Figyelem
Dátum: 2008. április 24. 21:41Műfaj: NovellaCimkék: kommunikáció, érdekesség |  |
– Meglesz! – kiáltottam vissza, miközben kiléptem a szobából, és bezártam magam mögött a főnököm irodájának ajtaját. Hallottam még rajta átszűrődni a már ismerős mondatot: ‒ Holnap négyre várom az asztalomra a cikkedet Zita! ‒, de válasz nélkül hagyva idegesen rohantam végig a szerkesztőségen.
Szó szerint kiestem az utcára, hogy végre rágyújthassak egy cigarettára a friss levegőn. Több mint két órás értekezleten voltam túl, ráadásul a lapzártám is vészesen közeledett.
– Hihetetlen, hogy pont most kell lefoglalniuk az embert órákra, amikor így is éget a határidő! – dohogtam. Nem voltam túl jó passzban. Én, aki mindig sikeresen betartottam a határidőket, sőt, előbb adtam le a kért írásokat, most csúszásban voltam. Szerda van, és holnap délután négyig le kell adnom egy cikket a metakommunikációról. Hiába olvastam el és hallgattam meg nem egy szakember véleményét, és beszélgettem erről az ismerőseimmel is, többszöri próbálkozásra sem sikerült olyan cikket összehoznom, amit nyugodt szívvel nyújthattam volna át a főszerkesztőmnek. Délután öt óra volt, gondoltam megiszok egy teát még a kedvenc helyemen, mielőtt hazasétálok. Az első sarkon balra, majd rögtön utána jobbra, egy hosszú szakaszon egyenesen, majd a harmadik leágazásnál ismét jobbra, és már ott is vagyok. Csukott szemmel is gond nélkül odataláltam volna már, hisz azáltal, hogy igen közel volt a szerkesztőséghez, megesett, hogy napjában többször is megfordultam ott. Szerettem a Fehér hollót, a füstölők bódító illata, és a lágy jazz megnyugtató érzése mindig segített kikapcsolódni egy pörgős nap után. Úgy éreztem most is erre van szükségem.
Beléptem a fából kialakított bejárati ajtón, köszöntem az ismerős felszolgálóknak, majd a galérián kényelmesen elhelyezkedtem egy ablak melletti kis asztalnál. Hamarosan megjelent Zita, a kedvenc felszolgálóm, akitől egy fahéjas-almás teát rendeltem, ami a „Szelek szárnyán” nevet viselte. Úgy gondoltam ez tökéletes lesz, hogy elűzze a fáradtságomat, és alkotói válságomat. Pár perc múlva a teám már meg is érkezett, és mélyet szippantva a gőzölgő almaillatból, úgy éreztem, kezd oldódni bennem a stressz.
Körbenéztem, kik is ülnek körülöttem.
Velem szemben egy középkorú nő kortyolta a kávéját, épp egy könyvet kötötte le a figyelmét. Szemüvege minduntalan lecsúszott az orrán, hiába tolta vissza helyére. Elmerült a regényben, nem vett tudomást a környezetéről. Tőlem jobbra két fiatal, tizenéves lány ült, vidáman cseverésztek valamiről, a belőlük időnként hangosan feltörő nevetésük nekem is mosolyt csalt az arcomra. Szerettem ezt a helyet, főként az idejáró emberek miatt. Többségük jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak, felszabadultnak látszott.
A tőlem balra levő kis asztalnál egy fiatal fiú és egy hasonló korú lány ült. A húszas éveik közepe táján járhattak, a lány csinos, kifejezetten szép volt, mélyvörös, göndör haja lazán hullott a vállára, egyszerű farmert, és egy fehér, galléros teniszinget viselt. Egy jóvágású fiú volt a partnere, aki szintén farmert viselt egy vékony, fekete garbóval. A fiú láthatóan nagyon érdeklődött a lány iránt, teljesen szembefordult vele, mindkét kezét az asztalon tartotta, félig összekulcsolva, és kíváncsi tekintettel figyelte a lányt. A beszédüket nem hallottam, elmosta a földszintről felszűrődő, lágyan lüktető jazz, csak a viselkedésükből, a testtartásukból tudtam következtetni arra, hogy valószínűleg még nem ismerik egymást teljesen, talán randevúznak épp. Ekkor a lányra tévedt a tekintetem, és meglepett a viselkedése.
Az egyik kezével az ujján lévő gyűrűvel játszadozott az asztal alatt, lábait szorosan keresztbetette, szinte alig nézett a fiú szemébe, kerülte annak tekintetét. Láthatóan bizonytalan és zavart volt. Nem tudtam a viselkedését mire vélni, hisz helyes, kedves arca volt, az alakja is nőies, és a fiú is láthatóan így gondolta, hisz rendszeresen megérintette a lány asztalon levő kezét.
Eszembejutott mikor én voltam hasonló szituációban.
Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy megismertem egy szimpatikus, nálam épphogy idősebb srácot. A találkozónk alkalmával egyértelművé vált, hogy a szimpátia kölcsönös, sőt, a számomra fontos dolgokról hasonlóképpen vélekedünk, azonos az értékrendünk. Egyszóval nagyon tetszett nekem a fiú. Nagyon. És épp ez volt a hiba. Meggyőztem magam, hogy ez a fiú túl jó nekem, kevés vagyok hozzá, így a félelmeim görcsössé tettek a találkozásaink alatt, és hirtelen feltörő önbizalomhiány lett rajtam úrrá.
Ezt olvastam ki a szomszéd asztalnál ülő lány viselkedéséből is. A zavartságot, az önbizalomhiányos magatartás tipikus jegyeit mutatta, amiről egy kommunikációs tréner ismerősöm mesélt nemrég, mikor a készülő cikk kapcsán kikértem a véleményét.
Ahogy a vállait előregörnyesztve mutatta a védekezés jeleit, és ahogy a keresztbetett lábai az elutasítást sugallták, mind mind a szakember meglátásait támasztották alá. Kerülte a fiú tekintetét, úgy tűnt, mint akit egyáltalán nem vonzza a másik. Alig beszélt, inkább a fiú kérdezgette, többször is mosolyogva, kérdőn nézett a lányra, aki ugyan válaszolt, de csak szemlesütve, szinte pironkodva felelt.
Az ismerősöm szavai csengtek a fülemben, mikoris kifejtette, hogy bizonyos helyzetekben egyértelművé teszi a testbeszédünk a kedélyállapotunkat, és ha megtanulunk erre odafigyelni, irányítani tudjuk a saját metakommunikációnkat, ezzel is oldva bizonyos, esetenként igen kényes szituációkat. Ennek elsajátítása korántsem lehetetlen, de erős koncentrációs készséget és tudatosságot igényel.
Épp azon gondolkodtam, hogy ez a tudásanyag most bizonyára hasznára válna a szomszéd asztalnál ülő, fiatal lánynak, mikor azt láttam, hogy a fiúra mosolyogva felállt, és magára hagyva a srácot elindult lefelé, a földszinti rész irányába. Hirtelen ötlettől vezérelve utánamentem. A mosdó felé igyekezett, én pedig követtem. Belépett a fehér és mályvarózsaszín csempével burkolt kis helyiségbe, és megállt a tükör előtt. Lopva egy pillantást vetettem felé, majd beléptem az elszeparált illemhelyek egyikébe, és magamra zártam az ajtót. Mikor dolgom végeztével kijöttem, a lány még mindig a tükör előtt állt, épp a púderének kinyitásával bajlódott. A következő pillanatban a kis doboz már a földön gurult, elejtette. Felvettem, és odanyújtottam neki, ő pedig megköszönte egy mosoly kíséretében. Szerettem volna szóba elegyedni vele, hogy megtudjam, vajon hogy is érzi magát, de tudtam, nem ismer, és egy ismeretlent ugye nem avatunk be a lelkünk titkaiba. Mégis, a helyzet (meta)kommunikációs voltának kapóra jöttén, nem tudtam szó nélkül elmenni mellette, így összeszedtem a bátorságomat, és, megkockáztatva, hogy magamra haragítom, megszólítottam.
‒ A szomszéd asztalnál ülök odafent, épp mellettetek, és ne haragudj de figyeltelek benneteket. Szerintem tetszel annak a fiúnak, ezt bátran merem állítani.
Meglepetten nézett rám, de ahelyett, hogy kiosztott volna, hogy mit képzelek magamról, csak ennyit kérdezett:
‒ Gondolod?
‒ Igen, nekem egyértelműen úgy tűnik.
Mosoly futott át az arcán, én viszonoztam, majd elindultam vissza a helyemre. Nemsokkal utánam ő is visszaérkezett, féloldalt fordulva rámnézett, én pedig úgy döntöttem, hogy a székemet megigazítva, nekik félig háttal fordulva ülök le, hogy ne hozzam őt kellemetlen helyzetbe a megfigyelésemmel. Persze a szemem sarkából tökéletesen láttam őket.
Meglepetten vettem észre, hogy mennyire megváltozott a lány viselkedése. Kezeit a fiúhoz hasonlóan az asztal felett tartotta, felvette a szemkontaktust a másik féllel, már nem sütötte le a szemeit, kényelmesen, a szorongás legapróbb jelét sem mutatva ült a székén, sokkal felszabadultabbnak tűnt, mint az elején. Mosolygott, néha nevetett, és bár nem hallottam mit mond, láttam, hogy határozottan beszél, már nem a fiú irányította a társalgásukat.
Elmosolyodtam, és az jutott eszembe, amit egy pszichológus szakember mondott nekem nemrég: a váratlan külső segítség nagyban a hasznunkra lehet, ha felismerjük benne a segítő szándékot.
Már tudtam, hogy másnap délután négykor ott lesz a cikk a főnököm asztalán.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
