Furcsa tavasz (még a nem teljes változat)
Dátum: 2009. augusztus 17. 14:59Műfaj: NovellaCimkék: vágy, szerelem, titok |  |
Ez egy kitalált történet, bár, lehet, hogy maga az írás magja, az valóban megeshetett, valahol, valamikor, valakikkel, de még ez sem biztos! Kérem a kedves olvasót, vonatkoztasson el az írótól, aki csak egy író, aki kitalál ezt-azt, és ha úgy gondolja, hogy talán jó lehet, le is írja. :-)
Ez velem történt meg, de azt hiszem ha belegondolok, mindenki életében eljön az a pillanat, amit most elmesélek, de hogy ki él vele azt mindenki maga dönti el. Én éltem vele, nem vagyok büszke rá, de az igazat megvallva, nem éreztem akkor sem, és most sem semmiféle lelkiismeret furdalást.
A név, a kor, az eddigi életem nem fontos most, mert úgysem számít, hogy ki vagyok, mert lehet, hogy a közeli ismerődőd, rokonod, de akár a testvéred is lehetek, vagy épp te magad!
Egy furcsa hamar, nagyon hamar jött tavasz volt abban az évben, és engem egy kicsit meg is zavart, hogy minden olyan zöld volt, de nem akármilyen zöld. A természet szinte tobzódott, minden virág hatalmas volt, minden levél pillanatok alatt bújt ki a rügyből, és láthatatlanul nőttek nagyra és a színek, mintha ez lenne az utolsó felvonás az életükből.
Egy ilyen furcsa tavaszban történt velem minden, ami az utóbbi években felkavarta az addigi jónak, de kissé unalmasnak tűnő életemet.
Oktató vagyok egy egyetemen, és jött egy új kolléganő. Nos ebből már nem is nehéz kitalálni, hogy miről fogok írni, mi az amit elszeretnék mesélni. Az új kolléganő szemtelenül fiatal volt a tanszék átlagéletkorához képest, de az a fiatalság hiányzott már nagyon régóta a könyvillatú irodáinkból. Mi férfiak is kissé megváltoztunk, az addig mindig morgó professzor is egy csapásra szelíd, kedélyes öregúrrá változott, mint egy jóságos nagyapa. a fiatalabb kollegákról nem is beszélve. Mindenki kereste az alkalmat, hogy az új munkatársunkkal váltson néhány szót, és szinte harc folyt azért ki menjen vele ebédelni, vagy épp ki üljön mellé. Ha nem magam látom, hogy komoly egyetemi oktatók így viselkednek, nem is hittem volna, bár azt tudni kell, hogy az a hír járja az egész campusban, hogy a mi tanszékünk a legelvarázsoltabb. Lehet, én érintett vagyok a kérdésben, így nem nyilatkozom, ám azt tudom, hogy egy kicsit mindegyikünk furcsa, a szó legjobb értelében. Megjegyzem, hogy a legelvarázsoltabbnak engem tartanak a hallgatók, csak azt nem tudom, hogy épp miért, bár soha nem is kerestem erre a választ, mert ennek ellenére mindig elég sokan jönnek az előadásaimra, és ez nekem elég.
Ami azt illeti az én érdeklődésem is felkeltette az új kolléganőnk, bár már évek óta házas vagyok, és a feleségemmel három gyermeket nevelünk, de hát ebben a tavaszban egy kicsit, mint a természet, én is megbolondultam. A legjobban én keresetem az új kolléganőnk társaságát, ami nem is volt annyira feltűnő, mert én voltam a szakmai segítője a kutatásaiban, így elég sokat dolgoztunk együtt, ezért a többiek egy kicsit irigykedtek is rám, és ez valahol tudat alatt jól is esett.
Sokat beszélgettünk, nem csak a munkáról, de úgy mindenféle dologról, nagyképűen fogalmazva, az életről, az övéről, az enyémről, és szép lassan kezdtem valamit érezni iránta, amit még magam előtt is titkolni akartam, mert egy családos ember, az én koromba már ne őrüljön meg. De ahogy telt múlt az idő, az átdolgozott napok, és délutánok még jobban erősítették bennem az érzést, hogy kezdem megszeretni az a fiatal, csínos kedves kolléganőnket, s most nem olyan általános szeretetről beszélek, mint amivel, pl. egy kedves ismerőst szeretünk, ez egy kicsit több volt annál.
Otthon ebből semmit nem érzett senki, csak én a magam számára voltam egy kicsit a szokásosnál is furcsább, a tanszéken, igaz csak viccből, de elkezdtek a többiek összehozni a kolléganőnkkel. Persze én tagadtam mindent, mert nem is volt semmi olyan dolog, ami, hogy is mondjam, valami erkölcsi korlátba beleütközött volna. De egy furcsa pénteken megváltozott minden.
Azon a héten még több időt töltöttünk együtt, mert határidős munkája volt, és mint segítője, nekem volt a feladatom a munkáját ellenőrizni, javítani, tanácsokkal ellátni, s én ennek az időtöltésnek kifejezetten örültem. Közben beszélgettünk, és véletlenül elszóltam magam, hogy nemrég őt láttam álmomban, erre ő kérte, hogy meséljem el, de inkább magamban tartottam az egészet, mert úgy éreztem, nem illik ilyen álmokról egy nő előtt beszélni. Mikor ezt neki is elmondtam, csak mosolygott, és mondta, hogy ő nem szégyellős. Olyan szép volt mikor mosolygott, így mindig figyeltem, mikor tudok neki olyat mondani, amin mosolyoghat.
Úgy éreztem magam, mint egy kis iskolás kamasz, aki először lesz szerelmes, és mint aki nem is tudja mit kezdjen az érzéseivel, és ez nálam jóval bonyolultabb volt, mivel engem otthon család várt, meg egy berendezett, megszokott élet.
De mindeközben csak az járt a fejemben, hogy meg akarom csókolni azt a lányt, úgy mint az álmomban, amit nem meséltem el neki, hátha valóra válik. Gyerekes képzelgés!
Azon a héten többször mentünk haza együtt, én vittem kocsival be a városba és minden nap, minden egyes elválásnál arra gondoltam, hogy most megcsókolom, lesz ami lesz, még ha fel is pofoz, de egyszer sem tettem meg. Nem volt bátorságom, meg hát csak visszatartott valami erkölcsi lánc, ha mondhatok ilyet. Aztán eljött a péntek, én az irodámban ültem, már este hét óra volt, mert a levelezősöknek tartottam előadást, ami fél hétkor ért véget, én meg még visszamentem összeszedni a holmijaimat, lekacsolni a számítógépet, és akkor hív, hogy ha itt vagyok még akkor fussak már át a könyvtárba, de siessek, mert nyolckor zárnak. A könyvtár elég messze van a tanszéktől, de siettem, ahogy kért így elég hamar odaértem, és akkor derült ki, hogy csak egy csel volt a dolog, mert ő már a könyvtár előtt várt és dacosan kérdezte tőlem:
- Mi az hogy itt senki nem beszél arról a kis tóról, ami itt van az egyetemen, és nekem még senki meg sem mutatta! – mondta közben nevetett.
- Ami igaz, az igaz! Nem mondtam, mert azt hittem már rég láttad! – válaszoltam. De ha nagyon akarod, igaz már elég késő van, de elmenetünk megnézni!
Erre ő csak bólogatott és elindultunk a kis tó felé, és én akkor éreztem, hogy ha ma nem csókolom meg, akkor abba én belepusztulok, és nem érdekel semmi erkölcsi gát, semmi következmény, semmi, csak az hogy megcsókoljam.
Rövidke séta után érkeztünk meg a pici tóhoz, amit már körbenőtt a sás, így az idegen, aki nem ismerős itt, nem is tudja, hogy mit rejt az a kis mélyedés. Már elég hűvös volt, de azért leültünk a padra és beszélgettünk, miről másról, mint a munkáról. Olyan szép este volt, a város zajai nem nagyon jutottak ide, s már csak egy-két busz zavarta meg a csendet, péntek volt, ilyenkor már kiürül a campus. Csak ültem ott mellette, közben hallgattam, ahogy beszél és közben mosolyog s csak azt vettem észre, hogy már nem a munkáról és a kötelességeiről mesél, hanem az életéről, a titkairól. A nap lassan ereszkedett a horizont alá, és az égen úszó felhőket pirossá és aranylóvá változtatta. Ez a sejtelmes égi kép mindkettőnket lenyűgözött, az ilyen estéket neveztem el magamban nagyon régen sárga estének, mert olyan számomra a világ, mintha tényleg mindent bevonna valami sárga nagyon vékony, szinte szemmel nem is látható, csak egy különleges érzéssel felfogható sárga, csillogó fátyol.
- Tudod, milyen rég láttam már ilyet, olyan szép, és nekem időm sincs ilyenen gyönyörködni.- mondta és közben begombolta a kis tavasz kabátját.
- Szép is! Én elég sokszor látom, ha kimegyek az erdőbe!- válaszoltam.
- Erdőbe? – kapta fel a fejét- Csak nem vadászol?
- De!
- Az nagyon jó! Kislány koromba sokat vitt ki apu engem is!
- Nem is mondtad, hogy apukád is vadászik!
- Nem kérdezted! – mondta és mosolygott azzal a pimasz mosolyával.
Aztán csak ültünk és néztük a lemenő napot. Szép volt. Mint ő!
- Kicsit szégyellem magam, hogy annyi mindennel traktáltalak az előbb, hogy annyi sok mindent rádzúdítottam az életemmel kapcsolatban! – törte meg a csendet.
- Nincs mit szégyellened, meg amúgy sem traktáltál, mert szívesen hallgattalak!
- Olyan hálátlan vagyok!
- Mi vagy? – kérdeztem megdöbbenve.
- Hálátlan! Mert annyit segítettél az utóbbi időben és én még jóformán, meg sem köszöntem neked igazán!
- Óh, hagyd már, nekem az a munkám, hogy segítselek!
- Jó, de nem hiszem, hogy ennyit kellene segítened!- mondta közben megint mosolygott.
- Szívesen tettem!
- Mivel hálálhatom meg neked?- kérdezte, és közben harsányan felnevetett, és hangos nevetése elsiklott a kis tó felszínén, be a sás közé!
- Semmivel! Bár ötleteim lennének! De ez csak vicc, ne is foglalkozz velem, csak egy öreg ember képzelgései! – és én is nevettem.
- Öreg? Te tiszta dili vagy! Már hogy lennél öreg! Ha tudnád, hogy miket hallok a lányoktól! -felnevetett - De én tudom is hogy mivel fogom meg hálálni. Adok neked egy puszit!
Ahogy ezt kimondta, nekem olyan rég elfeledet érzés ült a gyomromra, hogy azt hittem kiugrik a helyéről, nem csak a gyomrom a szíven is! Mondogattam magamban, hogy „De hülye vagy, de hülye vagy!”- és tényleg annak is éreztem magam, hogy ilyen érzések kerítenek hatalmukba.
- Hát, ha gondolod, akkor adj egy puszit és akkor le is van rendezve az összes munkám, a többit meg úgyis az egyetem utalja majd fizetéskor! – ezen mindketten nevettünk.
Majd közelebb csúszott a padon és adott két puszit, de amikor vissza akart csusszanni a helyére én átöleltem és adtam a szájára egy puszit, de közben az egész testem remegett, mint egy kis kamasznak, ha nem ültem volna, biztos azt érzem, hogy a földre zuhanok.
- Ezt nem szabad! – rám nézett, suttogta alig hallhatóan, de közben már akkor ő is ölelt engem.
- Tudom!- mondtam és meg csókoltam s abban a pillanatban nem is érdekelt semmi,
csak az hogy érezzem milyen a teste, az illata, az érintése, az ölelése. S elmondhatatlanul jó volt, nagyon más mint ami évek óta otthon várt, szinte teljesen el is felejtettem, hogy milyen volt mással csókolózni, és most azon a péntek kora este egy fiatal lány visszahozza a rég elfeledett érzéseimet. Elég idős vagyok már, hogy azt mondjam: „Elég idős vagyok már!”- de most nem voltam sem idős, sem fiatal, a semmi voltam, amit nem lehet befogni, sem körbehatárolni, úgy éreztem abban a pillanatban feloldódtam a csókba és szerte szét repültek a molekuláim a régi emlékeim közé, minden elfeledett titkot, érintést és érzést visszahozva, és besűrítve egyetlen csókfolyamba! Nagyon furcsa volt, hogy ott ölelem az a fiatal lányt, ott a kis tó partján, ahol bárki észrevehet minket, de nem érdekelt, akkor ott semmi nem érdekelt!
Nem is tudom meddig öleltük egymást, amikor megrezzent a telefonom a zsebemben.
- Otthonról keresnek téged szerintem, ideje indulni! – mondta mosolyogva, majd felálltunk mind a ketten és indultunk az autó felé.
Nem is szóltunk egymáshoz, csak lépkedtünk, majd beültünk a kocsiba, a szokásos úton elvittem a buszmegállóba, ahonnan ő indult tovább, én pedig haza, mintha semmi nem is történt volna. S valóban úgy beszélgettünk, mintha tényleg nem történt volna semmi.
Nagyon furcsa érzés volt bennem, nagyon furcsa, de az volt a legfurcsább, hogy ugyan úgy érkeztem haza mint előtte, ugyan úgy adtam a gyermekeimnek puszit, a feleségemnek csókot, de közben az a kora este járt a fejembe, és az a fiatal lány, aki úgy ölelt, mintha én lennék neki az első szerelme! Furcsa volt, szinte megdöbbentő, és csak akkor fogtam fel igazán, hogy mit is tettem, mit is tettünk, s közben meg jól becsaptam magam, hogy ez csak egyszeri dolog volt, és soha nem teszem meg többé, de közbe meg annyira vágytam rá, hogy egész hétvégén csak arra a furcsa estére gondoltam. Teljesen fel voltam dúlva, azt sem tudtam, mit érzek, mit akarok, nagyon rég voltam már ilyen helyzetben, vagy talán még soha sem, de attól a péntek délutántól úgy viselkedtem, mint egy szerelmes kamasz, mert tényleg szerelmes voltam, és egyre csak arra vágytam. hogy megint vele legyek, halljam a hangját és lássam őt!
S az volt benne a legfurcsább, hogy ő is vágyott a találkozásra, mert szombat este kaptam tőle egy smst-t, épp egyik barátommal ültem egy magaslesen, és kémleltük a távoli mezőt, hátha jön valami, de nem jött. Csak helyette az az sms.
„Szia! Remélem nem zavarok, bár tudom, hogy épp vadászol, és nem vagy otthon! :-) De nem is tudom, mi van velem, az a péntek jár a fejemben, csak jövök-megyek és nem találom a helyem! Várom a hétfőt! Puszi”
Írtam neki, hogy várom a hétfőt, sőt nagyon is, és hogy nekem is sokat jár a fejembe az a délután. A barátom nem vett észre semmit, mivel elbóbiskolt a nagy várakozásban, de kis idő elteltével felébresztettem és indultunk haza, üres kézzel.
Aztán eltelt a vasárnap, ahogy szokott, valahogy soha nem szerettem a vasárnapokat, mert utána mindig hétfő jött, bárhogy is akartam mikor kicsi voltam, hogy nem legyen hétfő, de most szinte vártam, hogy induljak dolgozni.
S végre eljött a hétfő reggel, elvittem a gyerekeket a buszmegállóba, onnan mentek szerte szét a városba, az iskolába, én meg az egyetemre.
A kolléganő már ott volt az irodába, és lázasan gépelt valamit, mellette az egyik kollégánk olvasta a dolgozat vázlatát, ezen meg is lepődtem, hogy ő mit keres itt. Szokásos üdvözlések, bár legszívesebben megöleltem volna azt a lányt, ő rám mosolygott, és dolgozott tovább.
A kollégánk nem sokkal érkezésem után elindult előadást tartani, nem nagy örömmel, ahogy leolvastam az arcáról.
- Úgy látom, nem sok kedve van a tanításhoz!- mondtam nevetve.
- Nagyon el van kenődve, egész reggel nem is nagyon szólt!- válaszolt.
- Olyan hülye vagyok!
- Miért?
- Nem tudom, csak annak érzem magam nagyon!
- A péntek miatt!
- Aha!
- Azért nem kell hülyének érezni magad! Nekem is nagyon jó volt! És legalább annyira bűnös vagyok én is! – mosolyog, közben odaült mellém a sarokülőre.- Nagyon akartalak már látni!- suttogja, és puszit ad az arcomra, majd a számra.
- Én is akarlak!- s viszonzom a puszikat. – De várj, így egy kicsit veszélyes!- felállok és halkan bezárom az ajtót, nem vagyok feszült, mert hétfő reggel még üres a tanszék. Visszaülök mellé és elkezdünk csókolózni. Nem is tudom, hogy mi ütött akkor belém, de nagyon jó érzés volt, hogy ismét érzem őt, elég sokáig szeretgetjük egymást.
- De nagyon zizik vagyunk!- suttogja.
- Azok, de nem baj!- rámosolygok, majd folytatjuk tovább a csókolózást, de sajnos abba kell hagyni mert lépteket hallok, felugrok, óvatosan kinyitom a zárat, és épp hogy az asztal elé ülök, kopogtatnak, és belép a professzor.
- Jó reggelt, fiatalság! – köszön és mosolyog, aztán leül, beszélgetünk, aztán én indulok, mert szemináriumot kell tartanom.
Csak két óra múlva érek vissza az irodába, ami üres, s ezt nem nagyon bánom, épp nem volt sok dolgom, így lefekszem a sarokülőre, és csak arra kelek, hogy valaki megpuszil. Ő az!
- Így könnyű! – mondja nevetve.
- Megálmodtam valamit!
- Mit?
- Mi lenne ha ma este elmennénk hamarabb, és megvacsoráznánk?
- De nem fognak otthon hiányolni?- kérdezi.
- Majd időbe lelépünk innen, és akkor semmi gond nem lesz!- mondom mosolyogva.
- Már nagyon várom az estét, de most sietek, mert az Öreg vár rám a könyvtárba!
- Akkor siess!- kilép az ajtón és én még fekszem egy kicsit, majd a dugi cigit előkotrom a fiókból, kinyitom az ablakot és rágyújtok. Valahogy most jólesik ez a szál, kiszáradt cigi.
Dolgozni kellene, de valahogy semmi kedvem nincs semmihez, de ekkor elkezd forogni bennem egy mondat, gyorsan leírom egy lapra, majd lassan jönnek a többiek, és egy fél órán belül már ott van előttem egy vers. Ezen kissé meg is döbbenek, mert nagyon rég írtam már verset, és most a lapról egy szerelmes vers tekint rám. Nagyon örülök ennek.
Lassan eljön a délután, telefonálok, hogy az autónál várom, nemsokára látom, hogy gyors léptekkel közeledik, aztán indulunk. Tudtam egy jó kis eldugott helyet, oda mentünk, vacsoráztunk, majd indultunk, hogy ne legyen semmi gond a vacsora végén odaadtam neki a verset, de kértem, hogy csak otthon bontsa fel a borítékot. A szokásos úton, a szokásos rend szerint, kiraktam a buszmegállóba, s én hazamentem. Otthon továbbra is ugyan az az életet várt, mint mindig, és az volt a legrosszabb, hogy közben meg nem is éreztem semmi lelkiismeret furdalást, és meglepő módon ez zavart, nem az amit tettem. Ezen a zuhany alatt jót is nevettem.
Másnap nem találkoztunk, de sms-t írt, hogy gondol rám, és ez jó esett, s nagyon tetszett neki a vers, és furcsa is számára, mert neki még soha nem írt neki senki verset.
Szerdán már megint hamarabb ért oda, mint én de nem sokkal, mert a főépület aulájában futottunk össze, de én siettem, mert a másik épületben kezdtem.
Csak az ebédlőben futottunk össze, egyedül evett, én odaültem mellé.
- Ez valahogy, nem olyan, mint a tegnap esti vacsora!- súgta nekem, egy apró mosoly kíséretében.
- Hát nem, de azért ezt is meg lehet enni!- válaszoltam.
- Nem hoztad el azt a könyvet amit ígértél?
- Jujj! Tényleg nem! Ne haragudj, elfelejtettem!
- Nem baj! Majd holnap elhozod!
- Dehogy is! Elmegyünk érte!
- Hozzátok?- kérdezte.
- Mivel ott van az a könyv, muszáj lesz! Ebéd után indulhatunk is, mert én mára már végeztem, s úgy tudom, neked sem kell ma már maradni. Megnéztem a naptárad!
- Óh!- mosolygott.
Befejeztük az evést és indultunk, nem volt nagy a forgalom, így hamar átvergődtünk a városon s rövid időn belől már otthon is voltunk.
- Csak hozd ki a könyvet és én megyek is!
- Nem akarsz bejönni?- kérdeztem.
- Á! Nem akarok alkalmatlankodni!- mentegetőzött.
- Dehogy is, legalább megismered a feleségem és megnézed a házat.
Nem ellenkezett tovább, kiszállt a kocsiból és bementünk az udvarra.
A ház be volt zárva, amin csodálkoztam is, így felhívtam a feleségem, mondta, hogy elment a szüleihez, mert vásárolni akartak, és ne haragudjak, hogy nem szólt. Nem haragudtam.
Dehogy haragudtam rá, mert az igazat megvallva, és kicsit szégyellve is, már az elejétől fogva nagyon szerettem volna kettesben lenni a kolléganőnkkel valami számomra ismerős, és nyugodt helyen. S mi lenne a legnyugodtabb hely, a saját üres házunknál.
Nyugodt voltam, mert tényleg tudtam, kevés annak az esélye, hogy valaki hazajöjjön koradélután.
Előkotortam a kulcsom, majd a hátsó bejáraton, mert mindig ott megyünk be, és a félreértések elkerülése végett ezt meg is mondtam, neki, s ő csak mosolygott.
Körbevezettem a házban, majd a nappaliba ültettem le, gyorsan főztem egy kávét, bevittem, és én is leültem. Beszélgettünk. Az ablakot kinyitottam és a tavaszi illatos levegő szinte betódult a világos nappaliba, és ezzel együtt belénk is, a tüdőnkbe, a lelkünkbe.
- Nagyon szép házatok van! – mondta, s közben beleivott a kávéba.
- Van ettől szebb is! – válaszoltam, mert ugyan mit tudtam volna mondani, amikor csak az járt a fejembe, hogy jó lenne megölelni, és megcsókolni, de épp ott volt az a gondolat, hogy mi van ha épp azt gondolja, csak ezért hoztam ide. Persze nem akartam, hogy rámenősnek vagy nem is tudom minek gondoljon.
Közelebb ült hozzám, és megpuszilt, majd megcsókolt. Csókolóztunk a tavasszal feltöltődött nappaliba, már nem is tudom meddig. Nagyon jó volt, és semmire nem gondoltam, csak rá, és rám, hogy mit csinálunk, és hogy milyen jó.
-Tudod, hogy azt nem lenne szerencsés csinálni! – súgta a fülembe.
- Tudom, ha te így gondolod, akkor nekem is jó.- mondtam és tovább csókolóztunk, de akkor már eléggé felforrósodott a levegő, s nem csak azért mert egy tavaszi meleg fuvallat beröppent a nyitott ablakon.
- A könyv! – mondta a legváratlanabb pillanatban.
- Fent van a szobában.
- Hozd le és szerintem induljunk vissza.
- Ha kell neked, gyere fel érte.- mondtam neki már a lépcsőfordulóból, ami az emelete vezetett.
- Jól van! – mondta mosolyogva.
A hálószobába mentünk, valóban ott volt az a könyv az éjjeli szekrényen, mert este még jelölgettem neki
- Még éjszaka is az én dolgaimmal foglalkoztál? –kérdezte nevetve.
- Miért ne foglalkoztam volna!
- Nemhogy aludnál éjszaka! – mondta, majd megvetett ágyba vetette magát. – Szóval itt alszik a nagytudású doktorom, itt álmodja világmegváltó álmait! – majd hangosan felnevetett, s ezen én is nevettem
- Itt álmodom, de nem a világmegváltó álmokat, hanem téged!- mondtam és az ágyra feküdtem mellé majd megcsókoltam. S nem tudott zavarni, hogy nemrég a feleségem mellől innen keltem fel, most meg egy fiatal csábító lányt ölelek ugyanott. Megint csókolóztunk, de most valahogy másképp, mint ezelőtt.
- Nem lenne szabad, de én nagyon akarom! – suttogta.
- Én is nagyon akarom!- mondtam neki alig hallhatóan, s nem ellenkezett, mikor lassan levetten a rózsaszín kis felsőjét, s apró csókokkal borítottam be a már szabad vállát, majd finom vékony nyakát. Nem is tudom mi történt velem akkor, de mintha nem is én lettem volna ott az az ember. Nagyon vágytam rá, és úgy éreztem magam, mint valami kiskamasz, aki valami tiltott, de mégis nagyon vágyott dolgot készül épp tenni.
Annyira szép volt, ahogy lehunyt szemmel várta, mit is akarok vele tenni, s én lassan kigomboltam az ingét is, s megláthattam fiatal testének eddig soha nem látott rejtett darabját.
A hasa olyan feszes volt mint a vitorla, amit a szél feszít ki egy langyos vasárnap délután az azúrkék ég és tó között, a mellét még takarta a fehér melltartó de már így is nagyon sokat látni engedett, s engem valami olyan boldogság töltött el, amit már nagyon régen éreztem. Kissé felült az ágyon és segített nekem, hogy megszabadítsam az ingjétől.
Végigpusziltam a feszes bársonyos bőrű hasát, s hallgattam, ahogy alig észrevehető kis sóhajtások hagyják el érzéki száját. Aztán óvatosan levettam a nadrágját, és tökéletes fiatal testén nem volt már más, csak a fehérneműje.
- Nagyon szép vagy!- mondtam alig hallhatóan. Ő nem válaszolt, csak mosolygott, és karjait kinyújtva felém, arra ösztönzött, hogy megöleljem, s én megetettem neki ezt a hangtalan és szótlan kérését. Éreztem, ahogy teste egyre jobban vibrál, s ahogy megérezte az én vágyam is, halkan felsóhajtott, majd lágyan megcsókolt, s elkezdett megszabadítani a ruháimtól. Pillanatok múlva már rajtam is csak az alsóm volt, s így a testem a lehető legteljesebben érezte az ő fiatal, bársonyos testének minden rezdülését.
-Nagyon vágytam már erre a percre! –mondtam és levettem a melltartóját és a bugyiját.
Azt hittem rögtön elájulok attól a szépségtől, ami a szemem elé tárult. Nagyon szép volt, fiatal, érzéki és vadító. Az ablakon beáramló napfény megtört az izzadságtól csillogó testén, s nekem az volt a benyomásom, hogy arannyá változott, előttem, ott az ágyban, az a fiatal test. Úgy éreztem, remeg mindenem, mint egy kiskamasznak, aki azt sem tudja mit is kell tenni, de én tudtam, hogy mit tegyek. Átöleltem, levette rólam az alsót, s akkor már mind a ketten nagyon vágytunk egymás testének lehető legnagyobb közelségére.
Nem is tudom mennyi idő telt el, de nem is nagyon érdekelt, amikor olyan élményben volt részem, amihez nem is nagyon volt fogható az utóbbi, sok-sok évben.
Egymás mellett feküdtünk az ágyba amikor, hirtelen megcsörren a telefon, a feleségem volt, hogy egy órán belül otthon van, én azt mondtam neki, hogy vissza kellett mennem az egyetemre. Gyorsam rendbe hoztuk magunkat, majd amilyen gyorsan csak lehet elindultunk vissza az egyetemre, persze kerülő úton, mert nem szerettem volna találkozni egy ismerőssel sem. Nem szólt semmit csak mosolygott.
- Még hazudozol is a feleségednek! – törte meg a csendet.
- Pedig én nem szoktam, de látod érted még azt is megteszem.
- Akkor holnap már nem jössz dolgozni?
- Tényleg, jó hogy mondod, holnap már nem, mert indulunk anyáékhoz, ott töltjük a húsvétot.
- Remélem nem felejtesz el?
- Viccelsz? Ezek után nagyon nehéz lesz!
Késő délután volt, az autó halkan siklott az elhagyott városszéli utakon, a nap ismét sárgára festette ez a délutánt is, kicsit lelassítottam, és hagytam hogy a tavasz itt is utolérjen minket.
- Nagyon szép ez a hely!- mondta és kinyújtotta a kezét az ablakon.
- Ha gondolod megállhatunk!- erre ő bólintott, majd pont a domb tetején megálltunk.
Kiugrott a kocsiból és egy rágyújtott egy cigarettára, én is kértem tőle.
- Innen már látni az egyetem épületeit. – állapította meg csodálkozva.
- Ezért jöttem erre, de nem arra megyünk, mert ha itt majd jobbra lefordulunk, akkor már nem csak egy kis idő és a belvárosban vagyunk. – mutattam kezemmel, hogy merre nézzen.
- Ne vigyél be, elég ha kiraksz majd a patak mellett, onnan meg csak két perc és a barátnőmnél vagyok, úgyis elígérkeztem neki.
- Akkor addig viszlek! Hiányozni fogsz!- mondtam és megpusziltam.
- Nekem is, nem is kicsit, de azt szerintem úgy is tudod!
Lassan ereszkedett a nap a horizont felé, és a levegő is egyre hűvösebb lett, indultunk.
A patak mellett kiszállt a kocsiból, és lassan elindult át a kis hídon, egy kicsit még néztem, és gondolkodtam az egész elmúlt heteken, majd én is indultam hazafelé.
A város már csendes volt, szokatlanul is csendes, nagyon kevés autó szelte az utakat, így volt időm kicsit elmélázni magamban. Ahogy gondolkodtam, eszembe jutott egy-két sor, és csak azt ismételgettem s egyre dühösebb lettem, mert sehogy sem akart eszembe jutni ki írta a verset. Mérgemben megálltam már egy kis úton és felhívtam az egyik barátomat, aki a bölcsészkaron oktat, és elmondtam neki a pár sort, majd megnyugtatott, hogy Szabó Lőrinc Pillanatok című verséből való az a pár sor, s még hozzátette nevetve, hogy csak ne nagyon hunyogassam le a szemem, amikor vezetek. Ekkor még dühösebb lettem, hogy nem emlékeztem az egész versre, mert a nagyobbik lányom, ezt a verset mondta nemrég a szavalóversenyen.
Már otthon volt az egész család mikorra én megérkeztem, kicsit furcsa volt a történtek után hazamenni. Hamar eljött az este, a gyerekek már bepakoltak mindent és készen álltunk a holnapi utazásra. Mindenki lázban égett, mintha valami ezer kilométeres útra indulnánk, pedig csak ötven kilométerre laknak a szüleim.
A legfurcsább a lefekvés volt, nem maga a lefekvés, hanem most a feleségem fekszik mellettem, és ha én arra gondoltam, hogy mi volt itt délután, akkor szinte a nevetés kerülgetett. Már-már azt hittem megbolondultam, de lassan elnyomott az álom, és már nem is gondoltam akkor semmire.
Másnap reggel elindultunk, s hamar oda is értünk anyáékhoz. Nagyon szép idő volt, s én nagyon boldog voltam, egész úton csak a tegnap járt a fejemben, az a délután, az a lány! Még a feleségem szokásos beszólásai sem zavartak, amik pedig az utóbbi időben egyre jobban megszaporodtak. Vagy mindig ennyi volt, csak én lettem most ingerlékenyebb? Nem tudom! De ezen a reggelen nem is nagyon érdekelt. Teljesen ki voltam magamból fordulva, de a lehető legjobb értelemben, s a lehető legtitkosabban, mert a világ ebből semmit sem látott, csak én éreztem.
Nagyon furcsa volt otthon lenni, miközben csak a kolléganőnkre tudtam gondolni. Anyám kérdezte is, hogy van e valami baj, de én semmit nem mondtam el neki.
Ha vagy húsz évvel előbb történik minden, akkor biztos elmondom neki, mert abban az időben minden titkomról tudott, soha nem kérdezte, én mondtam neki mindent magamtól.
Csak ültem otthon a hintában, és bámultam magam elé, mint mikor fiatalabb voltam és szerelmes. El sem tudom mondani, milyen furcsa volt ennyi év után megint érezni az a semmivel össze nem tévesztető érzést. Nagyon jó volt otthon, mert most valóban fiatalabban éreztem magam, jobban, mint általában, ha haza megyek.
A húsvét a szokásos módon telt el, evés, ivás, rokonok látogatása, érkezése, távozása.
„Hogy vagytok! Köszi jól! És ti? Megvagyunk! Munkahely megvan? Meg szerencsére! a gyerekek? Kamaszok! Te is tudod!”
Ilyen s ehhez hasonló mondatok, megszokott beszélgetések.
Közben voltak más beszélgetéseim is, persze hogy vele. Mint egy tolvaj, vagy gonosztevő, úgy telefonáltam neki titokban, hogy csak a hangját halljam legalább, ha már nem láthatom és érezhetem. Nagyon hiányzott, s ez eléggé furcsa volt, hogy közben meg a szerető férj és családapa voltam, az elismert tanár, akikre büszkék lehetnek a szüleim. Furcsa volt.
Nagyon hamar eltelt az ünnep, s ez egy kicsit lehangolt, de rögtön jobb kedvem lett attól a tudattól, hogy kedden már ismét tudunk találkozni.
Kedden reggel már alig bírtam ágyban maradni, a felségem morgolódott, hogy nem zajongjak, de egy cseppet sem érdekelt! Nagyon hamar elindultam az egyetemre.
Ahogy az előző este sms-ben megbeszéltük, ő már ott volt az irodában, és már lázasan dolgozott, de amikor beléptem rögtön a nyakamba ugrott és megcsókolt.
- Nagyon hiányoztál!
- Te is nekem! Még soha nem akartam ennyire idejönni! – mondtam neki nevetve.
- Én is vártam már ezt a találkozást. – mondta és lassan a sarokülőre ültünk.
Annyira furcsa érzés volt, mint minden ami vele kapcsolatos, de szerettem volna kimondani neki, hogy „Szeretlek!”, de mégsem tettem, nem is tudom már, hogy miért, így csak gyöngéden megsimogattam az arcát, és megcsókoltam. Látszott rajta, hogy valóban nagyon hiányzott neki az érintésem, a közelségem, a csókom, az ölelésem.
Gyorsan eltelt az idő, amit kettesben tölthettünk, mert a zárt ajtó mögül már egyre több lépés volt hallható, lassan megtelt az épület. Kopogtattak, de akkor már az asztalainknál ültünk.
Egy hallgató volt, aki nem is minket keresett. Majd ismét kopogás, a kollégánk volt, aki már engem keresett, mondta, hogy jó lenne, ha átmennénk a kari könyvtárba, mert beszélni akar velem. Az igazat megvallva egy kicsit megijedtem, hogy csak nem jött rá valamire! De aztán csak azt akarta megmutatni, hogy milyen szépen áll a Ph.D. dolgozata a polcon. Mondtam már, hogy elég furcsa alakok dolgoznak a karon.
- Ezért képes voltál idehívni!- mondtam neki nevetve.
- Nem szép?!- majd megsimogatta a zöld bársonykötést. – Direkt a tiéd mellé raktam!
- Ez csodálatos! Erre a nagy eseményre tekintettel egészen nyugodtam meghívhatsz egy kávéra.
Bólogatott nevetve, majd elindultunk a büfébe, közben elmesélte, ő is otthon volt a szüleinél, aztán is én meséltem neki, odaértünk, megittuk a kávét, majd visszasétáltunk a tanszékre.
Mire odaértem már üres volt az iroda. Munkához láttam, mert volt már egy-két szakdolgozat terv, amit át kellett néznem, szerencsére csak délben volt előadás, így elég jól haladtam.
Csak délután találkoztunk ismét az irodában.
- Mit csinálsz a hétvégén?- tettem fel neki a kérdést.
- Semmit, otthon leszek, sokáig alszok, nézem a tv-t, lehet, hogy délután elmegyek a barátnőmhöz.
- Mi lenne, ha mondjuk, elmennénk valahová, ketten?
- Hová?- kérdezte csodálkozva.
- A vadászházba!
- Nem lesznek ott sokan?
- Ki tudja, meg ha lesznek is, majd kitalálok valamit!
Mosolyog, kicsit habozik.
- Nagyon jó lenne!
- Akkor elintézek mindent!- de most megyek, mert a gyereket vinni kell a szájsebészetre.
- Óh! Mi történt?
- Nem nagy dolog, csak egy letört fog, és mára kaptunk időpontot.
- Szegényke!
- Nem lesz semmi baj, azt monda a múltkor a doki.
Már indultam, amikor utánam szólt.
- Csak így itt hagynál?
Nem láthatta, mert háttal álltam neki, de nagyon mosolyogtam, mert tudtam, hogy úgyis szólni fog. Megfordultam, kitártam a karjaimat, és ő egy pillanat alatt a nyakamba ugrott és hosszan, mert tudtuk, hogy ma már nem találkozunk, megcsókoltunk egymást.
A hét többi része a szokásos mederben folyt tovább, előadások, egy zh íratás, majd javítás, lopott csókok, gyerekek iskolába szállítása, délutáni bevásárlás.
A hétvége elég hamar eljött, a legnagyobb örömömre, s mivel már két héttel előtte mondtam otthon, hogy megyek ki a házhoz, nem volt feltűnő a dolog, már csak azért sem, mert nem az volt az első hétvége, amikor csak úgy elmentem, és bóklásztam az erdőben, hol egyedül, hol egy-két vadászbaráttal.
Péntek délelőtt már egyre több cinkos mosolyt váltottunk az irodában, az ebédlőben, mindenhol, ahol csak találkoztunk! Úgy éreztem magam, mint valami gyerek, aki tudja, hogy nagy csoda vár rá, s már előre örül a meglepetésnek.
Ebéd után lassan sétáltunk vissza a tanszékre, át a parkon, ahol egy kicsit le is ültünk egy padra, egy hatalmas tölgy árnyékában, s beszélgettünk erről arról.
- Annyira várom már, hogy induljunk!- mondta miközben titokban, alig láthatóan megsimogatta a kezem.
- Én is!- bólogattam.- Már mindent elrendeztem! Összepakoltam a csomagomat, amit ilyenkor vinni szoktam.
- Mint apa!- mondta mosolyogva. A kedvenc kalap, a vadásztáska, egy-két ruha, elég ennivaló és a kedvenc mindenes puska!
- Ezt jól kitaláltad, mert tényleg így van!
- Mondtam, hogy sokszor voltam apával vadászni!
-Tudom, így nem is mondom, hogy miket hozz magaddal, mert én megmutatom neked azt, ami nekem annyi szépséget és kellemes percet jelen. De szerintem induljunk!
Felálltunk és lassan, továbbbeszélgetve átsétáltunk a főépületen, a tanszékig.
Az campus már elég üres volt, péntekhez képest is nagyon üresnek éreztem, s azok a régi péntekek jutottak az eszembe, amikor még én is hallgató voltam itt.
A tavaszi nap akkor is ugyanígy ontotta magából az ébredező tompa sugarait, a nagy tölgyfán akkor is zöldelltek a levelek, s akkor is olyan jól éreztem magam itt, mint most. Nagyon szerettem ezt a helyet, s amikor valóra vált az álmom, hogy itt oktathatok akkor végérvényesen a szerelmemmé vált a campus, minden fájával, épületével, régi emlékeivel.
Kora délután volt mikor a szokásos módon hazaindultunk, a buszmegállóban megbeszéltük, hogy hat óra felé itt találkozunk.
-Ne lepődj, meg ha nem ezzel a kocsival jövök!- mondtam neki mosolyogva.
-A múltkor láttam a másik autót, ott állt kint az udvaron! Látod milyen jó megfigyelő vagyok.
- Nagyon jó megfigyelő vagy, bár azt a nagy zöld orosz modellt nem volt nehéz nem észrevenni!- ezen jót nevetett, adott egy puszit, majd gyorsan kilibbent a kocsiból, mert látta, hogy jön a busz, és sietett, hogy hat órára visszaérjen ide.
Én tempósabban átmentem a városon, de közben már az erdőben járt minden gondolatom, és most még nagyobb boldogság töltött el, mert tudtam, hogy azzal a lánnyal lehetek, aki kiszakított a szokásos életemből, kiszakított a szokásos énemből.
A tavaszi világ is velem örült ezen a délutánon, a nap szórta a sugarait, könnyű tavaszi virágillatú szellő suhant át az autón, s ha megálltam a lámpánál nem suhant tovább, hanem beült mellém s körbeölelt kellemes illatával.
Mire hazaértem, otthon volt mindenki, de ki ki a saját dolgával foglalkozott, így csak egy rövid beszélgetés volt az, amit folytattunk. A feleségem a szokásos morgolódásaival most valahogy, nem nagyon tudott érdekelni, már csak azért sem, mert ezerszer halottam a mondókáit, így hát hagytam, hogy elmondja amit akar, és én türelmesen hallgattam.
Végre eljött az idő amikor indultam, gyerekeknek és a feleségemnek egy gyors puszi, és már a kocsiban ültem, s mentem a városba, hogy felvegyem azt a fiatal, csinos lányt.
Hat óra után felvettem a buszmegállóban, és már nem volt visszaút a nem titkolt boldogságtól.
A városból hamar kijutottunk, aztán egy óra kocsikázás után megérkeztünk a vadászházhoz.
A vadászház egy szépen felújított tornácos épület, elég korszerű is, mert van bent víz és áram is, amit egy agregátor segítségével tudunk biztosítani, van konyha, fürdőszoba, bár ha melegvizet szeretnénk akkor meg kell rakni a tüzet a bojler alatt. Nem egy szokványos vadászház, mert régebben itt lakott egy vadőr és neki csinálta meg a társaság, hogy jól érezze itt magát. Maga az épület egy zárt udvaron áll, az udvaron van egy nagy kocsibeálló, és egy gazdasági épület ahol a társaság a téli etetőanyag egy részét tárolja. Meglehetősen kellemes látvány ez az udvar az erdő közepén. A ház előtt rönkökből készített hosszú asztal ás mellette lóca van, mert néha elég nagy összejövetelek szokta itt lenni, névnapok, születésnapok, sőt egyszer már egy kis esküvőt is tartottak itt. a ház tornácán is van egy asztal és lóca, meg egy saját gyártású hintaágy, amit vagy két éve egy vasárnap délután kontárkodtunk össze négyen.
Beálltam az udvarra a kocsival, kinyitottam a házat gyorsan kiszellőztettem, bár erre nem nagyon volt szükség, mert a héten voltak itt vendégvadászok így nem volt állott a levegő.
- Nagyon szép ez a hely!- mondta csodálkozva, miközben egy cigire gyújtott.
- Mondtam neked, hogy egy csodás helyre hozlak!- válaszoltam, s közben bevittem a házba a holmikat.- Gyere be, nézz szét itt is! – ki kiáltottam neki az ablakon, mire ő egy pillanat alatt már bent is volt, a ház legnagyobb részébe, amit étkezőnek, és beszélgető szobának használunk, ha családi ház lenne, akkor ezt nevezném a nappalinak. Itt volt egy nagy ülőgarnitúra, amit valamelyik vadász mentett ide, mert a felesége minden áron el akarta égetni. Ezt a kis anekdotát mindig el is meséli. Volt itt három fotel, szintén adomány egy másik vadásztól, dohányzóasztal, egy tálalószekrény, a falon selejtes, gyenge trófeák, amikkel nem szívesen dicsekszik az ember, de ide tökéletesen megfeleltek. Ebből a helyiségből nyílt a konyha a fürdőszoba, és három nagy szoba amiben ágyak és emeletes ágyak, szekrények voltak.
- Itt el is lehetne lakni, csak hamar kellene indulni, hogy beérjek a munkába! – mondta mosolyogva, s közben leült egy nagy fotelbe, én az ablak előtt álltam.
- Nem csak, hogy el lehetne, de itt lakott sokáig egy vadőr, és azt mondta soha jobb helye nem volt még! Itt a tökéletes csendet hallhatod nemcsak éjjel, de nappal is, olyan nyugalom van itt, amit máshol nem nagyon találunk, azért is szeret ide kijárni mindenki. Itt csak te vagy és az erdő, meg a gondolataid, itt mindent elmondhatsz a szélnek, a fáknak, a madaraknak és biztos lehetsz benne, hogy a titkaid titkok maradnak.
Közben odajött mellém és halkan a fülembe súgta- Ezt de szépen mondtad!- majd a nyakam köré fonta a kezét és megcsókolt.
- Annyira boldog vagyok most, de félek, hogy csak az egész egy álom, és nagyon hamar szét fog foszlani az egész!
- Ne mondj ilyeneket! Most csak élvezzük, hogy együtt lehetünk itt, és hagyjuk a világot meg mindenki mást az erdőn kívül! – s közelebb húztam magamhoz és szorosan megöleltem.
- El sem tudod hinni mennyire vágytam már egy ilyen ölelésre, hogy érezzem, valakinek én is fontos lehetek!
- Azt meg te nem tudod elhinni, hogy micsoda színt hoztál az életembe, teljesen más vagyok, mint aki lenni szoktam, és ez kicsit néha meg is rettent!- ezen elmosolyodott.
- Megrettent? – kérdezte egy huncut mosollyal az arcán.
-Igen megrettent, hogy megint fiatalnak érzem magam, és nemcsak hogy fiatalnak, de olyannak is, aki azt hiszem soha sem voltam, és aki mindig is lenni akartam. Azt hiszed, hogy olyan boldog vagyok? Ne hidd azt, mert néha annyira szenvedek, ha eszembe jut, hogy mennyi mindent vesztetem el az évek alatt, és ami elveszett, helyébe nem nagyon jött semmi, vagy ha jött is, az nem volt elég!
- De most nem szenvedsz?- kérdezte halkan.
- Most nem! Most nagyon boldog vagyok, és tudod mit nem érzek még? Nem érzek semmi szégyent, bűntudatot, lelkiismeret furdalást.
- Én sem! Pedig lehetne!
- Na de most már hagyjuk ezt a beszélgetést, inkább üljünk ki a hintába, és igyunk egy pohár bort.
Kiültünk a hintába, töltöttem a borból, koccintottunk és néztük, hogyan színezi a nap a felhőket. Már hűvös volt a levegő, és a tavaszi erdőillat szinte mindkettőnket elkábított, leírhatatlan volt az az este.
- Nem vagy éhes? –kérdeztem.
- De egy kicsit! – válaszolta, majd én otthagytam kint a hintába és bementem a házba, és készítettem egy kis vacsorát. Kenyeret sajtot, meg valami felvágottat vittem ki, meg paradicsomot.
- Remélem ez jó lesz! Ha nem haragszol majd holnap este főzünk valamit itt kint a bográcsban.
- Persze hogy jó! Meg most valahogy nincs kedvem nekem sem a bográcsozáshoz.
- Csak nincs valami baj? – kérdeztem tőle, mert észrevettem, hogy egy kis szomorúság vegyült a hangjába.
- Nincs semmi baj csak… - és itt abbahagyta a mondatot.
- Csak? Csak mi?
- Áh, semmi! – legyintett kezével és egy szelet kenyeret vett maga elé a tányérjába.
Én hagytam, nem kérdetem tőle semmit, majd elmondja, ha nagyon akarja, ha meg erősködöm, akkor lehet, hogy éppen az ellenkezőjét érem csak el.
A szerény kis vacsoránk halkan telt el, nem is nagyon szóltunk egymáshoz, csak hallgattuk a kora esti hangokat.
- Ne haragudj már rám! – mondta halkan, megtörve a csendet, mialatt én bort töltöttem a poharakba.
- Eszembe sem jutott, hogy haragudjak!
- Csak olyan furcsa érzésem lett egy kicsit!- mondta és közben az ölembe ült.
- Mit érzel?
- Nem tudom magam sem! Egyre csak az a kérdés jár a fejembe már napok óta, hogy mi lesz velem! Mi lesz velünk?
Ez a kérdés egy kicsit meglepett, mondhatnám azt is, hogy szíven ütött, mert erre még soha nem gondoltam.
- Ez jó kérdés! – mondtam kis habozás után.
- De te semmi hülyeséget nem csinálj!- suttogta.
- Mire gondolsz? Mit ne csináljak!
- Miattam ne borítsd fel az eddigi életedet!
Ez a mondat mégjobban szíven ütött, mint az előbbi, mert ami azt illeti, voltak otthon olyan veszekedés utáni pillanatok, amikor gondoltam arra, hogy mi történne ha más életem lenne.
De ezek a balga gondolatok hamar el is illantak, mert tudtam, hogy nem vezetne semmi jóra, ha megbontanám azt a falat, amit évek hosszú sora alatt építettünk fel, mi, a feleségemmel, a gyerekekkel, meg mindenkivel, akit szeretek.
- Ne aggódj, nem teszek semmi meggondolatlan dolgot! Ha eddig nem azt tettem!- ezen mind a ketten jót nevettünk.
- Mondjuk ez pontosan így van, mert ez is elég meggondolatlan! – mondta s közben átkarolta a nyakam, és lágyan megcsókolt.
Már sötét volt mikor összepakoltuk az asztalt és bementünk a házba, bent kellemes meleg fogadott minket, mivel kint már elég hűvös volt.
- Ha gondolod, zuhanyozz le, és addig megvetem az ágyat. – mondtam s közben már indultam is be a szobába, hogy előszedjem az ágyneműt.
- Jó! – mondta kissé hangosabban, s már a törölközőjével és fürdőköpenyével indult a fürdőszoba felé.
Én gyorsan megcsináltam az ágyat, a kislámpát égve hagytam, majd kiültem a hintába elszívni még egy cigit, és akkor először éreztem magam kissé feszültem, emiatt a titkos viszony miatt. Nem tudnám elmondani milyen furcsa érzés tört rám, de valahogy belém mart az a kellemetlen érzés, hogy nem helyes az, amit teszek, bármennyire élvezem is az egész szituációt. Magamba fordulásomnak és gondolataimba zuhanásomnak az vetett véget, hogy felgyulladt a tornác lámpája.
- Gyere be! – mondta az ajtóban állva csak egy fürdőköpenybe.
- Megyek, de te gyorsan bújj ágyba, mert már elég hideg van.- válaszoltam, és még egy utolsót a cigibe szippantva felálltam, elnyomtam a csikket és bementem a házba.
Ő már az ágyban volt, mikor beléptem a szobába a törölközőmért.
- Siess, mert nagyon fázom itt a hideg ágyban! – mondta egy huncut mosollyal az arcán.
- Persze hogy sietek, nem akarom, hogy a végén még megfázz nekem!
A zuhanyozással már csak azért is siettem, nehogy az a furcsa érzés rámtörjön megint, meg persze, szerettem volna érezni meleg selymes testét.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 6 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. bobita (#12122) | 2009. augusztus 24. 23:25 |
ha meg ilyen sértődős vagy, nem kell ide kitenni a tavaszod:) higgadj le, jön az ősz, | |
| |
2. Tóth László (#12110) | 2009. augusztus 24. 19:42 |
Ha unalmas és sablonos akkor nem kell olvasni! Ennyi! Kész! S szerintem sem kell variálni, mert mindenkinek a saját maga tavasza az egy, az első és az utolsó, jobb esetben! Komolyan mondom, már bánom, hogy feltettem ide ezt az írást! Nem akartam ezzel semmit... | |
| |
3. Tóth László (#12008) | 2009. augusztus 22. 20:45 |
S az, hogy sablonos? Az! De a mai világban mi nem az? Unalmas, kiszámítható! Legyen! Nekem mégis fontos szakaszát zárja le az életemnek ez az egész! Mert alapjában véve bevallom igaz történeten nyugszik a mesém! Látod, az élet is csak egy banális, és mégis kiszámítható dolog lenne? | |
| |
4. Tóth László (#12006) | 2009. augusztus 22. 20:41 |
Köszönöm a hozzászólásokat! Azt szeretném hozzátenni, hogy a történet még nincs lezárva, csak időhiányában ennyit tettem még fel! A történet lehet banális, sőt én is annak érzem, és az, hogy a novellát jelöltem meg, az csak egy dolog. Tudom, hogy a novella az feszes, "ütős" kell, hogy legyen! Akkor ez az írás nem novella, hanem csak egy egyszerű írás legyen! | |
| |
5. kercerece (#11938) | 2009. augusztus 21. 00:52 |
Szia Pergamon! Arra gondoltam, hogyha Nyehi nem ír neked ilyen kritikát, akkor esetleg ezt átmásolhatom Neked a lapodra? :-))))) Én is szeretem a jó kritikát, de sajna még nem kaptam, pedig még nem is írtam.Persze ha írnék nem lenne jó a kritika, és a kör bezárult.Most aztán nem tom, hogy írjak vagy sem? | |
Válasz Pergamon hozzászólására (#11910). |
|
6. Pergamon (#11910) | 2009. augusztus 19. 21:56 |
Én is ilyen elemzést szeretnék! De tényleg. Nem sértődöm meg. | |
| |
