vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Elveszett emberek, elveszett lelkek

Műfaj: NovellaCimkék: részeg, akarat, érzések, alkohol, kocsma

Az alkohol méreg! Megmérgezi a testet, a lelket. megöli a barátságot,emberséget,józanságot. Tönkreteszei, az egyéniséget, eltompítja az érzékeket, szébomlasztja a családot. Nem tűr meg maga mellett mást, csak magamagát. Aki nem tud mértéket tartani,az soha ne igyon alkoholt.


Aki először téved ide, azt a sűrű füstgomoly szinte torkon ragadja, és valami láthatatlan erő orvul betaszítja a nem látók világtalan világába. Aztán, még mielőtt teljesen elhatalmasodna rajta a pánik, kegyesen ad neki még egy utolsó esélyt. Egy utolsót taszít a jövevényen, aki bambán mered befelé a homályba. Egy nagy slukk, és már nem is törődik a könnyfacsaró bűzzel. Talán még meg is könnyebbül, hogy valami végre beáramlik tüdejébe. Amikor testi, lelki funkciói felveszik a benti ritmust, lassan kitapinthatóak lesznek a körvonalak.
A kopott asztalokon színehagyott, koszhadt rongyterítők. Az idő, és a sok ránehezedő kéz súlya kifakította belőlük az életet.
Egy-egy asztalnál, két, három vendég üldögél, groteszk, a részeg emberekre oly jellemző, előregörnyedt pózban. Olyan módon, mint azok a vénséges vén keselyűk, akik egy kopott sziklaszirtről merednek a messzeségbe. Talán régmúlt időkre emlékeznek, amikor még nem kellett koplalniuk, mert a halál, zsíros dögökkel jutalmazván őket, bőkezűen bánt velük.
Az ivócimborák szorosan egymásnak támasztott fejükkel olyan hatást keltenek, akár a homlokuknál összenőtt sziámi ikrek.
Olyan az összhatás, mintha valamilyen szürrealista filmbe csöppennénk, ami valahol vonzó, de egyben rémisztő is.
Elenyésző azoknak a száma, akik néhány perc elteltével még meg tudják ragadni, azt az utolsó esélyt, és még vissza tudnak, zökkeni a valóságba. Ők külső szemlélők maradnak, ha elég erősek ellenállni a beolvadásnak, vagy hátra sem nézve elmenekülnek.
De térjünk csak vissza, az itteni fura valóságba.
Ha teljes lenne a csönd, akkor talán logika határain belül mozoghatnánk.
De ez a csönd mégsem az a totális néma csönd.
A tétova imbolygó mozdulatok, az ittasság, és a részegség határai között tévelygőkre oly jellemző gesztikulációk, a zavaros tekintetek, ezek mind jelen vannak.
De az élő hangok, a méhkashoz oly hasonlatos kocsmai zaj, nem hallható, egyszerűen eltűnt.
A poharak csörömpölnek, az üvegek egymáshoz koccannak, mint rendesen. A csapos tölti az aranyló sört a korsókba, hallani a friss sör habjának jellegzetes sercegését. Vékonyka sugárban csordogál az agy, és májzsugorító tömény, ám az élettelen tárgyak szófoszlányain kívül egyéb hang nem hatol át, az élők csendjének vékonyka burkán.
Se halk, se hangos szó, cikornyás káromkodás nem hallható.
Nincs rá igény, hisz ők így is értik, érzik, érzékelik egymást. Szesztestvérek, egy rugóra jár az agyuk. Nincs szükség szavakra, az alkohol bűvös hatása, áramoltatja az információkat egyikükből, a másikukba. A szürke szivacsossá aszott, fakón derengő agyak, működő radarként veszik az érkező jeleket.
Ha az idetévedt idegen egy kicsit is óvatlan, észre sem veszi, és hamarosan ő is részévé válik ennek a fura világnak.
Először mindenki meg van győződve arról, hogy ő aztán nem, ő aztán ugyan már, ő bármikor ki tud ebből lépni.
Persze a legtöbb esetnél nem így van. Az a lusta, bizsergető érzés, ami először lassan felfelé kúszva elbódítja, aztán minden átmenet nélkül lecsap rá, és totálisan elzsibbasztja. A többi már megy magától. Ő is részévé válik az egésznek, bekebelezetté, résszé válik. Következő alkalommal már jön magától, mert igénye van rá, már nem tud nemet mondani, már nem is akar nemet mondani, függővé vált, mint a többi.
Akinek sikerül külső szemlélőnek maradnia, és éberen figyel, érdekes dolgokat tapasztalhat.
Először csak egy-egy asztalnál, aztán már az egész helységben szinte kirajzolódnak az érzések.
Valami rendszerességgel bír az egész.
A súlyosak, de aránylag lazának mondhatók, nagyjából az asztallapokkal egy szinten. A tömör súlyosak, lent a kövezeten örvénylenek, gomolyognak. Némely gondolatok lökdösik, taszigálják egymást, egyesek csupán fontoskodva vitatkoznak, az erőszakosabbak összeakaszkodnak, a túlzottan összesűrűsödöttek, össze is verekszenek.
A könnyed, amolyan csevegő stílusú gondolatok, a kövezet, és a nikotintól sárgálló mocskos mennyezet között, a boldogságtól túláradóak pedig egészen magasan, szinte elérhetetlen magasságban lebegnek.
Az utóbbiból van a legkevesebb, így azok szinte fogócskát is játszhatnának, ha kedvük úgy tartaná. De hamarosan ők is megkergülnek, mámorosan cikáznak össze, vissza.
A durvák, a súlyosak szinte beterítik a kövezetet. Olyan érzést keltenek a szemlélőben, mintha iszaptengeren kellene átevickélnie magát, ha arra lenne dolga.
A mocskos szándékok, a piszkosszürkétől a feketéig terjengnek, szomorúságot, és rosszindulatot okádnak magukból.
A magasban lebegők többnyire ellensúlyozzák őket, élénk, vidám színkompozícióikkal. Még szerencse, mert ha nem sziporkáznának oly élesen, éjszakai sötétség borulna erre a fura világra. A gyéren világító lámpák, egymagukban, nem bírnák felvenni velük a versenyt.
Akibe elég józanság szorult, és erős akarattal bír, a jó időben észhez tud térni. Ők gyorsan felhörpintik az italukat, és távoznak. Akad olyan is, aki fogyasztás nélkül, pánikszerűen elmenekül, és soha többé nem kívánkozik ilyen helyre.
Aki nem elég óvatos, akaratgyenge, vagy egyszerűen csak befolyásolható, az emberként, örökre elveszett. Itt ragad énjének szinte egész része, és újra, meg újra visszatér, mert hatalmába kerítette ez a hely. Itt érzi magát otthon. Elfeled mindent, ami más, mint itt, ezen a helyen. Számára értékét veszti a család, a barátság, a józan gondolkodás, minden, ami másoknak, az embert jelenti.

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

Szavazás

Még nem érkezett szavazat a cikkre.

Ha belépsz, tudsz szavazni.