Éjszaka
Dátum: 2008. augusztus 24. 19:49Műfaj: NovellaCimkék: bizalom, gondolat, lélek, boldogság, család, szerelem, kaland, gyerek |  |
Egy élethelyzet. Talán többen is megélték már, talán még senki. Minden esetre nem szívesen beszélnének róla, az biztos! Nem tudok mit hozzáfűzni: Jó szórakozást!:)
Adaline álomkórosan ébredt. Érzett egy kezet a hasán, érezte, hogy egy kézen fekszik. Ahogy felnyitotta a szemét, mintha csak ébren álmodna, képkockák jelentek meg az előző éjszakáról, amin kívülállóként látta magát, és az egész éjszakát.
A szíve gyorsan vert, pihegni kezdett.
A kéz a hasán megmozdult, valamivel feljebb csúszott, a gyomorszájához, a mellei alá. A háta mögül bágyadt szuszogást és nyögdécselést hallott.
Adaline a hang hallatán lehiggadt, kezdődő félelmei eltűntek. Valamiért nyugtatta őt a félálmos hanghatás. Megmozdult, megemelte a férfi karját és kibújt alóla.
Maga köré tekerte a takarót, ami a meleg nyári idő miatt, csak egy huzat volt, majd visszafordult és a csukott szemmel mocorgó férfira nézett.
A maradék félelmei is eltűntek. Nem, nem egy sörpocakos, kopasz férfi feküdt az ágyában, nem, nem voltak csótányok a testén, nem, nem látta undorítónak.
Szeme elidőzött a srác karján. A lepedőhuzat szabadon hagyta a karját és a mellkasát, valamivel a hónalja alól kezdve takart csak. Magával ragadó izmai úgy festettek, mintha a Dávid-szobor elevenedett volna meg, mindenhol a tökéletes mértékben feszült a bőre. A mellkasa nem volt szőrös, a karja is csak kis mértékben, szőke szőrrel. Az arca talán valamennyire kisfiús volt, enyhén elálló fülei, szögletes arca, bizalmas szája, két centisre nyírt szőke haja volt. Adeline jól emlékezett minden részletre: a barna szemekre, a fehér, síkos fogakra, a beszélgetéskor fontos orra, a ráncolódó homlokra.
A megelevenedett csodára.
Odament a fotelhoz, levette róla a köpenyét és belebújt. A srác még mindig ébredezett.
Adaline leült a székre, szemben az ággyal, előre dőlt ültében. Meg akarta várni, míg a srác felébred, képtelen volt magára hagyni. Forgolódott még egy kicsit, azután végkép megállapodott, arca pontosan Adaline felé nézett, de a szeme még mindig csukva volt.
Végre kinyitotta a szemét, Adaline látta, ahogy ráfókuszál a világra, ahogy a pupillája összeszűkül az ablakból beáradó fény miatt. Bágyadtan elmosolyodott, amikor felfogta Adaline arcát, a jelenlétét.
Félig rekedten szólalt meg, halkan.
- Szia.
- Szia. – köszönt vissza Adaline tiszta hangon.
A srác felült, lassan, kimért mozgással. Persze, van neki neve is, de Adaline nem szerette, mert túl mogorva a sráchoz képest: Boston. A takarója lecsúszott az ölébe, meztelen mellkasa és hasa immár teljesen szabad préda volt. Még azok a kis vonalak is, amit Adaline annyira szeretett látni egy férfin: a csípőjétől a derekáig futó félkör. Az izmos csípő, ami rendszeres mozgásról árulkodik. Boston rendszeresen mozgott, jól tette, jól állt neki.
A srác Adaline felé fordult, beszédes szemei szinte minden gondolatát közvetítették. Neki is az előző éjszaka járt a fejében, boldogság érződött a tekintetből, és egy cseppnyi bűntudat.
- Elmegyek zuhanyozni. – állt fel Adaline.
- Persze, rendben. Majd megyek utánad. – bólogatott Boston.
- Addig főzhetsz kávét, ha gondolod, reggelizhetsz is nyugodtan, vagy… nem tudom… amit akarsz.
Adaline összeszedte a ruháját, vett elő tisztát is, bevonult a fürdőszobába.
Boston figyelte a tőle távolodó lányt. A köpeny combközépig takart a férfiszem elől, rövid ujjú volt és mélyen kivágott. Mindent sejtető. A lány vádlija és combja erős volt. Kezdetben úgy gondolta, talán túlságosan is. Aztán látta, mire használja az erejét és minden kétsége elmúlt. A karja izmokat sejtetett, olyan volt a lány egész megjelenése, amire nem lehet nem reagálni. Valaki így, valaki úgy, de mindenki megjegyzi magának.
- Azt a mindenit! – sóhajtotta halkan Boston, amikor hallotta a fürdőszoba ajtó csukódását.
Hátradőlt az ágyon és lecsukta a szemét.
Mindent látott maga előtt. A tapogatózó kezdetet, azt, amikor nekikezdtek a közepének, a kirobbanó sikert. Amikor órákig feküdtek némán egymással szemben, nyitott szemmel. És fogták egymás kezét. Néha valamelyikük szólásra nyitotta a száját, de a heves levegővétel után inkább becsukta. Aztán mosolyogtak és beitták egymás boldogságát, annak nyomait. Nem volt mit mondaniuk egymásnak, pedig megpróbálták. Addig végig beszélgettek, szórakoztak. Boston nem is tudta, hol fordult minden komolyra. Talán az egyik edzésen. Talán üdítő vásárláskor. Talán a játék közben. Vagy talán akkor, amikor megfogta a lány kezét, és ő szó nélkül engedte, hogy jöjjön mellette, egészen az ágyig? Amikor érezték egymás lélegzetvételét? Amikor hasadtak a ruhák? Bostonban szinte percenként felmerült, hogy ez az egész nem helyes. Hogy nem kellene így lennie. Hogy hagyhatna mindent és elmehetne. Haza. De nem volt képes megtenni. A kitartása legendás volt, de nem határtalan. Nem bírt tovább meglenni e nélkül az este nélkül! És igenis reménykedett benne, hogy balul sül el, hogy minden rossz lesz, hogy nem éri meg, akkor, pedig kiverheti a fejéből az egészet. De nem volt rossz, igenis jó volt, mi több remek, talán nem is lehetett volna ennyire meghitt, nem is lehettek volna ennyire összhangban! Mégis ez történt.
Hallotta, hogy a szomszéd helységben elindul a víz. Feküdt még egy darabig, hallgatózott, és a fülével látta a zuhanyzóba lépő lányt, ahogy szappanoz, ahogy forgolódik a zuhany alatt.
Boston felült, ledobta magáról a takarót. Ezt le kellett zárnia. Mármint az ész nélküli képzelgést. Mindenek előtt a meztelenségét kellett orvosolnia. Megkereste az alsónadrágját, mivel nem hozott tisztát, ezért visszavette. A farmerébe is visszabújt.
Adaline nekidőlt a fürdőszobaajtónak, lecsúszott a földre, lecsukta a szemét egy pillanatra, nagy levegőt vett és kifújta. Amikor úgy érezte, elmúlt a félmeztelen férfi testének hatása, felkelt, a szennyesbe dobta a tegnapi ruháit és megnyitotta a vizet. Hideg vízben fürdött, valahogy le kellett hűtenie magát.
Titkon azt remélte ettől az estétől, hogy elmúlik a vágy. De az nem múlt el, sőt a srác minden mozdulata után bevillant valami a fejében, amitől újra és újraéledt a gerjedelem. Esetleg lehetett volna rossz is ez az este. De Boston mindent elkövetett, hogy jól süljön el. Végig nyugodt volt és nem ellenkezett a nő tétovázásai miatt. Nem esett kétségbe, amikor Adaline nem tudta, mit kell tennie. Amikor félelem futott át az arcán a srác nadrágja övének kicsatolása közben. Akkor Boston megfogta Adaline csuklóját, a mellkasára szorította és közben csókolta, mintha elhatározta volna, hogy lecsókolja a lány arcáról a félelmet. Talán nem is tudott róla hogy az ő arcán is megült a félelem látványa, de Adaline nem tudott segíteni az eltűntetésében. És Boston olyan lassú volt! Olyan kínosan lassú, mindenre ügyelő! Adaline reszketett a vágytól, hogy újra átérezze ezt az estét, elölről. Boston tudta, hogy Adaline első alkalma és azért fél ennyire. De azon volt, hogy ezt a félelmet eltüntesse és csak akkor lépett tovább, amikor látta, hogy Adaline nyugodt, hogy beleszokott a helyzetbe és képes egy újabb lépést tenni az ágy felé.
Adaline forrónak érezte a hidegvizet.
Kiszállt a zuhanyból, felvette a combja aljáig érő, bő barna vászonnadrágját, övet csúsztatott a derekába, a rövid ujjú, piros felsőjét vette fel, az ovális nyakút, buggyos ujjút. Feltűzte a haját, vett fel karkötőt, nyakláncot és bokaláncot is.
Amikor visszaért a szobába, a férfi éppen a nadrágját húzta. A mellkasa még meztelen volt, az övvel bajlódott.
- Édes Istenem – suttogta Adaline, de a srác meghallotta.
Boston leült az ágyra, Adaline állt, tanácstalanul. Bizonytalan volt, sokadszorra. A srác az arcát fürkészte, fél-mosollyal, amitől úgy megszépült az arca.
- Idejössz? – kérdezte, ezzel sugallva, mit vár Adalinetól.
A lány megrázta a fejét.
- Indulnunk kell. – mondta, szinte esdeklően, de azért lassan elindult Boston felé. A srác a háta mögött támaszkodott az ágyon, lábát kinyújtotta, mosolygott.
A rohadt strici! – gondolta Adaline – Szinte felkínálja magát!
- Van még időnk. – mondta azzal a hangsúllyal, aminek Aline nem tudott ellenállni.
Odaért a srác elé.
Boston nézte az arcát és csodálatosnak találta ezt a félénkséget. Ezt a vonzerőt. Maga alá húzta a lábait, derékszögben volt a térde, majd felkelt.
Átkarolta Aline derekát a jobb kezével, a ballal eltűrt egy kósza szőke tincset a füle mögé. Majd a keze megállapodott a lány arcán. Adaline mindkét kezével a férfit ölelte, közben nézték egymás arcát.
Adaline ráhajtotta a fejét a férfi mellkasára. Megnyugtató volt a meztelensége, mégis feltüzelő. Boston keze a nő arcáról a nyakára csúszott, így szinte magához fogta.
- Édes Istenem – suttogta ismét.
- Tessék? – Adaline felnézett a srác szavaira. Nem hallotta mit mondott az előbb.
- Kegyelemért könyörgök. – mondta Boston
Adaline tétován elindult a férfi szája felé.
Boston nem volt tétova. Gyorsan hajolt le és nem hagyott gondolkodási időt. Ezúttal nem. Tegnap megadták egymásnak az esélyt, hogy elmenjenek, ha akarnak. Nem akartak, meglett a vége. De ez csak egy csók volt, szelíd és harmonikus.
Amikor Adaline keze a férfi fenekére, a férfi keze, pedig Adaline hasára csúszott, ahonnan elindult a mellei felé, mind a ketten hátraléptek, egyszerre. Nézték egy darabig egymás arcát és mindkettejükről sütött a vágy, az ép ésszel mérhetetlen.
Egyszerre léptek vissza egymás karjaiba.
A csókjaik immár nem felfedezni, hanem elfoglalni akartak. Adaline még mindig bizonytalan volt, nem mert a férfi nadrágszíjához nyúlni, pedig róla már eltűnt a piros pamut felső. Nem emlékezett mikor vette le róla a srác, de levette. Boston bal kezével megfogta Adaline jobb kezét, a jobbjával, pedig a derekát ölelte. Irányított a lány kezét a nadrág levételekor. A nadrágszíj kihajolt oldalra, a felső gomb kikapcsolódott, és a cipzár is lecsúszott. Ám a nadrág még maradt. A férfi átkarolt a nőt, szájával a nyakát csókolta, miközben a melltartó kigombolásán ügyködött. Azok az átkozott apró kapcsok képesek voltak mindent elrontani, ha túl sokáig vacakolt velük, de most gyorsan járt a keze. Jobb oldalon ráharapott a melltartó pántjára, baloldalon a bal kezével húzta le. Adaline engedte, fejét a mellkasba temette. Boston nem tétovázott, kicsatolta a lány övét, egy pillanat alatt. Most nem volt idő a gondolkodásra, nem hagyhatott időt. Adaline tegnap ízelítőt kapott a türelmes szeretkezésből, ma ízelítőt kaphat a követelőzőből. De próbált gyengéd maradni.
Letolta a lány nadrágját, egyidejűleg magáról is lerángatta a fölös ruhadarabot. A fény volt még más. Tegnap sötét volt és a kezükkel, szájukkal tapogatóztak. Ma mindent láttak.
Adaline kilépett a nadrágjából. Ott álltak egymással szemben és mindentől csak a fehérnemű választotta el őket.
- Akarod? – kérdezte Boston.
Adaline felnézett rá.
Válaszul megfogta a férfi alsónadrágját és letolta. Az ágyra dőltek.
- Nem! – Adaline szinte sikoltott, amikor a férfira ereszkedett és felpattant a férfi öléről. Eldőlt mellette – A büdös francba is! Neked jegyesed van!
Boston a mellette térdelő meztelen lány arcát fürkészte. Úgy tűnt, őszintén mondja, amit mond.
Boston bólintott.
- Képes lennél őt elhagyni értem? – kérdezte Adaline teljesen komolyan. – Ez nem csak szex volt közöttünk. Nem akartuk volna újra, ha csak az.
- Nem. Nem hagyom el őt.
Adaline szeme elkerekedett.
- Miért nem?
Boston habozott. Erre egyáltalán nem akart válaszolni.
Megpróbált újra közeledni. Vissza akarta hozni az elveszett vágyat. Megfogta a nő mellét, ráhajolt a mellkasára, végigcsókolta, egészen a csípőjéig. Akkor az állát pihentette a lány köldöke alatt és nézte az arcát. Adaline keze a hajában matatott, simogatta.
A lány akarta őt.
Egyetlen mozdulattal átvetette jobb lábát a lányon, jobb kezével megfogta a tarkóját, a ballal szétnyitotta a lábait. Beléhatolt, segítség nélkül. Nem tévedett a nő vágyával kapcsolatban. Adaline felült, legalábbis megpróbált. De Boston visszanyomta az ágyra, szinte oda szögezte. Arcát a nő válla mellett a párnába temette. Hallotta a nő szuszogását, érezte a bágyadt ellenkezést. Az apró csípőmozgást, a férfi csípőjét eltolni készülő kezeket.
Megfogta a lány mindkét kezét, összekulcsolta vele a sajátját, és a testüktől legtávolabb tolta. Lökött egyet.
A nő felnyögött és ismét megpróbált felülni. Olyan ügyetlen próbálkozás volt ez a szeretkezés megszakítására, ami csak fokozta az élvezetet.
Eltelt egy kis időbe, míg végeztek.
Akkor Adaline kicsúszott a férfi alól, felállt, maga köré tekerte a takarót és olyan düh égett a szemében, amivel erdőtüzet lehetett volna okozni.
Boston egyetlen pillantására ellágyult. Úgy érezte, mintha szó szerint levették volna a lábáról.
- Miért nem? – kérdezte ismét, követelőzve.
Boston nem tudta mivel elhallgattatni a lányt.
- Mert terhes. – mondta ki végül és felült. Öltözni kezdett. – Eljegyeztem és megfogadtam, hogy segítek neki felnevelni a gyereket. Hogy nem hagyom el. – a férfi hevesen gesztikulált és artikulált, ezt nagyon szerette benne Adaline. Talán ha hirtelen megsüketült volna, akkor is tudta volna, hogy miről beszél a férfi, a mozdulataiból, a rezdüléseiből.
- Csak megcsalod.
- Ő is folyton félrekefél! Miért legyek én hűséges, ha ő nem az?! – közben mellkasára bökött, aztán karjait széttárta.
- Honnan tudod, hogy tiéd a gyerek, ha mindig megcsal.
- Egy hónapig voltunk görög országban. Az első héten lett terhes. Nekem azt mondta, szedi a bogyókat! Én csak bíztam benne! – a férfi hangja egyértelműen kétségbeesésről árulkodott, mintha magát is győzködné az igazáról.
Már rajta volt a nadrág, félmeztelenül ült az ágy szélén, halántékár szorított a tenyerét, a fejét lehajtotta, könyökével a térdeire támaszkodott.
- Akkor ment tönkre minden köztetek? – kérdezte Adaline és leült a férfi mellé. Talán szeretkezni nem tud, de a vigasztalást megpróbálhatja.
- Végig együtt voltunk. Elviselhetetlen, ha együtt akar élni vele az ember! Az a fajta nő, akit vitrinbe kell zárni és mutogatni, mert használni úgysem lehet. És tudom, hogy csak azért vállalta be a terhességet, hogy engem maga mellett tartson. – mondta Boston a padlónak.
- Biztos vagy benne, hogy terhes? Hogy nem csak álca? – Adaline a férfi hátára tette a kezét. Ahogy kiegyenesedett, érezte az izmok mozgását a keze alatt.
- Együtt voltunk orvosnál.
Adaline kifogyott az érvekből.
Jobb vigasztalás nem jutott eszébe, mint hogy megcsókolja a férfit. Egyik kezével a huzatot tartotta, a másikkal az arcát simogatta.
- Segítenem kell neki. – mondta Boston, miközben egymásnak döntötték a homlokukat.
- Az, hogy tizennyolc évesen valaki teherbe esik azért, hogy a férfi ne hagyja el…
- Akkor?
- Nem tudom. Ez az egész egy nagy képtelenség! Nem lehet elvetetni a gyereket?
- Már a sokadik hónapban van. Várnom kellett tizennyolc éves koráig mire… érted.
Adlane bólogatott.
- Sajnálom. – suttogta Boston és elkapta a fejét a nő homlokától.
Adaline fel sem fogta, amikor a srác beszélt hozzá. Búcsúzkodott, azt tudta, érezte a hangszínén. Soha többé nem látja, és most indulniuk kell.
Bostonnak feltűnt, hogy a nő most nem fogja kikísérni.
- Igazán sajnálom! – mondta Boston, miközben a nő előtt térdelt és megcsókolta. – Igazán, de muszáj…
- Menj csak. – mondta neki Adaline.
Hallotta az ajtó nyikordulását, a záródást is.
Talán este sírni fog, talán egész életében sírni fog! Az is lehet, hogy soha többé nem talál ekkora szenvedélyt, főleg nem négy nap alatt. Négy nap alatt eljutott a teljes közömbösségtől a gyilkoló vágyig, a beteljesülésig. Talán egész életében sóvárogni fog. Most viszont még egy mondat dübörgött a fejében:
Én csak bíztam benne!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
