vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket El Alamein – az „afrikai hadjárat sorsát eldöntő” helyszín, avagy a kezdet vége, a vég kezdete
Megjegyzések a II. világháború egyik leghíresebb, ha nem is a legjelentősebb csatájáról, El-Alameinről, valamint a "Sivatagi Rókáról", vagyis Erwin Rommelről, aki ezt a heroikus küzdelmet vezette. Arról a hadvezérről, aki még ellenfelei szemében is kiemelkedő egyéniség volt.
Az el alameini csata jelentőségének értelmezései
A cím kettőssége az első, melyet elöljáróban meg kellene magyarázni.
Az afrikai hadjárat, sőt a második világháború egyik legmisztifikáltabb csatája volt az el-alameini ütközet, melyet elsősorban a polgári történetírás emelt piedesztálra. Ezt a kitüntető figyelmet az angol vezetésnek, elsősorban Churchillnek köszönhette, aki „sorsfordulónak” titulálta a szövetséges erők el-alameini győzelmét, holott a csatában az angolokkal csupán 8 olasz és 4 német hadosztály állt szemben, a tengely csapatai nagy részének sikerült visszavonulni, s így elkerülni a végzetes vereséget.
De amint összevetjük az el-alameini ütközetet, például a szovjet csapatok Volga menti ellentámadásával 1942. november 19. és 1943. február 2. között, könnyen megállapíthatjuk a szembetűnő különbséget. Ekkor a tengelyhatalmak csapatai 32 hadosztályt és két dandárt veszítettek, s 16 hadosztály végzetes vereséget szenvedett.
Rommel józan gondolkodásával azonban nem becsülte ennyire túl El Alamein jelentőségét, bár ő is úgy gondolta, hogy az arcvonal elfoglalása fontos állomása az észak afrikai hadjáratnak, elsősorban azért, hogy megnyíljon az út Alexandria felé.
„Mersa Matruh elfoglalása után azonnal elindítottam minden kötelékemet, hogy az alameini állásokat még teljes kiépítésük előtt érjük el és rohamozzuk meg, s ne hagyjunk időt a 8. hadsereg visszavonuló maradványainak a védelemre való berendezkedésre. Ez volt az utolsó retesz, melyen a britek megakadályozhatták előnyomulásunkat. Ha áttörjük, szabad az út a Nílus-deltába.”
Rommel az egész észak-afrikai front átfogó jelentőségét hangoztatta még saját hadvezetése, a Wehrmacht előtt is, de nem sok sikerrel. Sokszor a német, illetve az olasz felső vezetés sem rendelkezett közös elképzeléssel, ugyanakkor lassította az ügyek intézését az aprólékos és lassú bürokrácia, illetve az önös érdekek.
„Mi, akik Észak-Afrikában voltunk, rendszeresen felhívtuk a figyelmet az afrikai hadszíntéren kínálkozó lehetőségre, a Wehrmacht főparancsnoksága azonban a legátlátszóbb ürügyekkel szúrta ki a szemünket. Minden alkalmat megragadtunk véleményünk megismertetésére, de hiába. …Aki az egész világ ellen harcol, annak kontinensekben kell gondolkodnia.”
A kudarc elsődleges oka a tengelyhatalmak utánpótlás-szállításának fogyatékossága volt, mely folyamatosan megmutatkozott az észak-afrikai háborúk folyamán 1941 elejétől 1943. május 13.-áig, amikor is von Arnim 200 000-es sereg élén letette a fegyvert, s ily módon megszűnt az afrikai front.
Alexander tábornok ekkor így üzent Churchillnek:
„Sir, kötelességem tudatni Önnel, hogy a tunéziai hadjárat véget ért. Minden ellenállás megszűnt. Észak-Afrika partjait ellenőrzésünk alatt tartjuk.”
Előzmények
1942 az utolsó nagy német győzelmek éve volt a második világháborúban: májusban elfoglalták a Kercset, júliusban elesett Szevasztopol, majd megindult a nagy német offenzíva a Don-vidéken. Még ugyanebben a hónapban elesett Vorosilovgrád, majd Rosztov.
Azonban ezután már látványosan felülkerekedtek a szövetséges hatalmak, s elsősorban a Szovjetunió 1942 végén, illetve 1943-ban aratott sikerei mélyreható változást eredményeztek az egész világháború végkimenetelében. Az orosz területeken vívott keserves harcok olyannyira lekötötték a náci Németország és szövetségesei erőit és lehetőségeit, hogy immár képtelenek voltak eredményesen védekezni, sőt támadni a többi fronton.
Az Egyesült Államok hadba lépése után a kiszélesedett hadszínterek felemésztették a tengelyhatalmak erőit. A két legnagyobb szövetséges győzelem, a keleti fronton Sztálingrád és a Csendes-óceáni sziget, Midway után a tengelyhatalmak defenzívába szorultak.
1942 valóban a fordulópont volt, már ami a győzelmeket illeti. Ez az év valóban a kezdet vége, a vég kezdete volt.
Olasz tervek Egyiptom elfoglalására
Benito Mussolininek, Olaszország nagyratörő Ducéjának lelki szemei előtt nem kisebb célok lebegtek a második világháború kitörését követően, mint hogy országát ismét olyan hatalmasnak, és dicsőségesnek lássa, mint korábban a római birodalom volt. Ennek érdekében, ugyanakkor Franciaország és a brit birodalom összeomlásában reménykedve szándékozott fennhatósága határait kiszélesíteni.
Líbia már 1912-től Olaszországhoz tartozott, miután az olasz-török háborút lezáró lausannei békében a szultán lemondott Tripoliról és Kirenaikáról.
Ez az észak-afrikai terület volt tehát az olasz terjeszkedés kiindulópontja kelet felé, csakhogy a szomszédos Egyiptom az erős brit birodalom kezén volt, s jelentős katonai egységek állomásoztak területén. De ami még aggasztóbb volt, az állandó háborús tűzfészeknek bizonyuló Közel-Keleten is számottevő brit haderő várt bevetésre (Archibald Wavell, a közel-keleti brit főparancsnok vezetésével).
A líbiai olasz haderők parancsnoka, Italo Balbo tábornagy tudatában volt esélytelenségének egy komolyabb támadás esetén, azonban Mussolini nem várta meg, hogy a marsall ellenvetést tegyen, egy színlelt repülőgép-balesetben eltétette láb alól. Az őt követő Rodolfo Graziani, mint jó katona, követte a Duce utasításait, holott ő is tudta, hogy nem sok esélyük lenne az angolokkal szemben. Hogy mégis sikereket értek el kezdetben, annak köszönhették, hogy az angolok nem látták értelmét néhány poros egyiptomi faluért való harcnak, ugyanakkor Graziani sem akart tovább hatolni, s ezzel tovább ingerelni a briteket.
Az angolok Mersa Matruh-nál várták Graziani továbbnyomulását, aki azonban nem folytatta a keleti irányú támadást, így a britek végül elindították a „Compass” hadműveletet, melyet a híres 8. hadsereg élén Richard O’Connor altábornagy vezetett.
A sokkal gyengébben felfegyverzett olasz védelem rövidesen összeomlott, s Graziani segítségért fordult Rómához. Két nap alatt öt olasz hadosztály semmisült meg, s rengetegen kerültek hadifogságba.
1941. elején az angolok betörtek Líbiába, majd hamarosan elfoglalták Bardiát, s január 22.-én elesett Tobruk is. Az angolok csapdába csalták a Tripoli felé visszavonuló olasz 10. hadsereget, akik végül letették a fegyvert.
Mussolini a korábbi balkáni fiaskó után kénytelen volt ismét Hitlerhez fordulni segítségért.
Erwin Rommel, a „Sivatagi róka”
A Führer végül Erwin Rommel vezértábornagyot küldte Észak-Afrikába, aki a második világháború egyik legkiemelkedőbb főparancsnoka lett még ellenfelei véleménye szerint is.
„Igen merész és ügyes ellenfél áll velünk szemben. Egy, a háború vérzivatarából kiemelkedő nagy hadvezér.” (Winston S. Churchill)
Rommel 1941. februárjában megkapta kinevezését az olasz erők megsegítésére küldendő Deutsches Afrika Korps (DAK, Német Afrika Hadtest) élén. A „Sivatagi rókának”, ahogy a vezértábornagyot mindenki hívta, egy páncélos- és egy könnyűhadosztályt bocsátottak rendelkezésére Líbiában, s ígéretet kapott arra, hogy a többi hadosztály is valamivel később szintén megérkezik.
„Brauchitsch 1941. február 6-án közölte velem új beosztásomat: tekintettel a szövetséges olaszok rendkívül kritikussá vált helyzetére, megsegítésükre két német hadosztályt – egy páncélos- és egy könnyűhadosztályt – küldenek Líbiába. Ennek az Afrikahadtestnek a parancsnokságát kell átvennem, és a bevetés feltételeinek tanulmányozására a lehető leghamarabb Líbiába kell mennem. Az volt a terv, hogy az első német csapatok február közepén, az 5. könnyűhadosztály utolsó egységei pedig április közepén érkezzenek a helyszínre. A 15. páncéloshadosztály utolsó csapatrészeinek május végén kellett Afrika földjére lépniük.”
Erwin Johannes Eugen Rommel 1891-ben született Heidenheimben, s bár eredetileg mérnök szeretett volna lenni, 1910-ben belépett a hadseregbe. 1911-ben a gdansk-i tiszti iskolába került, ahol megszerezte első tapasztalatait az újoncok kiképzésével kapcsolatban. Az első világháborúban tanúsított helytállásáért és sebesüléséért megkapta a II. osztályú Vaskeresztet, majd 1915-ben az I. osztályú Vaskeresztet is. A caporetto-i csatában Rommel egysége több mint 20 000 olasz katonát ejtett foglyul, amiért megkapta a legmagasabb német katonai kitüntetést, a Pour le Merite érdemrendet.
A két háború között katonai szolgálatban maradt, a potsdami hadi akadémián tanított, s megírta az „Infanterie greift an!” (Gyalogság előre!) című művét, melyben első világháborús tapasztalatait írta le.
A második világháború kitörésekor Rommel a Führer testőrségének parancsnoka volt. Ekkor ismerte meg a villámháborús és a páncélos hadviselés minden titkát és részletét. Először a francia frontra került, majd 1941. februárjától 1943. márciusáig Észak-Afrikában teljesített szolgálatot, ahol csodálatra méltó taktikai tudása és ravaszsága miatt megkapta az elismerésnek is felérő „Sivatagi róka” nevet angol ellenfeleitől. Közben ismét többször kitüntették: Lovagkeresztet kapott, majd 1943. márciusában Hitler a gyémántok ékítményt adományozta az időközben tábornaggyá előléptetett Rommelnek. 1943. decemberében a normandiai B hadseregcsoport élére nevezték ki, Rundstedt tábornagy parancsnoksága alá, akivel számos nézetkülönbsége akadt.
Rommel fokozatosan elvesztette Hitlerbe vetett hitét, miután a Führer sorsára hagyta páncélos csapatait Afrikában, s most Franciaországban is végzetes veszélybe sodorta seregeit stratégiai ballépéseivel. 1944 nyarán súlyos sebesülést szerzett, amikor brit vadászgépek támadták meg autóját, s a tábornagy ezzel be is fejezte háborús részvételét.
Neve – sajnálatos módon – belekeveredett a sikertelenül végződött Stauffenberg-féle merényletbe, de mivel még mindig az ország legelismertebb és legmegbecsültebb tábornoka volt, Hitler nem merte nyíltan kivégeztetni, így felajánlotta számára a lehetőséget, hogy öngyilkosságot kövessen el. Nem bizonyított, hogy aktívan részt vett volna a konspirációban, de több mint valószínű, hogy tudott róla, s egyet is értett céljaival. A hivatalos indoklás szerint fejsérülésébe halt bele, s halála után Hitler látványos, nemzeti hősöknek kijáró temetést rendezett a tábornagynak, és a háború végéig titokban maradt, hogy köze volt a merénylethez.
Fritz Bayerlein ezredes, aki az 1941/42 fordulóján vívott összecsapásokról írott feljegyzéseivel egészítette ki Rommel visszaemlékezéseit, így jellemezte parancsnokát:
„A sivatagi harcos értéke és minősége fizikai teljesítőképességén, intelligenciáján, mozgékonyságán, jó idegzetén, elszántságán, bátorságán és érzéketlenségén mérhető. A parancsnokoknak fokozott mértékben kell rendelkezniük mindezekkel a tulajdonságokkal, de még keménységükkel, az egységük iránti odaadással, a terep és az ellenség ösztönszerű felismerésének készségével, gyors reagálóképességgel és temperamentummal is ki kell tűnniük. Rommel tábornok kivételes módon testesítette meg mindezeket a tulajdonságokat.”
Rommel olyan tábornok volt, aki az első vonalban harcolt, kivette részét a küzdelmekből, s semmivel sem kívánt magának kedvezőbb feltételeket, mint amilyenben katonái részesültek.
„Hosszas keresgélés után brit teherautót fedeztek fel a sötétségben. Crüwell tábornok Volkswagenje óvatosan közeledett a gépkocsihoz. Szerencsére nem a briteket, hanem Rommelt és törzsfőnökét találták benne. Többnapi autózás után, borotválatlanul, kialvatlanul és fülig porosan. A teherautóban lévő halomnyi szalma volt a fekvőhelyük, vödörnyi állott víz az italuk és néhány zsákmányolt konzerv az élelmük. Két rádióskocsi és néhány motorkerékpáros hírvivő gondoskodott az összeköttetésről. Rommel itt adta ki utasításait a következő napra.”
A német segítségnyújtás előfeltétele azonban az volt, hogy ne csak Tripoli környékét védjék, hanem már a Sidra-öbölnél építsék ki a védelmet, és ellenállásra rendezkedjenek be, hogy így képesek legyenek kihasználni a légierő, a Luftwaffe harcerejét is.
Időközben Wavell elfoglalta Benghazit is, ezért Rommel sürgette a légitámadást, ami a német–olasz hadvezetés közti következő konfliktusra adott okot:
„Geissler tábornokot ezért arra kértem, hogy még az éjszaka folyamán támadja Benghazi kikötőjét, és február 12-én délelőtt is vesse be harci gépeit a várostól délnyugatra lévő brit oszlopok ellen. Geissler eleinte ódzkodott az akciótól, főként azért, mert az olaszok megkérték: tartózkodjék Benghazi bárminő bombázásától, mivel ott sok olasz tisztnek és hivatalnoknak van háza. Ezzel nem érthettem egyet; Schmundt ezredes még az éjszaka folyamán megszerezte a Führer főhadiszállásának egyetértését tervem végrehajtásához. Alig néhány óra múlva felszálltak az első német bombázók, hogy megbénítsák a Benghaziba irányuló brit utánpótlást.”
Graziani marsall az összeférhetetlenség miatt lemondott, helyette Italo Garibaldi hadseregtábornok került a tengely csapatainak élére. Ő szintén ellenezte Rommel védelmi tervét, amit a Commando Supremo vezérkari főnöke, Ugo Cavallero tábornok is támogatott (nem járult hozzá, hogy Rommel igénybe vegye az olasz gyalogos hadosztályokat, melyek így mersa-el-bregai állásaikban maradtak), azonban Mussolini végül táviratban felhatalmazta Rommelt a város visszafoglalására. Az ilyen nézetkülönbségek sem segítették elő az eredményes hadviselést a szövetséges felek között, s akkor a technikai feltételekről, és a kedvezőtlen sivatagi viszonyokról még nem is szóltunk.
A technikai erőviszonyok
Amikor Rommel megérkezett Afrikába, a német csapatok létszámukban még nem voltak elég erősek egy eredményes támadáshoz, a rendelkezésre álló olasz csapatok pedig rendkívül elavultak, és gyengén felszereltek voltak.
„…az Ariete páncéloshadosztálynak …ekkor csupán 60 olyan ősrégi, túlságosan is könnyű harckocsija volt, melyekkel már Abesszíniában kergették a bozótból a négereket. Más erők egyelőre nem voltak kéznél. Az olasz főparancsnokságnak már az említett csapatok átszállítása is nagy gondot okozott, mivel nem volt elég gépjárműve…”
De később sem lett jobb a helyzet, ami az olaszokat illeti (1941. április 17.-i támadás Ras el Madauer ellen):
„Az Ariete hadosztálynak, amely eddig még nem ütközött meg az ellenséggel, az offenzíva kezdetén körülbelül 100 harckocsija lehetett, jelenleg azonban már csak 10 páncélos volt az állományában. A többit – motorhibák és más kellemetlenségek miatt – elveszítette. Az embernek égnek állt a haja, ha arra gondolt, hogy a Duce milyen felszereléssel küldte hadba csapatait.”
Végre február 14.-én megérkeztek Tripoli kikötőjébe az első német egységek: a 3. felderítőosztag és egy páncélos-vadász osztag, összesen 6000 tonnás szállítmány, trópusi felszereléssel együtt: „Délelőtt 11-kor már a kormányzósági épület előtt sorakoztak embereim; a róluk sugárzó győzelmi elszántság újra reményt ébresztett a városban.”
De Rainer Kriebel ezredes szerint, aki 1941. tavaszán a német 15. páncéloshadosztály rangidős vezérkari tisztjeként szolgált, a legnagyobb jelentőséggel az bírt, hogy az Afrikahadtestet olyannyira hatékonnyá és erőssé fejlesszék, amennyire csak szükséges, s nem utolsó sorban, hogy megkapjon minden igényelt utánpótlást. Ez természetesen megkívánta az 5. könnyűhadosztály páncéloshadosztállyá alakítását is. A Wehrmacht három, ezrednyi erősségű tüzérséget és gyalogságot csoportosított át Észak-Afrikába, Rommel irányítása alá. De több egységet, nagyobb alakulatokat nem kívántak Afrikába küldeni. Rommel így kénytelen volt a rendelkezésére álló erőkből létrehozni a Division z. b. V. Afrikát (zur besondere Verfügung, „különleges rendeltetésű”) 1941. őszén. Ez a hadosztály alakult át később a 90. könnyűhadosztállyá.
Tobruk ostroma előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a rendelkezésre álló német és olasz egységek nem elegendőek, mivel ismertté vált egy igen erős brit offenzíva indítása a város védelmében. Így a Panzergruppe Afrika további német alakulatokat kapott a nyár folyamán, ezeknek azonban Tobruk ostromában kellett részt venniük, és nem a mozgó hadműveletekben. Ezeken kívül még öt sivatagi század és egy zászlóalj-parancsnokság is csatlakozott a Panzergruppe Afrikához. Ugyanakkor a Cavallero tábornok által beígért olasz utánpótlás-csapatok csak igen nehézkesen és lassan érkeztek meg Afrikába, s még ezek felszereltsége is hagyott kívánnivalót maga után:
„…az elégtelenül szervezett és szegényes páncéltörő fegyverzettel ellátott olasz gyaloghadosztályok állapotát csak rendkívül lassan javították. Az Ariete 13 új harckocsit kapott, ami valóban fejlődést jelentett az eddig használt könnyű harckocsikhoz viszonyítva, de még ezek az új harckocsik is lényegesen gyengébbek voltak a német és brit harckocsiknál mind a páncélzat, mind lövegeik lőtávolsága tekintetében.”
Amíg nem érkezett meg Afrikába a kívánt utánpótlás, Rommel az álcázás ügyes fogásait vetette be ellenfelei megtévesztésére: Volkswagenekre szerelhető maketteket építtetett, melyek valódiságát a legtöbb esetben elhitte a brit felderítés.
Az Afrika Korps páncélosainak zömét kezdetben a Panzerkampfwagen III-ok (PzKpfw III.) alkották, melyek a támadások legfontosabb csapásmérő erejeként funkcionáltak. Főszerepet játszottak a harckocsi-harckocsi elleni ütközetekben. Nehéz páncélzatuk és 50 mm-es lövegük miatt előnyben voltak minden harckocsival szemben a sivatagban. Maximális lőtávolságuk 6300 m volt.
1942-ben kezdték bevetni a PzKpfw III.-ok továbbfejlesztett változatát, a PzKpfw IV-et, melyek elődjüknél lényegesen erőteljesebbek és megbízhatóbbak voltak. Eleinte a rövid csövű 75 mm-es KwK L/24-es harckocsi-ágyúval látták el, de hatékonyságát rendkívüli módon megnövelték, amikor hosszabb löveggel szerelték fel ezeket a járműveket. A PzKpfw IV-es tank 75 mm-es lövege nem páncéltörő, hanem közvetlen támogatást nyújtó fegyver volt. Maximális lőtávolsága a jelentések szerint 8100 m volt, páncélzata 10-30 mm között, a homlokrészen 80 mm.
A németek egy másik félelmetes hatású fegyvere a Flak 88-as légvédelmi löveg volt, mely szörnyű pusztítást tudott végezni a brit tankokban. A 88 mm-es ágyúkat vontatták, s közvetlenül tüzelhettek vontatóikról, ha 1800-2300 m-en belüli pásztázó-állásba kerültek.
„A Pz IV-es harckocsi 75 mm-es lövege és a 88 mm-es ágyú sokkal nagyobb kezdősebességű lövéseket adott le, mint a britek bármelyik lőfegyvere, ami valaha is megfordult a sivatagban.
…A 88 mm-es ágyú hatásos; ha ez telibe talál egy harckocsit, az megsemmisül.”
De hiába voltak a németeknek technikailag erősebb, hatékonyabb fegyverei, ha a lőszer-utánpótlás mindjobban akadozott, ugyanis a Földközi-tengeri útvonalak olasz ellenőrzése egyre inkább megoldhatatlanná vált. Terveik végrehajtását komolyan hátráltatták a szövetségesek tengeri és légi sikerei a térségben. 1941 nyarán és őszén a britek egyre erősödő intenzitású küzdelmet folytattak az Itáliából Líbiába irányuló csapat- és utánpótlás-szállítmányok ellen.
A britek legjelentősebb támaszpontja Málta volt. A szigeten, és Alexandria kikötőiben állomásozó tengeralattjárók egyre eredményesebben támadták a tengelyhatalmak hajóit és konvojait. Így egyre inkább lehetetlenné vált az észak-afrikai német és olasz egységek erősítés- és utánpótlásigényeinek kielégítése.
„…december 19-én Tripoli és Benghazi kikötőjébe hajók futottak be, melyek két német harckocsiszázadot, ütegeket, valamint utánpótlást hoztak Olaszországból. November közepe, a brit offenzíva megindulása óta ez volt az első fegyverszállítmány. Átkelés közben azonban a konvoj egy részét elsüllyesztették, és két harckocsiszázad meg egy üteg odaveszett.”
A britek először nagyszámú „Mark-II”, illetve „Mark-IV” páncélost vetettek be, melyek ugyan erős páncélzattal rendelkeztek, lövegük azonban igen rövid hatótávolságú és kis kaliberű volt, ráadásul igen lassúak voltak.
Ezután egy 75 mm-es és egy 37 mm-es löveggel felszerelt, amerikai gyártmányú, ún. M3 Lee/Grant harckocsi-fajtával vettek részt az afrikai fronton, melyet 1941 augusztusától gyártottak. Az M3-at 1942. május 27.-én vetették be először Észak-Afrikában, ahol a német harckocsik méltó ellenfelének, „Egyiptom utolsó reményének” bizonyultak.
Harcászati hátrányai miatt (fő fegyverzetét nem forgatható toronyban helyezték el, hanem magában a páncélos-testben) azonban hamar fel kellett váltani, s ekkor kerültek bevetésre továbbfejlesztett verziói, a híres M4 / Sherman-ek.
A havi 2000 darabos mennyiségre előirányzott gyártás 1942-ben indult meg, s majdnem 50 000 darab készült belőle, ami több volt, mint a brit és a német páncélosok száma összesen.
Az 56 fokos szögben döntött, 55 mm vastag homlokpáncél, és a torony 75+50 mm-es elülső páncélzata ugyan kielégítő védettséget biztosított a PzKpfw III és IV változataival szemben, de később, 1943-tól az egyre nagyobb számban bevetett Párducok és Tigrisek lövedékeivel szemben már teljesen védteleneknek bizonyultak
„Páncélosaink minősége 1942 májusáig általában felülmúlta a megfelelő brit modellekét. Jelen pillanatban azonban már más volt a helyzet. A nyári csatában először bevetett, amerikai gyártmányú ’Grant’ harckocsival a mi ’IV’ jelzésű, hosszú csövű páncélosunk kétségtelenül felvette a versenyt. Az offenzíva kezdetén azonban ebből a típusból csupán négy darab volt afrikai földön, és nem volt hozzá lőszerünk, ezeket tehát gyakorlatilag nem vethettük be. Rövid csövű ’IV’ harckocsink gyorsaságban és mozgékonyságban vitathatatlanul felülmúlta a ’Grant’-ot. Ennek ellenére a ’Grant’ volt előnyben, mivel jóval előbb kilőhette a rövid csövű ’IV’-t, mintsem annak kisebb hatótávolságú lövegével áttörhették volna az amerikai erők páncélzatát. A 160 brit ’Grant’ harckocsival mi 40 rövid csövű ’IV’-t állítottunk szembe.
’III’ típusú harckocsink, mellyel a német páncéloskötelékek általában el voltak látva, 5 centiméteres lövegével még kevésbé tudott megmérkőzni a ’Grant’-tal. A brit modelleket, melyek még most is 4 centiméteres löveggel voltak felszerelve – időközben a régebbi brit harckocsitípusok nagy részét 7,5 centiméteres löveggel látták el – saját ’III’ típusunk felülmúlta. A 240 olasz harckocsi semmilyen vonatkozásban nem tudta felvenni a versenyt a brit páncélosokkal. Egy idő múltán a csapatoknál ’gördülő koporsóknak’ nevezték őket.”
Ugyanakkor a kiegyenlítetlen erőviszonyokat a sivatag nyomorúságos körülményei is nehezítették, igaz, ez mindkét fél szempontjából egyformán kellemetlen volt. A hőség, mely a tankok belsejében gyakran a +70 fokot is elérte, a gyakori homokviharok, melyek elől nem lehetett eredményesen védekezni, sem elbújni, s mely a látótávolságot gyakran nullára csökkentette, a mindenütt jelenlévő rovarok, melyek még az ételbe is belekerültek, s melyek olyan betegségeket is terjeszthettek, amik komolyan veszélyeztették az általánosan legyengült katonák egészségét. Mindezek ellen nem lehetett érdemben védekezni.
„Most már be kellett látnunk, valóban nem volt fogalmunk az efféle viharok szörnyű erejéről. Hatalmas, vörös színű porfelhők akadályozták a látást, küszködve haladt a kocsi is. Sokszor annyira felerősödött a szél, hogy a Via Balbián is megbénult a forgalom. A kocsi szélvédőjéről úgy pergett a homok, akár a zuhogó eső. Az arcunk elé tartott zsebkendőn keresztül alig kaptunk levegőt, és az elviselhetetlen hőségben szakadt rólunk a veríték. Ez volt a „ghibli”, a homokvihar.”
Tobruk
A város, melyet a brit erők először 1941 januárjában foglaltak el, többször is az összecsapások áldozata lett.
De mielőtt a németek hosszú ostrom után, többszöri próbálkozással végül visszafoglalhatták volna, sikert arattak Benghazinál (április 4.), Bardiánál (április 19.), elfoglalták Sidi Omart, Sollumot, és a Halfaya-hágót (június 17-ig.), viszont 1941. novemberének végén, a sikeres bekerítés ellenére mégsem sikerült bevenni a várost.
A sollumi helyzeten múlt Tobruk ostromának sorsa, melyet 1941. április 10.-én indított Rommel. A szövetségesek szívósan védekeztek, a DAK mégis sikeresen bekerítette őket. Rommel gyors rohammal akarta bevenni Tobrukot, de a várost védő ausztrál egységek kitartottak. Heves tüzérségi bombázás és a Stukák támadásai nehezítették helyzetüket, a nélkülözés azonban még jobban megerősítette elszántságukat. Augusztusban a 70. brit hadosztály váltotta fel az elgyötört ausztrálokat.
Churchill követelésére Wavell kénytelen volt megindítani erőit a város felmentésére, bár ő úgy ítélte meg, hogy csapatai még nem elég erősek a németekkel szemben. A sikertelen „Brevity” hadműveletet a szintén kevés sikerrel kecsegtető „Battleaxe” hadművelet követte, melynek az lett a végeredménye, hogy Wavellt leváltották, s helyébe Auchinleck tábornok került. Persze nem csak a brit felső vezetésben történtek átszervezések, hanem a haderőn belül is: ekkor lett a nyugat-sivatagi hadseregből a híres 8. hadsereg, melynek élére Sir Alan Cunningham került.
1941. nyarán a német vezetés is átszervezéseket rendelt el: a Panzergruppe Afrika vette át a parancsnokságot az afrikai fronton szolgáló német alakulatok, valamint a legtöbb olasz egység felett is. A DAK tehát beolvadt az Afrika Páncélos-seregbe, és létrejött a 90. könnyűhadosztály. Az utánpótlás megoldását átszervezték, és új alapokra helyezték.
A következő, „Crusader”-nek elnevezett hadművelet mindkét hadvezérnek kudarcot jelentett: Cunningham a XXX. brit hadtest elakadása miatt visszavonulást rendelt el, melynek az lett az eredménye, hogy őt is leváltották, s felettese, Auchinleck vette át a csapatok irányítását, majd Neil Ritchie tábornok.
Rommel pedig Tobruk elfoglalása szempontjából követett el végzetes hibát: nyugat felé fordult, hogy elvágja ellenfele utánpótlás vonalait, de Auchinleck kitartott, így a németek meghátrálásra kényszerültek. Ez volt a „Crusader” egyetlen előnye.
Rommel szempontjából a legnagyobb problémát saját utánpótlásuk akadozása jelentette. Mivel a Földközi-tengeren az ellenőrzés nagy részben a britek hatáskörébe került, így az Észak-Afrikában harcoló tengelycsapatok egyre kevésbé számíthattak kielégítő utánpótlásra, s ekkor már erősen fogytán volt a lőszer és az üzemanyag. Ez volt az oka annak, hogy fel kellett adniuk Tobruk további ostromát (1941. december 10.), mert különben egész Líbiát is elveszthették volna.
Végül hosszas próbálkozások után, és viszonylag kiegyenlített erőviszonyok közepette – Auchinlecktől is megvonták csapatai egy részét a Pearl Harbort ért támadás következtében, ugyanakkor a németek is némi utánpótláshoz jutottak, köszönhetően a Luftwaffe Máltát célzó bombázásainak – 1942. június 21.-én a németek sikeresen bevették Tobrukot. A britek ellentámadása, az „Aberdeen” hadművelet nem vált be, mivel csapataik nem működtek összehangoltan, ugyanakkor Tobruk védői, élükön H. B. Klopper vezérőrnaggyal, nem rendelkeztek elegendő utánpótlással és tartalékkal.
Ritchie tábornok Mersa Matruh körzetébe vonta vissza csapatait, de Auchinleck leváltotta, s hátrébb rendelte a 8. hadsereget, El Alameinhez.
El Alamein – a mindent eldöntő sorozat
Amikor Ritchie tábornok Mersa Matruh-nál (1942. június 29.) vonta össze csapatait, Rommel még élni tudott a helyzetéből adódó lendülettel és a meglepetés erejével, és rengeteg hadifoglyot sikerült ejtenie, de tisztában volt azzal is, hogy csapatai kimerültek és utánpótlása sem megbízható. Ennek ellenére kockáztatott, mert tudta, hogy az idő ellene dolgozik; folytatta a támadást.
Erich Raeder admirális, miután sikeresen elfoglalta Krétát, 1942. június 6.-án memorandumot nyújtott át Hitlernek, melyben egy Egyiptom és Szuez elleni döntő offenzíva jelentőségére hívta fel a figyelmet, ugyanakkor kihangsúlyozta, hogy a Szovjetunió ellen indítandó „Barbarossa” hadművelet mellett sem szabad lebecsülni a földközi-tengeri front fontosságát. Ebben az elképzelésében minden szempontból Rommel szándékát támogatta, de mindhiába: Hitler már eldöntötte a szárazföldi hadművelet indítását, s ebben az elgondolásban nem volt, aki megingathatta volna.
Nem fogta fel azt a hatalmas lehetőséget, mely a Földközi-tenger keleti medencéjében elérhető közelségben volt, amennyiben megfelelő haderőről és utánpótlásról gondoskodott volna. A Szovjetunió elpusztítása volt az elsődleges cél, minden egyébnek várnia kellett.
Pedig a brit birodalom ekkor legyőzhető lett volna, s ezt Churchill is jól tudta, ahogy Roosevelt elnöknek írott levelében meg is fogalmazta: Egyiptom és a Közel-Kelet elvesztése esetén a küzdelem folytatása „nehéz, hosszú és kevés reménnyel kecsegtető folyamat lenne”, még akkor is, ha az USA is belépne a háborúba.
Ugyanakkor Rómában sem tettek meg mindent azért, hogy az Afrikában harcoló olasz és német egységek elegendő munícióval legyenek ellátva, holott az ő illetékességükbe tartozott a tengeri szállítások biztosítása. Nem elég, hogy veszteségeiket nem pótolták, hanem teljes közönnyel és érdektelenséggel figyelték az afrikai front eseményeit. Nem érezték a küszöbön álló hadjárat jelentőségét, azt, hogy ezen állhat, vagy bukhat az egész észak-afrikai front sikere, mely a tetőpontjához közeledett.
Rommel ezt az olasz fasiszták korruptságának, karrier-vágyának tulajdonította, illetve annak, hogy sokan voltak olyanok is, akik ellenezték Mussolini politikáját, s inkább vereségüket kívánták, semmint a győzelmet. Ugyanakkor azok az emberek, akik megtették volna a tőlük telhetőt, nem érvényesülhettek a felelős római hivatalokban.
Rommelnek tehát ilyen körülmények között kellett folytatnia a támadást El Alameinnél, melyet csak az a körülmény enyhített, hogy Tobruknál és Mersa Matruh-nál meglehetősen nagy mennyiségű hadizsákmányt sikerült ejteni:
„…a hatalmas mennyiségben zsákmányolt lőszer, benzin, élelmiszer és mindenféle egyéb anyag elégséges készletnek ígérkezett egy újabb offenzívához is. Rómában többször is kifejtették, hogy Afrikába csak akkor garantálhatják a szükséges mennyiségű utánpótlást, ha már Tobruk és Mersa Matruh kikötője is a tengely kezében lesz. Mindez csak megerősítette azt a szándékomat, hogy kihasználva a britek Tobruk utáni gyengeségét, a lehető legmélyebben betörök Egyiptomba.”
1942. augusztus 3.-án Churchill Egyiptomba utazott, ahol a kialakult helyzet miatt leváltotta Auchinleck-et, s helyette Sir Harold Alexander tábornok lett a földközi-tengeri brit erők parancsnoka. Ugyanakkor a 8. hadsereg élén is személyi változások történtek: Ritchie helyére a később legendássá vált Bernard Law Montgomery került, akit nyers modora ellenére is becsültek katonái. De nem csak saját katonái ismerték el vezetői és stratégiai képességeit, hanem az ellenfél is. Rommel később így vélekedett róla:
„Bizonyos, hogy Montgomery inkább a stratégiai, semmint a taktikai gondolkodás megtestesítője volt. Nem volt erőssége a csapatok mozgóharcban való vezetése, de bizonyos harcászati elvek érvényesülésének szükségességét mindig elismerte. A magasabb stratégiai tervezés terén kiválónak bizonyult, nem utolsósorban az inváziós csatánál, melynek irányítása az ő kezében volt. Durva stratégiai hiba alig vethető szemére.”
Rommel tehát Mersa Matruh után úgy gondolkodott, hogy a briteket azelőtt kell teljesen megsemmisíteni Afrikában, mielőtt Angliából, illetve az USA-ból megérkezne a nagyszámú utánpótlás az egyiptomi kikötőkbe, ezért támadott.
A nyár folyamán a tengely-csapatok komoly harcokba bonyolódtak a britekkel, akiket a RAF (az angol légierő) folyamatosan támogatott, így még kiélezettebbé vált Rommel helyzete, akinek napról napra nőtt megoldatlan utánpótlás gondja.
Visszavonhatatlanul elveszett annak a lehetősége, hogy teljes mértékben sikerüljön felmorzsolni a 8. hadsereg maradványait, s ez által meglepetésszerűen elfoglalhassák Kelet-Egyiptomot.
„Sajnos, a csapatok feltöltése az elkövetkező napokban alig haladt előre, mert az Afrikába érkező néhány szállítóhajó nem Tobrukba vagy Mersa Matruhba, hanem érthetetlen módon Benghaziba és Tripoliba futott be. Ez pedig azt jelentette, hogy a szállítmányokat teherautó-oszlopokkal vagy a part mentén közlekedő csekélyszámú hajóval kellett eljuttatni 1200, illetve 2200 kilométeres távolságba. Természetesen nem tudtuk megoldani ezt a feladatot.”
Rommel kényszerű megtorpanása következtében az arcvonal megmerevedett, amiről viszont helyesen mérte fel, hogy a briteknek kedvez, akik mesterei voltak ennek a fajta hadviselésnek, szemben a németekkel, akik a gyors, mozgó hadműveleteket preferálták. Ugyanakkor a szövetségesek rájöttek, hogy a demoralizálódott olasz csapatok jelentik a tengelyerők gyenge pontját, tehát itt kell támadniuk:
„Az állóháborúban az a döntő, hogy ki tud több lőszert ellövöldözni.
Július első napjaiban ezért akartam kitörni a megmerevedett állóháborúból, melynek mesterei a britek, és gyalogságukat, harckocsizóikat is arra nevelték. Meg akartam szerezni a nyílt sivatagot Alexandria előtt, ahol kihasználhatom kétségtelen taktikai fölényünket a sivatagi harcban. Nem sikerült a tervem. A britek megállították csapataimat.”
Rommel ettől függetlenül nem okolta az olasz katonákat a sorozatos meghátrálásért, illetve a veszteségekért, mert jól tudta, hogy nem az egyszerű közkatonákon múlt a siker, hanem a rendkívül korrupt tisztikaron, illetve a felső-vezetésen. „Az olasz katona fegyelmezett, önzetlen és bajtársias volt, és az adott viszonyok között átlagon felül teljesített.”
Rommel augusztus végén akarta megindítani döntő offenzíváját, melyet a gyors és meglepetésszerű támadásra épített, bízva a britek nehézkes reagálásában.
Tudta, hogy ez az egyetlen esélye a szövetségesek friss és állandóan pótolt csapatai ellen. Most nem így történt.
1942. augusztus 30.-án támadást indított azzal a tervvel, hogy El Alamein mellett szét kell verni a brit 8. hadsereget, és el kell foglalni Alexandria és Kairó környékét, de az offenzíva megakadt a britek aknamezőin, s mire sikerült áttörni, elveszett legfontosabb fegyvere: a meglepetés ereje.
Ráadásul a szövetségeseket saját légierejük, a RAF is hullámszerűen ismétlődő, éjjel-nappal tartó bombázásokkal támogatta, és folyamatosan lőtték Rommel páncélosait, illetve felderítőosztagait. Szeptember elsején 12 alkalommal érte a tengely-csapatokat szőnyegbombázás. A németek rengeteg tankot veszítettek, amit még az üzemanyag hiánya is tetézett, így Rommel szeptember 2.-án kénytelen volt leállítani a támadást, és visszavonulást rendelt el.
Az első el alameini csata, más néven a „hatnapos verseny” tehát a tengely-csapatok kudarcával végződött.
Montgomery egyik legfontosabb jellemzője az óvatosság volt, és nem szándékozott olyan támadást indítani, ami veszélyeztette volna csapatait. Éppen ezért nem folytatta az üldözést, hiába is követelte ezt tőle Churchill.
„Az volt az elve, csak akkor vállaljunk csatát, ha biztosak vagyunk a győzelemben. Az ő módszere természetesen csak anyagi fölény esetén alkalmazható, de neki megvolt ez a fölénye. Óvatos volt – véleményem szerint túlságosan is –, de ezt is megengedhette magának. Irigylésre méltó volt, mert a háta mögött olyan emberek álltak, akik személyiségük teljes súlyát latba vetették, hogy megkaphassa az igényelt utánpótlás mennyiséget.”
A következő összecsapásra azonban körültekintően készült fel: tartalékokat gyűjtött, s körbejárta csapatait, hogy lelket öntsön beléjük.
1942. október 23.-ra tűzte ki a következő csata időpontját, s minthogy helyzeti előnyben volt, ő választhatta meg az összecsapás formáját: tüzérségét akarta bevetni, hiszen lőszere elegendő volt, szemben a tengely-csapatokkal, s a légitámadásokkal kiegészítve komoly károkat okozhatnak Rommel egységeinek.
Ez a német-olasz csapatokat a kellemetlen állóháborúra kényszerítené, amelyet mindig is igyekeztek elkerülni.
Rommel felmérte, hogy saját légierejüknek esélye sincs a RAF-fal szemben, ezért olyan megoldást kellett találni, mely legkisebb mértékben szolgáltatta ki a szárazföldi csapatokat a brit légitámadásokkal szemben, ugyanakkor szorgalmazta az erős aknazárak telepítését.
„A brit légi fölény ténye halomra döntötte valamennyi harcászati szabályunkat, melyet eddig oly nagy sikerrel alkalmaztunk. Saját légi tevékenységünk megerősítése nélkül nem adódott optimális megoldás az ellenséges légi fölény kiegyenlítésére. Minden ezt követő küzdelemben az angol-amerikai légierő fölénye volt a döntő tényező.”
Rommel egészségi állapota nem bírta tovább az afrikai viszonyokat, s tizennyolc hónap megerőltető szolgálat után gyógykezeltetésre kellett hazautaznia. Tudta, hogy a legkritikusabb időszakban kénytelen elhagyni seregét, ezért úgy döntött, hogy ha csapatai helyzete megkívánja, kezelését megszakítva visszatér a frontra.
A parancsnokságot Stumme páncélos tábornokra bízta, majd szeptember 23.-án Olaszországba repült, ahol továbbutazása előtt személyesen találkozott Mussolinivel, s megpróbálta meggyőzni az ígért utánpótlás fontosságáról és halaszthatatlanságáról.
1942. október 20-23. között a britek erőteljes légi csapásokkal kezdték meg az előkészületeket; bombázták a repülőtereket, a szállítási útvonalakat és a tengely-csapatok összpontosítási körleteit.
Az erőviszonyok is előrevetítették a csata végkimenetelét: az Afrikakorps-nak ekkor 210 páncélosa volt, s ebből csupán 30 db volt a korszerűbb Panzer IV. típusú, a többi az elavultabb Panzer III, s ezek közül is a legtöbb a kevésbé hatékony, rövid csövű L/24-es löveggel volt felszerelve. Ugyanakkor az olaszok rendelkezésre álló 300 tankjából alig néhány volt bevethető állapotban.
Montgomery viszont három teljes páncélos-hadosztállyal rendelkezett, melyekben a legújabb Sherman és Grant páncélosok sorakoztak, és nagy mennyiségű üzemanyagkészlet állt rendelkezésére.
De október 23-27. között a szövetségeseknek az erős tüzérségi előkészítés (csaknem ezer löveg!) ellenére sem sikerült áttörnie a német-olasz csapatok védelmét, így a brit parancsnokság ideiglenesen megszakította a támadást.
Tönkrementek azonban a német-olasz híradóvonalak, s ezért az első vonalból csak elvétve futottak be jelentések.
Stumme tábornok, a kísérő járművek védelméről is lemondva, kiment az arcvonalba, ahol végül az angolok kereszttüzébe kerülve elesett.
Így Rommel kénytelen volt gyógykezelését megszakítani, és visszatérni az afrikai frontra, de ekkor már túl késő volt az ő katonai zsenijéhez képest is.
Október 26.-án ugyan megpróbálkozott egy ellentámadással, de elakadt a britek ellenállásán, ugyanakkor Montgomery sem tudta folytatni előrenyomulását a német-olasz vonalak felmorzsolására.
Rommel tudta, hogy kizárólag a visszavonulás mentheti meg csapatait a teljes megsemmisüléstől, ezért elrendelte a visszavonulást a Fuka-Kattara arcvonalra.
1942. november 2.-án a szövetségesek ismét támadásba lendültek, s a következő, ún. „Supercharge” elnevezésű hadművelettel próbálták megadásra bírni a tengely csapatait. Montgomery most is a már jólismert taktikához folyamodott: erős tüzérségi előkészítés légitámadással kombinálva, mely olyan komolyan felemésztette Rommel védelmét, hogy az angoloknak sikerült áttörniük az első vonalat.
A „Sivatagi róka” hiába próbálkozott ellentámadással, már nem volt eszköze, amit érdemben bevethetett volna. 35 benzin nélküli páncélosa és 24 db 88 mm-es légvédelmi lövege maradt. Mielőtt Montgomery megkezdhette volna a csapást a második vonal ellen, Rommel kiadta a parancsot a visszavonulásra a Fuka-arcvonalhoz (november 4.).
De ekkor megérkezett Hitler parancsa:
„Rommel vezértábornagynak
A német nép velem együtt áhítatos bizalommal figyeli az Ön vezéri személyiségét, és a parancsnoksága alá tartozó német-olasz csapatok vitézségét, mellyel hősies védelmi harcot vívnak Egyiptomban. Az Ön helyzetében nem is lehet másra gondolni, csak arra, hogy ki kell tartani, egyetlen lépést sem szabad hátrálni, és minden rendelkezésre álló fegyvert és minden katonát harcba kell vetni. Ezekben a napokban a ’Dél’ főparancsnok jelentős repülőgépegységeket kap erősítésül. A legnagyobb erőfeszítéseket teszi a Duce és a Commando Supremo is, hogy átszállítsák Önöknek a harc folytatásához szükséges eszközöket. Fölénye ellenére az ellenség erői is ki fognak merülni. A történelemben nem ez az első eset, amikor az erősebb akarat diadalmaskodik az erősebb zászlóaljak felett. Csapatainak azonban nem mutathat mást, csak a győzelemhez vagy a halálhoz vezető utat.
Adolf Hitler”
Teljesítettem a parancsot, mert én is mindig feltétlen engedelmességet követeltem, következésképp személyemet is ennek kellett alárendelnem. Későbbi tapasztalataim megmutatták, másként is dönthettem volna: a hadsereg megmentése érdekében ezután többször is arra kényszerültem, hogy kijátsszam Hitler és Mussolini parancsait.”
Rommel tehát leállította a visszavonulást, pedig csapatai biztonságban elérhették volna a Fuka-arcvonalat, mert Montgomery nem erőltette a támadást.
De Hitler kegyetlen parancsa – esélytelenségük ellenére – egyhelyben való várakozásra ítélte őket.
November 4.-én aztán az 5. indiai dandár megsemmisítő támadást indított a német-olasz vonalak ellen, és áttörte védelmüket, mely teljes egészében összeomlott. Az olasz XX. hadtest teljes mértékben megsemmisült, a német arcvonalon 20 kilométeres rést ütöttek, s ezen keresztül özönlöttek be a brit páncélosok.
Ekkor Rommel döntött: Hitler parancsát megtagadva ismét megindította a visszavonulást, hogy mentse, ami még menthető.
November 5.-én végül a Führer és a Duce is belátta, hogy a vereség elkerülhetetlen és végleges, így ők is hozzájárultak a visszavonuláshoz.
A rendezetten visszavonuló Rommel mögött előrenyomuló szövetséges csapatok november 13.-án bevonultak Tobrukba, 20.-án pedig Benghaziba.
A tengely csapatai – az utánpótlás hiánya miatt – nem tudták hosszú ideig tartani ezt a területet, így folytatták visszavonulásukat december 12.-én. December közepére elvesztették egész Kirenaikát.
A britek 1943. január 23.-án átvették Tripolit, és február elején a líbiai-tunéziai határnál húzódó Mareth-vonalig szorították a német-olasz csapatokat.
A sivatagi háború itt véget ért, s a hegyekben megkezdődött a végső összecsapás Afrika utolsó területéért. Rommel itt még egyszer utoljára bebizonyította, hogy nem véletlenül vívta ki még ellenfelei elismerését is: februárban megfutamította a II. amerikai hadtestet, azonban győzelmét már nem tudta a saját javukra fordítani, mert az időközben Afrikába érkezett von Arnim vezérezredes sem adott neki további támogatást.
Hitler hazarendelte, annak ellenére, hogy ő csapatai mellett akart maradni a végsőkig.
A casablancai konferencia
1943. január 13.-án megkezdődött a casablancai konferencia Roosevelt és Churchill részvételével, a további hadászati elképzelések összehangolása érdekében. A kongresszus legalapvetőbb témáját az elkövetkezendő stratégiai műveletek képezték.
Az időpont a szövetségesek észak-afrikai hadműveletei szempontjából nem volt a legideálisabb, mert bár Rommel seregeit Montgomery már 1942. őszén végleg megsemmisítette, s a tengelyhatalmak egységei azóta is folyamatosan hátráltak, a frissen érkezett amerikai katonák tapasztalatlansága következtében egy időre elakadt a szövetségesek előretörése az algériai-tunéziai határon.
Ezért Eisenhower tábornok úgy döntött, hogy Tunézia elfoglalását 1943. tavaszára fogják halasztani.
Churchill számára azért volt jelentős ez a konferencia, és maga egész Észak-Afrika, mert ennek megtartásán múlt a brit birodalom nagyhatalmi státusza, valamint gyarmatainak fennmaradása. Roosevelt elnök elismerte Nagy-Britannia igényeit, belátta, szövetségesének létérdeke Afrika megtartása.
Ugyanakkor a szövetségeseknek kiváló terepet nyújtott Tunézia egy Olaszország ellen irányuló offenzíva esetén.
A casablancai konferencia másik jelentős eseménye Roosevelt elnöknek a feltétel nélküli kapitulációról tett kijelentése volt, melyben kizárólag ezt a fajta fegyverletételt tették elfogadhatóvá a tengelyhatalmak részére.
A történészek máig vitatkoznak azon, hogy mennyire volt ez a proklamáció káros hatású; legélesebb bírálója Lidell-Hart volt, aki szerint a feltétel nélküli megadás kinyilvánítása szükségtelenül meghosszabbította a háborút, ugyanakkor egyedül Sztálin nyert vele, mert a nyilatkozat teret biztosított a kommunista hatalomnak Közép-Európa felett.
Német oldalról az ellenzéki Hans Rothfels ostorozta legjobban a „Casablanca-formulát”, aki szerint a feltétel nélküli kapituláció elve Hitler és Goebbels propagandáját erősítette, akik szerint a nemzetszocialista rendszer bukása a német nép megsemmisülését vonná maga után. Nézeteit alátámasztotta az a tény is, hogy a nyilatkozat szövege szerint a szövetséges hatalmak még a német ellenzékkel is vonakodnának tárgyalni.
Ilyen diplomáciai előkészületek után indult meg a szövetségesek „Torch” hadművelete, mely az angolszász csapatok partraszállását jelentette Algériában és Marokkóban.
A Rommelt leváltó Hans Jürgen von Arnim vezérezredestől is a „Sivatagi rókáéhoz” hasonló, végsőkig kitartó helytállást követelt meg a Führer, de a megígért további hat német hadosztályt már ő is hiába várta. Ezáltal egy újabb Sztálingrád rémképe fenyegetett volna, de végül a tengely-csapatok 1943. május 13.-án kapituláltak.
1943. július 10.-én, két hónappal a német-olasz csapatok tunéziai kapitulálása után, a szövetségesek partra szálltak Szicíliában. Július 25.-én a király leváltotta Mussolinit, és 1943. szeptember 8.-án Olaszország is megadta magát. Az angolszász csapatok észak-afrikai és szicíliai sikerei megalapozták annak a lehetőségét, hogy az egész mediterrán térség a második világháború egyik legfontosabb hadszínterévé váljon.
Rommel utólag így summázta véleményét az észak-afrikai front egységes egészének jelentékenységéről, szemben El Alamein kizárólagos fontosságával, annak ellenére, hogy az alameini arcvonal elvesztését tartotta ő is a háború végkimenetele szempontjából sorsdöntőnek, de nem mint feltételt, hanem mint végeredményt:
„Egységeinktől rendkívül sokat követeltem, és nem kíméltem sem a közkatonákat, sem a parancsnokokat, sem pedig magamat. Tisztában voltam vele, hogy az afrikai hadjáratban Tobruk eleste és a 8. hadsereg összeomlása jelenti azt az egyetlen pillanatot, amikor nyitva áll az út Alexandria felé és már csak csekély erők védik ezt az utat. Munkatársaimmal együtt bolondok lettünk volna, ha nem igyekszünk kihasználni ezt a soha vissza nem térő alkalmat. Ha a siker csak a katonák és parancsnokaik elszántságától függött volna, lerohanjuk el Alameint is. De anyagi erőforrásaink kimerültek a hátországban működő ellátóközpontok szervezetlensége és tétlensége miatt.”
Az idézetek Erwin Rommel: Háború gyűlölet nélkül című írásából valók.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#2945) | 2008. augusztus 21. 11:00 |
Köszönöm. Igaz, ez az írásom a húgom egyik házidolgozataként született (én irkáltam meg neki a történelem témájú házidolgozatait), így nem általam választott téma volt, de mivel Rommel egy végtelenül szimpatikus pali lehetett, így szívesen dolgoztam ezzel a témával is. Ja, és 5-öst kapott rá. :)))
Egy másik ilyen dolgozata a nabateusokról írt "művem" volt, szegény hugim alig tudta lebeszélni a tanárt, hogy ne kelljen arab történelem fakultásra járnia, olyan jól sikerült. Az is fent van az írásaim között, ha még nem olvastad volna el, azt meleg szívvel ajánlom, mert tényleg egy jól sikerült darab, szerintem. További szép napot. |
Válasz Lukács Mária hozzászólására (#2942). | |
|
2. Lukács Mária (#2942) | 2008. augusztus 21. 01:41 |
Nagyon kimerítő írást olvashattam a "sivatagi rókáról". Jó volt közelebbről is megismerni Rommel feljegyzéseit, és a kiegészítéseket.
Újra gazdagítottad ismereteimet.Gratulálok!!!!!!!! |
| |
|
