Képzelj el egy hamisíthatatlan pesti aluljárót, a maga mocskával, falfirkáival, félhomályával, messziről beszűrődő fény-, s reménysugaraival, hogy van kiút.
Ott állt egy punk lány, s fiú, egymásba fonódva, a saját mocskukkal, s saját reményeikkel, hogy tényleg van kiút.
A tömeg csak ömlött, s hömpölygött mellettük, meg- meglökve őket. De ők ott álltak dacolva a világgal, mozdulatlanul, egymást átfogva.
Megtalálták a kiutat. Egymásban.
Képzeletben sétálj át a metró váróperonjára, s ülj le mellém egy kényelmetlen, piros műanyagszékre. Pillants jobbra.
Ötven év körüli férfi a maga szürke és barna színeivel várja a megváltó fémóriást, ha ugyan megváltó még, s egyáltalán érdemes -e gyomrába záródnia. Állandóság körforgása.
De nem jön az enyhülés, 9 perce várat magára. El kell ütni valamivel az időt, s hozzá is beszűrődött a fejlődés. Előveszi mobilját. Szemüveget visel, s mégis nyakát és hátát teljesen meggörnyesztve, állát szinte mellkasához préselve, emberhez nem méltó tartásban ráhajol a gombokra.
Elfeledte már az egyenes tartást, hogy emelt fővel is lehet járni.
Utolsóként száll be a metróba.
S végül szállj ki velem a Klinikáknál.
Felérve a föld mélyéből pirosat kapok a lámpánál. Az Üllői út teljesen kihalt. Ritka alkalmak egyike.
Az egyik messzi utcában egy tűzoltó veszélylámpája villog. Még sincs mozgás. A látszat állandósága.
Mindössze három 22 év körüli srác várja velem a szín zöldbe váltását. Érzem, hogy végigmérnek. Tetőtől talpig, s az egyik hátba vágja a másikat. Nem zavar.
Vidám léptekkel elindulok, s átmeneti alvószigetem felé haladva elképzelem, hogy egy erős kéz a három közül megragad, beránt egy sötét sikátorba, s míg a másik a mellemet markolja, addig letépi rólam a bugyit, míg a harmadik már dugja a fenekembe a farkát, s én nem kiabálok, mert mélyen, titkon élvezem.
De azért másnap feljelentem őket a formaság kedvéért.
S mikorra ehhez a bölcs, s hasznos gondolathoz érek, addigra a kulcscsomóm az íróasztal felszínéhez ütődik.
