzők tollából: Lévay József, Ferenczi Zoltán, Kozma Andor, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Tóth Árpád, Pásztor Árpád, Csillag Imre, Harsányi Zsolt, Franyó Zoltán, Telekes Béla és Radó György. Ezek a változatok eléggé különböznek, egyedül a refrén magyar megfelelője hasonló a művekben: az angol „nevermore” fordítása a legtöbbször a „sohamár”, illetve Babits fordításában a „sohasem”, ezek adják ugyanis vissza a leginkább a szó hangulatát és hangutánzó, zenei tartalmát. Kosztolányi szerint a „sohamár” nem hangzik elég magyarosan, nem használjuk. Tóth Árpád szerint azonban ez sokkal kifejezőbb. Véleményem szerint az ő fordításában a leghitelesebb, legélvezhetőbb a vers.
Poe a tanulmánya elején kifejti, miért a költeményt tartja az egyik legjobb műfajnak, illetve megállapodik magával a terjedelmet illetően, melyet nagyjából 100 sorra becsül a versírás előtt. Számára az a fontos, hogy egészében lássuk a művet, a hatást úgy kívánja elérni, hogy „egy ülésre” elolvastatja velünk. Tehát a műfaj vers, hordozza annak minden kötelező elemét, jellemzőjét: a verses formát, a rímelést, az erős zeneiséget, ritmust, a formát, a kötött szótagszámot. Tóth Árpád fordítása is minden tekintetben megfelel ezeknek a kritériumoknak. A stílust illetően is kiválóan visszaadja az eredeti művet a fordító. Poe saját elmondása szerint eredetiségre törekedett a versformát illetően, ám ezt nem a ritmus és a metrum valósítja meg, mivel ezek egészen szokványosak és szabályosak: „Az előbbi trocheusi, az utóbbi akatalektikus oktameter, katalektikus heptameterrel váltakozva, amely az ötödik versben ráütő módon ismétlődik, és katalektikus tetrameterben csúcsosodik. Kevésbé tudósnyelven mondva; a vers végig olyan lábakból áll, ahol egy hosszú szótag után egy rövid következik; a strófa első sora nyolc ilyen lábból, a második hét és félből - ami igazabban hét és háromnegyed -, a harmadik megint nyolcból, a negyedik és ötödik újra hét és félből, a hatodik három és félből.”[1] Végignéztem a fordítást, ez az összetétel mindenhol pontosan követi az eredetit. Ami a mondat szintjén megjelenő stíluseszközöket illeti, mindkét nyelven jellemző a soráthajlás (enjambement)[2], azonban nem ugyanazokon a helyeken a szövegben.
Pl. az eredeti szövegben:
„Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor”
A magyar fordításban láthatjuk a soráthajlást:
„Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár”
Fordított esetre példa rögtön az előbbi idézet utáni két sor, az angolban soráthajlás van:
„Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore„
A fordításban ez nincs meg:
„És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár”
A költemény zeneisége a rengeteg onomatopoetikus és hangulatfestő szó, a rímelés és a ritmus segítségével valósul meg. Utóbbiról már ejtettünk szót, így nézzük előbb a szavak erejét. Jellemző, hogy a fordító következetesen akkor használ ilyen szavakat, akkor ügyel leginkább a zeneiségre, amikor az eredeti szöveg szerzője is: tapping – koppant, morrow – virrad; illetve megfigyelhetünk bizonyos állandó rímpárokat: a more mindig a már szóval kerül azonos helyre a szövegben, ugyanígy a door – zár (vagy vár), később a madár szóval cseng egybe. Különbségeket is találunk, melyet a Lenore – Lenóra névpár eltérő hangzása okoz, Poe mindig sor végére, rímelő helyzetbe írja a női nevet, mely önmagában is nagyon dallamos, bár búskomor csengésű, ezzel szemben Tóth Árpád nem tudja rímelteni a Lenórát, csupán a ritmusát (rövid-hosszú-rövid) tudja kihasználni a versben.
A hangulatfestő szavak legtöbbször hangrendjükben is harmonizálnak, pár esettől eltekintve:
„Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár – „Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before”
„Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár” – „What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore”
A vers rímelése elég sajátos, minden versszaknál így épül fel:
A A
Once upon a midnight dreary |, while I pondered weak and weary,
B C
Over many a quaint and curi | ous volume of forgotten lore,
D D
While I nodded, nearly napping |, suddenly there came a tapping,
D C
As of some one gently rapping |, rapping at my chamber door.
X C
`'Tis some visitor,' I muttered, | `tapping at my chamber door –
C
Only this, and nothing more.'
A sor közepén is találunk, mint látható, minden esetben rímet, a sor végi rímképlet pedig a következő: ACDCCC. Mint már említettem, Poe a tanulmányban kifejti, hogy egyediségre törekedett a vers megírása közben, s ezt leginkább a strófa összeállításával érte el. A rím és a betűrím szélesebb körű kihasználása korábban nem volt jellemző. A fordítás minden esetben tükrözi ezt a rímszerkezetet:
A A
Egyszer egy bús éjféltájon | , míg borongtam zsongva, fájón
B C
S furcsa könyvek altatgattak | , holt mesékből vén bazár,
D D
Lankadt főm már le-ledobbant | , mikor ím valami koppant,
D C
Künn az ajtón mintha roppant | halkan roppanna a zár,
X C
"Vendég lesz az", így tűnődtem | , "azért roppan künn a zár,
C
Az lesz, más ki lenne már?"
Most rátérnék a Poe által megjeleníteni kívánt hatás és tónus nyelvi eszközeinek vizsgálatára. Poe a melankólia hangulatát kívánta mindenki számára elérhetővé tenni, és erre a legmegfelelőbb téma a halál és a szépség ábrázolása volt, „…a verses költészet egyetlen legitim birodalma a Szépség…>Melyik, minden melankolikus téma közt, az emberiség egyhangú ítélete szerint, a legmelankolikusabb?< >A halál témája< - volt a magától értetődő válasz. >És mikor a legköltőibb ez a fő-fő melankolikus téma?< - kérdem tovább. Itt is nyilvánvaló már a felelet abból, amit előbb némi részletességgel kifejtettem: >Akkor, ha a legszorosabban asszociálódik a Szépséggel: egy szép
nő halála kétségtelenül a legpoetikusabb téma a világon, s éppen úgy nem szenved kérdést az sem, hogy e téma hangszeréül legalkalmasabb ajkak az árván maradt szerető ajkai.<”.[3] Ebben a szerző lényegében összefoglalta az egész vers tartalmát, tanulságát. Nekünk ez azért érdekes, mert meg kell találnunk azokat a kifejezőeszközöket, melyekkel eléri Poe, hogy valóban azonosuljunk a történet főszereplőjének fájdalmával, illetve meg kell nézni, hogyan oldotta meg mindezek magyarra fordítását Tóth Árpád.
Kicsit kitérek ennek a jelentőségére, hiszen ebben áll magának a műfordításnak a lényege. Mindenki, aki fordít, nyilván arra törekszik, hogy a mondanivaló a lehető legteljesebb mértékben „átjöjjön”, érthetővé váljon, ugyanakkor nem szabad csak a pontos adaptációra adni. Hiszen a tükörfordítás sok esetben épp a lényeget veszi el az irodalomtól, legfőképp a lírai alkotástól. Albert Sándor teszi fel a kérdést: Vajon lehet-e például metaforát fordítani? Éppen ebből származik az alapkonfliktus A holló több fordítója között, akik a nevermore-t próbálták a legjobban visszaadni. Nyilván ha tükörfordítást szeretnénk, ennyivel el lehetne intézni: a never more szó szerint azt jelenti, soha többé. De akkor hová tűnik a ritmus, a rím, a hangzásvilág, a költészet?
Jöjjön tehát néhány példa a költői képekre angolul és magyarul. Előfordul néhány esetben, hogy a fordító ékesebben szól, mint maga a szerző, illetve találóbban fogalmaz, pl:
„…a függöny leng és bíborán bús selymű zengés” – „…the silken sad uncertain rustling of each purple curtain” Az alliterációval és a magán-és mássalhangzók erőteljességével sokkal gördülékenyebb, mint Poe.
Van olyan is, amikor nem igazán sikerül megragadni a lényeget, erre egy példát találtam:
„And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door – „
„A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár”
Szerintem az eredeti vers i-hangjai egyfajta idegőrlő monotonitást adnak az utolsó szakasznak, ami nem látszik a magyar változatban. Ezen kívül a fordító hozzátett az eredeti tartalomhoz, nem biztos, hogy találó, nagyon sablonos tél-nyár toposzt.
Bravúros megoldás a „csendziláló replikája” kifejezés, melyen bár picit gondolkodnunk kell, hogy megértsük a jelentését, nagyon jól megfelel a „the stillness broken by reply” szókapcsolatnak, sűríti a jelentést.
Kedves szójátékot találunk a következő sorban:
„Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter”
„Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran”
Ha tovább haladunk Poe logikája szerint, a következő, amit meg kell vizsgálni, az a refrén kérdése. Poe szerint minél rövidebb, annál egyszerűbb használni a refrént. Hiszen ő amellett, hogy felhasználja ezt a gyakori, jól bevált „trükköt”, művészi fogást, át is kívánja alakítani, meg akarja újítani, s ezt a variálással éri el. Mindig hozzátesz valamit ahhoz a refrénhez, ami lényegében változatlan, illetve keveset változik. Így kerül elő a betanult szót ismételgető madár ötlete, és a férfié, aki ezt felfedezve saját magát gyötri, olyan kérdésekkel bombázva a tudatlan, baljós hollót, melyekre a válasz mindennél jobban fáj. Poe fokozza a kérdések súlyosságát, kezdve a holló nevével, s végül felteszi a legvégsőt: „Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" És a válasz: soha már.
Mint már említettem, a refrénen sokat vitatkoznak a fordítók. Harsányi Zsolt szerint például a legmegfelelőbb a semmikor, mert az utolsó szótag magánhangzója jobban rímel a nevermore-ra. A Babits-féle sohasem ugyan magyarosabb, gyakrabban használt kifejezés, mint a soha már, de túl sok az [s] hang benne, véleményem szerint nem fejezi ki annyira a melankóliát, mint a zöngésebb, mély hangrendű változat.
Megfigyelhető, hogy az angol eredetiben a refrén mindig a more szóra, vagy annak valamilyen változatára végződik, mely mindig negatív jelentésű: nothing more, evermore, nevermore, a magyarban viszont az első, a harmadik és a hetedik szakaszban nincs a már szónak ilyen jelentése. Főleg az utóbbi esetben különös a magyar megoldás: „Ült, nem is moccanva már.” Ott van ugyan a nem szócska, viszont eléggé megváltozik a refrén többi része. Ezen a kis szépséghibán kívül az egy-kétszavas refrén következetesen megjeleníti az eredeti tartalmat.
Poe leírása szerint a verset valójában a végén kezdte – azon túl, hogy előre kitalálta, mi lesz a hatás és visszafelé haladt, az utolsó strófát írta meg először, s annak is a legvégét, a refrént találta ki először. Zengzetes szót akart találni, a legzengőbb magán- és mássalhangzók kiválasztásával.
Észrevehetőek az angol és a magyar nyelv tipológiai különbségeiből adódó fordítási eljárások, melyek szerintem nagyon jól sikerültek, s ha nem is pont azzal az eszközzel fejeznek ki lényeges momentumokat, mindenképp visszaadják az eredeti jelentést.
„Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore”
Itt a szórend az angol mintát követi: SVO, a magyar fordítás azonban e sorrendet felcseréli, megbontja, mégis érthető és élvezhető a két verssor:
„S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár”
Ha már a tipológiai különbségekre tértem rá, lássuk a többi jellegzetességet is: az agglutinálás – izolálásból adódó eltéréseket, az igeidők kérdését és az aktív és passzív szerkezeteket.
Az angol izoláló nyelv, vagyis a szavak nyelvtani funkcióját nem az alakja, hanem a szórendje határozza meg. Mint az előbb is láthattuk, ez nem volt zavaró tényező a fordításnál. A magyar agglutináló, „ragasztó” nyelv, ami azt jelenti, hogy a tőmorfémákhoz toldalékmorfémák kapcsolódnak, ez ruházza fel végleges jelentéssel a szóalakot és dönti el mondatbeli szerepét.
A magyarban három igeidőt különböztetünk meg, jelen, múlt és jövő időt. A jövő időnek nincs külön toldalékmorfémája a szóalak végén, csak a főnévi igenév + igei segédszó, vagy a jelen idejű alak és egy módosítószó fejezi ki a jövőbeli történést, állapotot. Tehát morfológiailag lényegében két igeidő jelölt az igealakon, a jelen (zérómorfémával) és a múlt idő. Az angolban bonyolultabb a helyzet,12 igeidő létezik:
|
Ezek közül a versben az egyszerű idők fordulnak elő, múlt, jelen és jövő egyaránt, ezeknek a magyar igeidők megfelelnek: például mikor az angolban az –ing formulával folyamatos jelen időben írja le az eseményeket, magyarul is jelen időt használ Tóth Árpád:
„And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming”
„A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló”
A jövő idő kifejezésére legtöbbször a jelen idejű alakot használja a fordító, pl:
„Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"”
Nem az igeidőkhöz kapcsolódik, de figyelmet érdemel a cselekvő és a szenvedő szerkezet kérdése, hiszen a magyarban egyes esetektől eltekintve az utóbbi hibásnak számít, így fontos megfigyelni, hogy a fordító milyen formával oldja fel a gyakori passzív szerkezeteket. A szokásos eljárás egyébként cselekvő formába tétel.
„Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door –
Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door,
With such name as `Nevermore.'”
„Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."”
Itt azt látjuk, hogy a magyar változatból egy az egyben kimaradt a was blessed alak, helyette átfogalmazta a fordító a mondatot.
Dolgozatomban átfogóan próbáltam elemezni a legfontosabb szempontok alapján egy vers eredeti és lefordított változatának hasonlóságait és különbségeit nyelvi szempontból. Nem tértem ki minden részletre és igyekeztem a legszemléletesebb példákat kiragadni a műből. Hasznosnak tartom egy adott mű ilyen jellegű értelmezését, hiszem tágabb összefüggésben világítja meg a lényegét, mintha csak a forrás- vagy csak a célnyelvi szöveget vizsgálnánk. Jó ötletnek tartom még több, akár 4-5 létező vagy lehetséges fordítás összehasonlító elemzését is, egybevetve az eredeti művel.
Felhasznált irodalom:
Szabó Zoltán: Gondolatok az összehasonlító stilisztikáról. In Magyar Nyelvőr 125. évfolyam 1. szám
Kocsány Piroska: Párhuzamos műfordítás: a stilisztika kivételes lehetősége. In Magyar Nyelvőr 125. évfolyam 4. szám
Poe, Edgar Allan: A műalkotás filozófiája, forrás: http://mek.niif.hu/00400/00464/00464.htm#1
[1] Edgar Allan Poe: A műalkotás filozófiája; forrás: http://mek.niif.hu/00400/00464/00464.htm#1
[2] Az a poétikai jelenség, amikor az egyik verssorban kezdődő mondat tovább folytatódik a következő sorban, esetleg sorokban. Ezáltal a költemény nyelvi és metrikai tagolása eltér. Átvetésnek nevezzük, ha az áthajló mondat a sor elején ér véget. Hátravetés az, ha a mondat a sor végén kezdődik. Sajátos esete az enjambement-nak, amikor az áthajló sor egy újabb versszakban folytatódik (szakaszugrás), és az, amikor mindössze egy szótag kerül át az új sorba (szóáthajlás). Forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/retorika/Enjambement.htm
[3] Edgar Allan Poe: A műalkotás filozófiája; forrás: http://mek.niif.hu/00400/00464/00464.htm#1
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
