Ég és föld között (Júliának szeretettel)
Dátum: 2008. április 09. 13:29Műfaj: NovellaCimkék: barátság, fájdalom, novella |  |
Egy meg nem történt esemény, egy létező személynek, arról, hogy menynire is fontos az ember életében az önzetlen, tiszta barátság,s, hogy nincs az az áldozat ami túl nagy lenne barátainkért...
- Hogy mit gondolok az életről?
Ha egy héttel ezelőtt kérdezed ugyanezt, valószínűleg vállat vontam volna és azonnal rávágok, valami közhelyes választ. Talán, olyasmit, hogy a legértékesebb dolog az ember számára, megfizethetetlen és felbecsülhetetlen… vagy valami ehhez hasonlót. Abban biztos vagyok, hogy mondtam volna valamit, hiszen mindenről megvolt a véleményem, amit nem is féltem kimondani.
Azonban most… most, hogy meghaltam kicsit kényes lett a téma számomra. Jobban bele gondolva nem is kicsit. Eddig úgy gondoltam, hogy az élet egy olyan megmagyarázhatatlan dolog, amiről azt hisszük, hogy örökké tart csak mert nem tudjuk,hogy mikor lesz vége.
Azt hittem ebben az egyetlen, rövid szakaszban kell megtennünk mindent. Egyetlen lehetőség, egyetlen alkalom, egyetlen élet. Hiszen ezt tanították az iskolában, ezt hallottam nap, mint nap különféle emberek szájából: „Tedd meg, hiszen csak egyszer élsz!”
Sokszor elgondolkodtam, hogy mi lesz utána? Megszűnünk létezni? Mikor megszólal az a bizonyos óra, bevégezzük a küldetést, és egyszerűen csak vége? Pont, egy hosszú levél végén? Semmi utóirat, vagy megjegyzés? Ennyi?
Most, hogy meghaltam… hm… átéltem a befejezést tudom, hogy nincsen lezárva semmi. Eddig ott voltam, most itt vagyok, csak a körülmények változtak.
- És milyennek találod azokat? A körülményeket?
- Még csak egy hete vagyok itt… Nem tudom. Tulajdonképpen ez nem a Menny és nem is a Pokol, ugye? Olyan, mint egy váróterem. Várok, hogy sorra kerüljek és eldöntsék hol is van az én helyem.
- Így van! Ügyesen rájöttél. Mit gondolsz, merre visz az utad tovább? Miért nevetsz?
- Nem nevetek, csupán mosolygok. Fogalmam sincs erre, tifelétek mi alapján pontoznak. Talán a mosolyomra is kapok és könnyebben jutok a Mennyországba!
- Szeretnél oda menni, igaz?
- Beszélgettél már itt olyan emberrel, akinek az úti célja a Pokol volt?
- Nem, nem igazán.
- Na látod. Pedig arra lehet, hogy több ismerőssel fut össze az ember, na meg a fűtésért sem kell külön fizetni!
- Nem Te vagy az első, aki így véli. Azonban Te is rosszul hiszed. A Pokol nem egy terem, ahol kedvedre csacsoghatsz a régi ismerősökkel! Rengetegen vagytok, de nem láthatjátok egymást. Elveszik a szemed világa, a hő fájdalommal borítja minden egyes tagodat. Egyszerre érzel éhséget és kényelmetlen telítettséget, fáradtságot és alváshiányt, magányt és szenvedést. Minden percben arra gondolsz, az öleli körül az agyad, hogy úgy megosztanád valakivel, úgy elmondanád valakinek, hogy mennyire iszonyatos ez az érzés. De csupán a tudat van veled, hogy több ezren vannak körülötted, mégsem kommunikálhatsz velük, hiszen mindnyájan külön ketrecben vagytok. Teljesen egyedül.
- Nem tűnik bíztatónak. Most legalább már konkrét képem van az egészről, és biztosan tudom, hogy nem akarok, oda kerülni!
- Semmiért? Nincs semmi, amit felajánlhatnék azért, hogy önszántadból belépj a kárhozottak birodalmába?
- Mondd, mit érek itt a pénzzel? A hatalommal?
- Miért vagytok Ti emberek, ennyire kicsinyesek? Csak apróságokban gondolkodtok, mint anyagi haszon, és befolyás? Nem ezekre gondoltam…
- Mégis mit adhatsz még nekem? Talán nem is jó kérdéseket teszek fel? Miért is akarod, hogy a Pokolban kössek ki? Egy hete beszélgetsz itt velem és folyamatosan arról hallok Tőled, milyen is ott. Ki vagy Te?
- Valaki olyan, akinek érdeke minél több embert a sötétségbe, a bűnbe, majd a birodalmába segíteni.
- Lucifer?
- Lucifer, Sátán, Ördög, Gonosz… Mind, mind én vagyok. Szólíts, ahogyan neked tetszik. De ez mit sem számít az ajánlatomhoz képest. Nem hiányzik semmi? Nem felejtettél el valamit?
- De. Feladni a lottószelvényemet! Miről kellett volna megfeledkeznem? Mit tudnál nekem adni, amiért én a lelkemről is lemondanék?
- Egy baráti ölelést! Gondoltál Te mindenkire, mikor megtetted, amit megtettél? Vajon nem hagytál valakit, akinek mindennél jobban szüksége lett volna rád? Valaki, aki minden éjjel álmatlanul bámulja vakon a mennyezetet, mert Te eldobtad magadtól az életed?
- Talán… Igen, talán van valaki. Ő volt a legjobb és legkedvesebb ember, akit ismertem! Az Ő mosolya, ahogyan nevetett mindig boldogságot lopott üres, elfásult szívembe. Ha annyit mondott, hogy „Nyugodj meg, minden rendben lesz”, akkor elhittem. Elhittem, hogy nem lesz mindig szenvedés az életem. Szerettem Őt… Júliának hívták. Az én drága, egyetlen Júliám, aki…
- Aki most miattad szenved. Miattad, mert Te nem maradtál mellette, mert önző vagy…
- Nem, nem vagyok! Mindenki az volt körülöttem! Ezért választottam a bizonytalant és nem maradtam a szörnyűséges bizonyosságban…
- Igen? És minek nevezed azt, mikor valaki cserbenhagyja azt, aki addig, egészen addig, mindig a kezét nyújtotta Neked a bajban? Nem önző dolog valakit magára hagyni, miközben az állítod, hogy szereted? Remélem, tudod, hogy most Ő is ott tart, ahol Te akkor? Ezt akartad?
- Nem! Dehogy!
- Pedig ezt tetted! Hamarosan Ő is ebben a székben fog ülni és próbálom rávenni arra, hogy velem jöjjön! És Ő azonnal velem fog tartani. Ezt Te is tudod.
- Istenem, mit tettem! Bár gondolkoztam volna! Hogy tehettem ezt?
- Helyre hozhatod! Kapsz Tőlem egyetlen éjszakát. Visszamehetsz és elmondhatsz neki mindent… Visszafordíthatod a folyamatot. Egyetlen éj…
- Ha elfogadom ezt a szívességet…
- Ó, ez nem szívesség! Ez üzlet! Amint felkel a Nap újra ebben a teremben leszel, ám nem az ítéletre várva, hanem az én parancsaimra! A lelked attól kezdve az enyém!
- Az örökkévalóságot egyetlen éjszakáért?
- Egy olyan éjszakáért, mellyel megváltoztathatod egy általad olyannyira szeretett ember életét.
Csend. Az általam váróteremnek titulált helyen pengével lehetett volna vágni a feszültséget. Halott tüdőmben megrekedt a halott levegő. Csak ültem, s próbáltam elfogadni, hogy a remény, miszerint talán egyszer jobb lesz az életem… boldog lehetek, szilánkokra tört.
- Rendben!
Ahogy kimondtam a döntő szót, már nem a végeláthatatlan fehérség és a kényelmetlen székek vettek körül, hanem az a kedves, mindig barátságos ház, melyben oly sok időt töltöttünk. Egy lélek sem volt a nappaliban. Csupán a szétvetett ruhák, és a macska jóllakott dorombolás jelezte, hogy él itt valaki.
Halk, alig felismerhető hang szűrődött ki a konyha egyik rejtett zugából. Egy hang, melyet gyűlöltem hallani. Egy hang, amit oly sokszor hallottam. Valaki sírt.
Felismertem, hogy kicsoda az, s amint rájöttem meg is pillantottam Őt a konyha legsötétebb sarkában összekuporodva, átkarolt térdekkel.
Megtört arcára nézve már tudtam, hogy semmi sem a régi. Alig maradt valami, abból a jókedvű, mosolygós lányból, akit annyira szerettem, becsültem.
- Hallucinálok?
Nem feleltem. Tudatlanságban hagytam, hiszen én magam is abban voltam. Nem tudtam, hogy én álmodom-e vagy az Ő álmaiban éledtem újra?
Leültem mellé, hallgattam, ahogy az óra egyenletes kattogása betölti a teret. Kat-Kat. Csend, lélekölő csend.
- Annyi mindent szeretnék mondani. Elmagyarázni, elmesélni, hogy miért és hogyan…
Bár egy szóval megmagyarázhatnék mindent, egyetlen szóval könnyíthetnék a lelkén, egy szóval bocsánatot kérhetnék. De nem szóltam, hagytam, hogy az óra betöltse a teret. Kat- Kat. Csend, lélekölő csend.
- Sajnálom! Annyira sajnálom!
Apró szemében, apró könnycseppek gyűltek össze, melyek szépen lassan elborították egész arcát.
Nem mondott semmit, nem kérdezett semmit.
Átölelt, szorosan átöleltem, s csak sírtam és sírtam Annyira fog hiányozni, annyira!
De nem szóltam semmit. Hagytam, hogy az óra egyre szaporább kattogása betöltse a teret, s elhozza az iszonytató reggelt, miután nem tudom, hogyan tovább… De pszt! Nem gondolkodom, csak ölelem, nem engedem! S a szobában csend, léleknyugtató csend…
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
