Furcsa tavasz
Dátum: 2009. július 09. 15:04Műfaj: NovellaCimkék: vágy, szerelem, tavasz |  |
Ez egy kitalált történet, bár, lehet, hogy maga az írás magja, az valóban megeshetett. Kérem a kedves olvasót, vonatkoztasson el az írótól az olvasás közben. Köszönöm.
Ez velem történt meg, de azt hiszem ha belegondolok, mindenki életében eljön az a pillanat, amit most elmesélek, de hogy ki él vele azt mindenki maga dönti el. Én éltem vele, nem vagyok büszke rá, de az igazat megvallva, nem éreztem akkor sem, és most sem semmiféle lelkiismeret furdalást.
A név, a kor, az eddigi életem nem fontos most, mert úgysem számít, hogy ki vagyok, mert lehet, hogy a közeli ismerődőd, rokonod, de akár a testvéred is lehetek, vagy épp te magad!
Egy furcsa hamar, nagyon hamar jött tavasz volt abban az évben, és engem egy kicsit meg is zavart, hogy minden olyan zöld volt, de nem akármilyen zöld. A természet szinte tobzódott, minden virág hatalmas volt, minden levél pillanatok alatt bújt ki a rügyből, és láthatatlanul nőttek nagyra és a színek, mintha ez lenne az utolsó felvonás az életükből.
Egy ilyen furcsa tavaszban történt velem minden, ami az utóbbi években felkavarta az addigi jónak, de kissé unalmasnak tűnő életemet.
Oktató vagyok egy egyetemen, és jött egy új kolléganő. Nos ebből már nem is nehéz kitalálni, hogy miről fogok írni, mi az amit elszeretnék mesélni. Az új kolléganő szemtelenül fiatal volt a tanszék átlagéletkorához képest, de az a fiatalság hiányzott már nagyon régóta a könyvillatú irodáinkból. Mi férfiak is kissé megváltoztunk, az addig mindig morgó professzor is egy csapásra szelíd, kedélyes öregúrrá változott, mint egy jóságos nagyapa. a fiatalabb kollegákról nem is beszélve. Mindenki kereste az alkalmat, hogy az új munkatársunkkal váltson néhány szót, és szinte harc folyt azért ki menjen vele ebédelni, vagy épp ki üljön mellé. Ha nem magam látom, hogy komoly egyetemi oktatók így viselkednek, nem is hittem volna, bár azt tudni kell, hogy az a hír járja az egész campusban, hogy a mi tanszékünk a legelvarázsoltabb. Lehet, én érintett vagyok a kérdésben, így nem nyilatkozom, ám azt tudom, hogy egy kicsit mindegyikünk furcsa, a szó legjobb értelében. Megjegyzem, hogy a legelvarázsoltabbnak engem tartanak a hallgatók, csak azt nem tudom, hogy épp miért, bár soha nem is kerestem erre a választ, mert ennek ellenére mindig elég sokan jönnek az előadásaimra, és ez nekem elég.
Ami azt illeti az én érdeklődésem is felkeltette az új kolléganőnk, bár már évek óta házas vagyok, és a feleségemmel három gyermeket nevelünk, de hát ebben a tavaszban egy kicsit, mint a természet, én is megbolondultam. A legjobban én keresetem az új kolléganőnk társaságát, ami nem is volt annyira feltűnő, mert én voltam a szakmai segítője a kutatásaiban, így elég sokat dolgoztunk együtt, ezért a többiek egy kicsit irigykedtek is rám, és ez valahol tudat alatt jól is esett.
Sokat beszélgettünk, nem csak a munkáról, de úgy mindenféle dologról, nagyképűen fogalmazva, az életről, az övéről, az enyémről, és szép lassan kezdtem valamit érezni iránta, amit még magam előtt is titkolni akartam, mert egy családos ember, az én koromba már ne őrüljön meg. De ahogy telt múlt az idő, az átdolgozott napok, és délutánok még jobban erősítették bennem az érzést, hogy kezdem megszeretni az a fiatal, csínos kedves kolléganőnket, s most nem olyan általános szeretetről beszélek, mint amivel, pl. egy kedves ismerőst szeretünk, ez egy kicsit több volt annál.
Otthon ebből semmit nem érzett senki, csak én a magam számára voltam egy kicsit a szokásosnál is furcsább, a tanszéken, igaz csak viccből, de elkezdtek a többiek összehozni a kolléganőnkkel. Persze én tagadtam mindent, mert nem is volt semmi olyan dolog, ami, hogy is mondjam, valami erkölcsi korlátba beleütközött volna. De egy furcsa pénteken megváltozott minden.
Azon a héten még több időt töltöttünk együtt, mert határidős munkája volt, és mint segítője, nekem volt a feladatom a munkáját ellenőrizni, javítani, tanácsokkal ellátni, s én ennek az időtöltésnek kifejezetten örültem. Közben beszélgettünk, és véletlenül elszóltam magam, hogy nemrég őt láttam álmomban, erre ő kérte, hogy meséljem el, de inkább magamban tartottam az egészet, mert úgy éreztem, nem illik ilyen álmokról egy nő előtt beszélni. Mikor ezt neki is elmondtam, csak mosolygott, és mondta, hogy ő nem szégyellős. Olyan szép volt mikor mosolygott, így mindig figyeltem, mikor tudok neki olyat mondani, amin mosolyoghat.
Úgy éreztem magam, mint egy kis iskolás kamasz, aki először lesz szerelmes, és mint aki nem is tudja mit kezdjen az érzéseivel, és ez nálam jóval bonyolultabb volt, mivel engem otthon család várt, meg egy berendezett, megszokott élet.
De mindeközben csak az járt a fejemben, hogy meg akarom csókolni azt a lányt, úgy mint az álmomban, amit nem meséltem el neki, hátha valóra válik. Gyerekes képzelgés!
Azon a héten többször mentünk haza együtt, én vittem kocsival be a városba és minden nap, minden egyes elválásnál arra gondoltam, hogy most megcsókolom, lesz ami lesz, még ha fel is pofoz, de egyszer sem tettem meg. Nem volt bátorságom, meg hát csak visszatartott valami erkölcsi lánc, ha mondhatok ilyet. Aztán eljött a péntek, én az irodámban ültem, már este hét óra volt, mert a levelezősöknek tartottam előadást, ami fél hétkor ért véget, én meg még visszamentem összeszedni a holmijaimat, lekacsolni a számítógépet, és akkor hív, hogy ha itt vagyok még akkor fussak már át a könyvtárba, de siessek, mert nyolckor zárnak. A könyvtár elég messze van a tanszéktől, de siettem, ahogy kért így elég hamar odaértem, és akkor derült ki, hogy csak egy csel volt a dolog, mert ő már a könyvtár előtt várt és dacosan kérdezte tőlem:
- Mi az hogy itt senki nem beszél arról a kis tóról, ami itt van az egyetemen, és nekem még senki meg sem mutatta! – mondta közben nevetett.
- Ami igaz, az igaz! Nem mondtam, mert azt hittem már rég láttad! – válaszoltam. De ha nagyon akarod, igaz már elég késő van, de elmenetünk megnézni!
Erre ő csak bólogatott és elindultunk a kis tó felé, és én akkor éreztem, hogy ha ma nem csókolom meg, akkor abba én belepusztulok, és nem érdekel semmi erkölcsi gát, semmi következmény, semmi, csak az hogy megcsókoljam.
Rövidke séta után érkeztünk meg a pici tóhoz, amit már körbenőtt a sás, így az idegen, aki nem ismerős itt, nem is tudja, hogy mit rejt az a kis mélyedés. Már elég hűvös volt, de azért leültünk a padra és beszélgettünk, miről másról, mint a munkáról. Olyan szép este volt, a város zajai nem nagyon jutottak ide, s már csak egy-két busz zavarta meg a csendet, péntek volt, ilyenkor már kiürül a campus. Csak ültem ott mellette, közben hallgattam, ahogy beszél és közben mosolyog s csak azt vettem észre, hogy már nem a munkáról és a kötelességeiről mesél, hanem az életéről, a titkairól. A nap lassan ereszkedett a horizont alá, és az égen úszó felhőket pirossá és aranylóvá változtatta. Ez a sejtelmes égi kép mindkettőnket lenyűgözött, az ilyen estéket neveztem el magamban nagyon régen sárga estének, mert olyan számomra a világ, mintha tényleg mindent bevonna valami sárga nagyon vékony, szinte szemmel nem is látható, csak egy különleges érzéssel felfogható sárga, csillogó fátyol.
- Tudod, milyen rég láttam már ilyet, olyan szép, és nekem időm sincs ilyenen gyönyörködni.- mondta és közben begombolta a kis tavasz kabátját.
- Szép is! Én elég sokszor látom, ha kimegyek az erdőbe!- válaszoltam.
- Erdőbe? – kapta fel a fejét- Csak nem vadászol?
- De!
- Az nagyon jó! Kislány koromba sokat vitt ki apu engem is!
- Nem is mondtad, hogy apukád is vadászik!
- Nem kérdezted! – mondta és mosolygott azzal a pimasz mosolyával.
Aztán csak ültünk és néztük a lemenő napot. Szép volt. Mint ő!
- Kicsit szégyellem magam, hogy annyi mindennel traktáltalak az előbb, hogy annyi sok mindent rádzúdítottam az életemmel kapcsolatban! – törte meg a csendet.
- Nincs mit szégyellened, meg amúgy sem traktáltál, mert szívesen hallgattalak!
- Olyan hálátlan vagyok!
- Mi vagy? – kérdeztem megdöbbenve.
- Hálátlan! Mert annyit segítettél az utóbbi időben és én még jóformán, meg sem köszöntem neked igazán!
- Óh, hagyd már, nekem az a munkám, hogy segítselek!
- Jó, de nem hiszem, hogy ennyit kellene segítened!- mondta közben megint mosolygott.
- Szívesen tettem!
- Mivel hálálhatom meg neked?- kérdezte, és közben harsányan felnevetett, és hangos nevetése elsiklott a kis tó felszínén, be a sás közé!
- Semmivel! Bár ötleteim lennének! De ez csak vicc, ne is foglalkozz velem, csak egy öreg ember képzelgései! – és én is nevettem.
- Öreg? Te tiszta dili vagy! Már hogy lennél öreg! Ha tudnád, hogy miket hallok a lányoktól! -felnevetett - De én tudom is hogy mivel fogom meg hálálni. Adok neked egy puszit!
Ahogy ezt kimondta, nekem olyan rég elfeledet érzés ült a gyomromra, hogy azt hittem kiugrik a helyéről, nem csak a gyomrom a szíven is! Mondogattam magamban, hogy „De hülye vagy, de hülye vagy!”- és tényleg annak is éreztem magam, hogy ilyen érzések kerítenek hatalmukba.
- Hát, ha gondolod, akkor adj egy puszit és akkor le is van rendezve az összes munkám, a többit meg úgyis az egyetem utalja majd fizetéskor! – ezen mindketten nevettünk.
Majd közelebb csúszott a padon és adott két puszit, de amikor vissza akart csusszanni a helyére én átöleltem és adtam a szájára egy puszit, de közben az egész testem remegett, mint egy kis kamasznak, ha nem ültem volna, biztos azt érzem, hogy a földre zuhanok.
- Ezt nem szabad! – rám nézett, suttogta alig hallhatóan, de közben már akkor ő is ölelt engem.
- Tudom!- mondtam és meg csókoltam s abban a pillanatban nem is érdekelt semmi,
csak az hogy érezzem milyen a teste, az illata, az érintése, az ölelése. S elmondhatatlanul jó volt, nagyon más mint ami évek óta otthon várt, szinte teljesen el is felejtettem, hogy milyen volt mással csókolózni, és most azon a péntek kora este egy fiatal lány visszahozza a rég elfeledett érzéseimet. Elég idős vagyok már, hogy azt mondjam: „Elég idős vagyok már!”- de most nem voltam sem idős, sem fiatal, a semmi voltam, amit nem lehet befogni, sem körbehatárolni, úgy éreztem abban a pillanatban feloldódtam a csókba és szerte szét repültek a molekuláim a régi emlékeim közé, minden elfeledett titkot, érintést és érzést visszahozva, és besűrítve egyetlen csókfolyamba! Nagyon furcsa volt, hogy ott ölelem az a fiatal lányt, ott a kis tó partján, ahol bárki észrevehet minket, de nem érdekelt, akkor ott semmi nem érdekelt!
Nem is tudom meddig öleltük egymást, amikor megrezzent a telefonom a zsebemben.
- Otthonról keresnek téged szerintem, ideje indulni! – mondta mosolyogva, majd felálltunk mind a ketten és indultunk az autó felé.
Nem is szóltunk egymáshoz, csak lépkedtünk, majd beültünk a kocsiba, a szokásos úton elvittem a buszmegállóba, ahonnan ő indult tovább, én pedig haza, mintha semmi nem is történt volna. S valóban úgy beszélgettünk, mintha tényleg nem történt volna semmi.
Nagyon furcsa érzés volt bennem, nagyon furcsa, de az volt a legfurcsább, hogy ugyan úgy érkeztem haza mint előtte, ugyan úgy adtam a gyermekeimnek puszit, a feleségemnek csókot, de közben az a kora este járt a fejembe, és az a fiatal lány, aki úgy ölelt, mintha én lennék neki az első szerelme! Furcsa volt, szinte megdöbbentő, és csak akkor fogtam fel igazán, hogy mit is tettem, mit is tettünk, s közben meg jól becsaptam magam, hogy ez csak egyszeri dolog volt, és soha nem teszem meg többé, de közbe meg annyira vágytam rá, hogy egész hétvégén csak arra a furcsa estére gondoltam. Teljesen fel voltam dúlva, azt sem tudtam, mit érzek, mit akarok, nagyon rég voltam már ilyen helyzetben, vagy talán még soha sem, de attól a péntek délutántól úgy viselkedtem, mint egy szerelmes kamasz, mert tényleg szerelmes voltam, és egyre csak arra vágytam. hogy megint vele legyek, halljam a hangját és lássam őt!
S az volt benne a legfurcsább, hogy ő is vágyott a találkozásra, mert szombat este kaptam tőle egy smst-t, épp egyik barátommal ültem egy magaslesen, és kémleltük a távoli mezőt, hátha jön valami, de nem jött. Csak helyette az az sms.
„Szia! Remélem nem zavarok, bár tudom, hogy épp vadászol, és nem vagy otthon! :-) De nem is tudom, mi van velem, az a péntek jár a fejemben, csak jövök-megyek és nem találom a helyem! Várom a hétfőt! Puszi”
Írtam neki, hogy várom a hétfőt, sőt nagyon is, és hogy nekem is sokat jár a fejembe az a délután. A barátom nem vett észre semmit, mivel elbóbiskolt a nagy várakozásban, de kis idő elteltével felébresztettem és indultunk haza, üres kézzel.
Aztán eltelt a vasárnap, ahogy szokott, valahogy soha nem szerettem a vasárnapokat, mert utána mindig hétfő jött, bárhogy is akartam mikor kicsi voltam, hogy nem legyen hétfő, de most szinte vártam, hogy induljak dolgozni.
S végre eljött a hétfő reggel, elvittem a gyerekeket a buszmegállóba, onnan mentek szerte szét a városba, az iskolába, én meg az egyetemre.
A kolléganő már ott volt az irodába, és lázasan gépelt valamit, mellette az egyik kollégánk olvasta a dolgozat vázlatát, ezen meg is lepődtem, hogy ő mit keres itt. Szokásos üdvözlések, bár legszívesebben megöleltem volna azt a lányt, ő rám mosolygott, és dolgozott tovább.
A kollégánk nem sokkal érkezésem után elindult előadást tartani, nem nagy örömmel, ahogy leolvastam az arcáról.
- Úgy látom, nem sok kedve van a tanításhoz!- mondtam nevetve.
- Nagyon el van kenődve, egész reggel nem is nagyon szólt!- válaszolt.
- Olyan hülye vagyok!
- Miért?
- Nem tudom, csak annak érzem magam nagyon!
- A péntek miatt!
- Aha!
- Azért nem kell hülyének érezni magad! Nekem is nagyon jó volt! És legalább annyira bűnös vagyok én is! – mosolyog, közben odaült mellém a sarokülőre.- Nagyon akartalak már látni!- suttogja, és puszit ad az arcomra, majd a számra.
- Én is akarlak!- s viszonzom a puszikat. – De várj, így egy kicsit veszélyes!- felállok és halkan bezárom az ajtót, nem vagyok feszült, mert hétfő reggel még üres a tanszék. Visszaülök mellé és elkezdünk csókolózni. Nem is tudom, hogy mi ütött akkor belém, de nagyon jó érzés volt, hogy ismét érzem őt, elég sokáig szeretgetjük egymást.
- De nagyon zizik vagyunk!- suttogja.
- Azok, de nem baj!- rámosolygok, majd folytatjuk tovább a csókolózást, de sajnos abba kell hagyni mert lépteket hallok, felugrok, óvatosan kinyitom a zárat, és épp hogy az asztal elé ülök, kopogtatnak, és belép a professzor.
- Jó reggelt, fiatalság! – köszön és mosolyog, aztán leül, beszélgetünk, aztán én indulok, mert szemináriumot kell tartanom.
Csak két óra múlva érek vissza az irodába, ami üres, s ezt nem nagyon bánom, épp nem volt sok dolgom, így lefekszem a sarokülőre, és csak arra kelek, hogy valaki megpuszil. Ő az!
- Így könnyű! – mondja nevetve.
- Megálmodtam valamit!
- Mit?
- Mi lenne ha ma este elmennénk hamarabb, és megvacsoráznánk?
- De nem fognak otthon hiányolni?- kérdezi.
- Majd időbe lelépünk innen, és akkor semmi gond nem lesz!- mondom mosolyogva.
- Már nagyon várom az estét, de most sietek, mert az Öreg vár rám a könyvtárba!
- Akkor siess!- kilép az ajtón és én még fekszem egy kicsit, majd a dugi cigit előkotrom a fiókból, kinyitom az ablakot és rágyújtok. Valahogy most jólesik ez a szál, kiszáradt cigi.
Dolgozni kellene, de valahogy semmi kedvem nincs semmihez, de ekkor elkezd forogni bennem egy mondat, gyorsan leírom egy lapra, majd lassan jönnek a többiek, és egy fél órán belül már ott van előttem egy vers. Ezen kissé meg is döbbenek, mert nagyon rég írtam már verset, és most a lapról egy szerelmes vers tekint rám. Nagyon örülök ennek.
Lassan eljön a délután, telefonálok, hogy az autónál várom, nemsokára látom, hogy gyors léptekkel közeledik, aztán indulunk. Tudtam egy jó kis eldugott helyet, oda mentünk, vacsoráztunk, majd indultunk, hogy ne legyen semmi gond. A szokásos úton, a szokásos rend szerint, kiraktam a buszmegállóba, s én hazamentem. Otthon továbbra is ugyan az az életet várt, mint mindig, és az volt a legrosszabb, hogy közben meg nem is éreztem semmi lelkiismeret furdalást, és meglepő módon ez zavart, nem az amit tettem. Ezen a zuhany alatt jót is nevettem.
Másnap nem találkoztunk, de sms-t írt, hogy gondol rám, és ez jó esett.
Szerdán már megint hamarabb ért oda, mint én de nem sokkal, mert a főépület aulájában futottunk össze, de én siettem, mert a másik épületben kezdtem.
Csak az ebédlőben futottunk össze, egyedül evett, én odaültem mellé.
- Ez valahogy, nem olyan, mint a tegnap esti vacsora!- súgta nekem, egy apró mosoly kíséretében.
- Hát nem, de azért ezt is meg lehet enni!- válaszoltam.
- Nem hoztad el azt a könyvet amit ígértél?
- Jujj! Tényleg nem! Ne haragudj, elfelejtettem!
- Nem baj! Majd holnap elhozod!
- Dehogy is! Elmegyünk érte!
- Hozzátok?- kérdezte.
- Mivel ott van az a könyv, muszáj lesz! Ebéd után indulhatunk is, mert én mára már végeztem, s úgy tudom, neked sem kell ma már maradni. Megnéztem a naptárad!
- Óh!- mosolygott.
Befejeztük az evést és indultunk, nem volt nagy a forgalom, így hamar átvergődtünk a városon s rövid időn belől már otthon is voltunk.
- Csak hozd ki a könyvet és én megyek is!
- Nem akarsz bejönni?- kérdeztem.
- Á! Nem akarok alkalmatlankodni!- mentegetőzött.
- Dehogy is, legalább megismered a feleségem és megnézed a házat.
Nem ellenkezett tovább, kiszállt a kocsiból és bementünk az udvarra.
A ház be volt zárva, amin csodálkoztam is, így felhívtam a feleségem, mondta, hogy elment a szüleihez, mert vásárolni akartak, és ne haragudjak, hogy nem szólt. Nem haragudtam.
Dehogy haragudtam rá, mert az igazat megvallva, és kicsit szégyellve is, már az elejétől fogva nagyon szerettem volna kettesben lenni a kolléganőnkkel valami számomra ismerős, és nyugodt helyen. S mi lenne a legnyugodtabb hely, a saját üres házunknál.
Nyugodt voltam, mert tényleg tudtam, kevés annak az esélye, hogy valaki hazajöjjön koradélután.
Előkotortam a kulcsom, majd a hátsó bejáraton, mert mindig ott megyünk be, és a félreértések elkerülése végett ezt meg is mondtam, neki, s ő csak mosolygott.
Körbevezettem a házban, majd a nappaliba ültettem le, gyorsan főztem egy kávét, bevittem, és én is leültem. Beszélgettünk. Az ablakot kinyitottam és a tavaszi illatos levegő szinte betódult a világos nappaliba, és ezzel együtt belénk is, a tüdőnkbe, a lelkünkbe.
- Nagyon szép házatok van! – mondta, s közben beleivott a kávéba.
- Van ettől szebb is! – válaszoltam, mert ugyan mit tudtam volna mondani, amikor csak az járt a fejembe, hogy jó lenne megölelni, és megcsókolni, de épp ott volt az a gondolat, hogy mi van ha épp azt gondolja, csak ezért hoztam ide. Persze nem akartam, hogy rámenősnek vagy nem is tudom minek gondoljon.
Közelebb ült hozzám, és megpuszilt, majd megcsókolt. Csókolóztunk a tavasszal feltöltődött nappaliba, már nem is tudom meddig. Nagyon jó volt, és semmire nem gondoltam, csak rá, és rám, hogy mit csinálunk, és hogy milyen jó.
-Tudod, hogy azt nem lenne szerencsés csinálni! – súgta a fülembe.
- Tudom, ha te így gondolod, akkor nekem is jó.- mondtam és tovább csókolóztunk, de akkor már eléggé felforrósodott a levegő, s nem csak azért mert egy tavaszi meleg fuvallat beröppent a nyitott ablakon.
- A könyv! – mondta a legváratlanabb pillanatban.
- Fent van a szobában.
- Hozd le és szerintem induljunk vissza.
- Ha kell neked, gyere fel érte.- mondtam neki már a lépcsőfordulóból, ami az emelete vezetett.
- Jól van! – mondta mosolyogva.
A hálószobába mentünk, valóban ott volt az a könyv az éjjeli szekrényen, mert este még jelölgettem neki
- Még éjszaka is az én dolgaimmal foglalkoztál? –kérdezte nevetve.
- Miért ne foglalkoztam volna!
- Nemhogy aludnál éjszaka! – mondta, majd megvetett ágyba vetette magát. – Szóval itt alszik a nagytudású doktorom, itt álmodja világmegváltó álmait! – majd hangosan felnevetett, s ezen én is nevettem
- Itt álmodom, de nem a világmegváltó álmokat, hanem téged!- mondtam és az ágyra feküdtem mellé majd megcsókoltam. S nem tudott zavarni, hogy nemrég a feleségem mellől innen keltem fel, most meg egy fiatal csábító lányt ölelek ugyanott. Megint csókolóztunk, de most valahogy másképp, mint ezelőtt.
- Nem lenne szabad, de én nagyon akarom! – suttogta.
Ami meg ezután következett azt nem írnám le, mert úgy hiszem, azt egyrészt nem illik elmondani, másrészt, pedig nem akarok pornográf írást kiadni a kezem közül, harmadrészt, meg úgyis tudja a kedves olvasó, hogy mi történt.
Egymás mellett feküdtünk az ágyba amikor, hirtelen megcsörren a telefon, a feleségem volt, hogy egy órán belül otthon van, én azt mondtam neki, hogy vissza kellett mennem az egyetemre. Gyorsam rendbe hoztuk magunkat, majd amilyen gyorsan csak lehet elindultunk vissza az egyetemre, persze kerülő úton, mert nem szerettem volna találkozni egy ismerőssel sem. Nem szólt semmit csak mosolygott.
- Még hazudozol is a feleségednek! – törte meg a csendet.
- Pedig én nem szoktam, de látod érted még azt is megteszem.
- Akkor holnap már nem jössz dolgozni?
- Tényleg, jó hogy mondod, holnap már nem, mert indulunk anyáékhoz, ott töltjük a húsvétot.
- Remélem nem felejtesz el?
- Viccelsz? Ezek után nagyon nehéz lesz!
Késő délután volt, az autó halkan siklott az elhagyott városszéli utakon, a nap ismét sárgára festette ez a délutánt is, kicsit lelassítottam, és hagytam hogy a tavasz itt is utolérjen minket.
- Nagyon szép ez a hely!- mondta és kinyújtotta a kezét az ablakon.
- Ha gondolod megállhatunk!- erre ő bólintott, majd pont a domb tetején megálltunk.
Kiugrott a kocsiból és egy rágyújtott egy cigarettára, én is kértem tőle.
- Innen már látni az egyetem épületeit. – állapította meg csodálkozva.
- Ezért jöttem erre, de nem arra megyünk, mert ha itt majd jobbra lefordulunk, akkor már nem csak egy kis idő és a belvárosban vagyunk. – mutattam kezemmel, hogy merre nézzen.
- Ne vigyél be, elég ha kiraksz majd a patak mellett, onnan meg csak két perc és a barátnőmnél vagyok, úgyis elígérkeztem neki.
- Akkor addig viszlek! Hiányozni fogsz!- mondtam és megpusziltam.
- Nekem is, nem is kicsit, de azt szerintem úgy is tudod!
Lassan ereszkedett a nap a horizont felé, és a levegő is egyre hűvösebb lett, indultunk.
A patak mellett kiszállt a kocsiból, és lassan elindult át a kis hídon, egy kicsit még néztem, és gondolkodtam az egész elmúlt heteken, majd én is indultam hazafelé.
A város már csendes volt, szokatlanul is csendes, nagyon kevés autó szelte az utakat, így volt időm kicsit elmélázni magamban. Ahogy gondolkodtam, eszembe jutott egy-két sor, és csak azt ismételgettem s egyre dühösebb lettem, mert sehogy sem akart eszembe jutni ki írta a verset. Mérgemben megálltam már egy kis úton és felhívtam az egyik barátomat, aki a bölcsészkaron oktat, és elmondtam neki a pár sort, majd megnyugtatott, hogy Szabó Lőrinc Pillanatok című verséből való az a pár sor, s még hozzátette nevetve, hogy csak ne nagyon hunyogassam le a szemem, amikor vezetek. Ekkor még dühösebb lettem, hogy nem emlékeztem az egész versre, mert a nagyobbik lányom, ezt a verset mondta nemrég a szavalóversenyen.
Már otthon volt az egész család mikorra én megérkeztem, kicsit furcsa volt a történtek után hazamenni. Hamar eljött az este, a gyerekek már bepakoltak mindent és készen álltunk a holnapi utazásra. Mindenki lázban égett, mintha valami ezer kilométeres útra indulnánk, pedig csak 50 km-re laknak a szüleim.
A legfurcsább a lefekvés volt, nem maga a lefekvés, hanem most a feleségem fekszik mellettem, és ha én arra gondoltam, hogy mi volt itt délután, akkor szinte a nevetés kerülgetett. Már-már azt hittem megbolondultam, de lassan elnyomott az álom, és már nem is gondoltam akkor semmire.
Eddig 4 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Tóth László (#10148) | 2009. július 12. 17:35 |
Kedves Janó! Köszönöm ismételtem a biztató szavakat, nagyon jólesik! S nagyon jól mondja, hogy annak, aki írásra adja a fejét, annak nagy szüksége van a fantáziára, és valóban kell, hogy abban a másik világban is létezzen valamelyest! Üdv: Tóth L. | |
Válasz Janó hozzászólására (#10128). |
|
2. Tóth László (#10127) | 2009. július 11. 19:46 |
Kedves Bóbita! Jó kérdés! Lehet, hogy a feleség is élte a maga titkos életét! :-) | |
Válasz bobita hozzászólására (#10122). |
|
3. Tóth László (#10126) | 2009. július 11. 19:45 |
Kedves Janó! Köszönöm a hozzászólást! Még feleségem nincs, és 26 éves vagyok! Annyi igaz, hogy volt valami olyan eset velem ami elvezetett a megíráshoz, de a szereplők a helyszínek kitaláltak de ahogy írta, "valóságosabb a valóságnál".A férfi érzései talán lehetnek az enyémek, de az is kissé a fantáziával keverve! Nagyon jól esnek a szavak amiket írt! Köszönöm! S még valami, még nincs teljesen vége a történetnek, csak idő híján nem nagyon haladok vele! | |
Válasz Janó hozzászólására (#10109). |
|
4. bobita (#10122) | 2009. július 11. 01:16 |
vajon a feleség hol volt ez idő alatt? lehet ő egy másik férfival élte ugyanakkor az utolsó tavaszt, ilyen az élet, meg a szerencse, | |
| |
