Háború
Dátum: 2009. november 19. 14:53Műfaj: NovellaCimkék: mese, háború, tündér, mágus |  |
Rengetegen feltették már a kérdést, próbálták megválaszolni: ha a világ megőrül körülöttünk, mardhatunk-e épelméjűek? Mit tehet az ember, ha háború közepén találja magát? Mi a helyes, mi szükséges? Mardhat-e bárki az ember, az, aki volt? Melyik kötelesség fontosabb: harcolni vagy embernek maradni?
A Világot pusztító háború dúlta fel. Derna, a varázslónő hónapokig készült, hogy bekapcsolódjon. Csakhogy ami várta, nem hasonlított semmilyen addig látott harcra. Mást sem látott, mint rommá alázott földjét szétdúlt házakkal, holtakkal, vérző sebesültekkel, apatikusan a semmit bámuló Világ-lakókkal, vagy villogó szemű, halálra ítélt, szívfájdítóan ifjú fiúkkal és lányokkal, akik gondolkodás nélkül rohantak a harcba, halálba. A varázslónő lelke csordultig telt. Egész nap ordított benne valaki. Kétségbeesetten kapaszkodott a csatába induláskor érzett lelkesültségbe. A szép harci kedv azonban már sehol sem volt. Ilyet csak harc előtt, kívül azon érezhetett. Helyette forró düh, elkeseredés maradt benne.
Azt hitte, tudja, milyen a harc, hiszen ott volt egy ország születésénél, és néha bekapcsolódott egy-egy falu küzdelmébe a barbárok ellen. De a mosti háború nem csupán méreteiben különbözött az addig ismertektől. Sehol nem találta a lázat, ami a kevésnyi falubelit hajtotta, hogy megmentsék ványadt gabonaszálaikat. Nem volt ebben a háborúban semmi dicső, magasztos. Kényszerűen küzdött a Világ a halál ellen, de nem maradhatott tiszta maga sem. Vérmocskos, indulatokkal, félelmekkel teli, ellenállhatatlanul dühöngő folyam volt, ami mindent elsodort, ami addig élet volt és szépség és béke. És Derna máris úgy hitte, meghalt a lelke. Fájdalma, amelyet az újabb, újabb és még újabb, ezernyi kín és megaláztatás látványa, szaga, hangja korbácsolt, már nem ért el hozzá. Nem tudott már fájni, majd szerteszakadt. Folyamatos, szüntelen sikoly volt számára a háború. Ez a belső sikoly falat emelt köré, burkot, amelyen csak fojtottan szűrődtek át a képek és hangok, és amely minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy enged a körülötte tomboló elviselhetetlen iszonyatnak, amely aztán a képébe robban majd, darabokra tépi Derna értelmének maradékát.
Ekkor látta meg azt a valószerűtlen kis völgyet. Egyfalunyira onnan dúlt az őrület, emberek szakadtak el szeretteiktől és végtagjaiktól, álmok és otthonok süllyedtek mély mocsokba páncélosok fémcsizmái alatt. De az a völgy békés volt. Madár repkedett, szél játszott a fákkal, nevetés visszhangja gurult a sziklás domboldalak között. Színes volt minden, nem csupán sárfekete és alvadt-vér-bordó és rothadó-hús-szürke és lázvörös. Színek, igazi, élő színek ragyogtak ott. Derna értetlen döbbenettel meredt maga elé, mintha szembetalálkozott volna egy álmával. Magához rántotta a béke. Nem is merte tudni, hogy ilyen nagyon vágyik a régi Világra. Elszorult a torka, kiszáradt a szája a várakozástól, mintha rég látott kedvese elé szaladna vele a ló. Ott lent fű volt és fa és patak, mint egy ékszerdobozban őrzött, becses ékszer, amelyet egy elszegényedett, valaha előkelő nő takargat, lánysága emlékéül. Amikor aztán leért, a ritkás ligetben Derna megpillantott egy cseppnyi, bolondos külsejű faházat. Mint egy babaház. Derna már-már elmosolyodott a láttára. Azon töprengett, hogy lehet, hogy ez a kis völgy ép maradt, lakói távoztával nem rombolta le senki. Ekkor azonban mozdulatlanná dermedt: az ajtón kilépett egy eleven férfi. A varázslónő borzadva érezte, hogy máris annyira megszokta a szörnyetegségeket, hogy az egyszerű, természetes tűnik már groteszknek számára.
Az ismeretlen nem mutatott félelmet a harcos varázslónő láttán, bár láthatta a dombtetőn álló csapatát is. Barátságos, ábrándos volt az arca. Derna gyanakodva vizsgálgatta. Hosszú időbe telt, míg ráébredt, hogyan viselkedik: mint valami ellenfelét szaglászó állat. A férfi türelmes várakozása, megértő tekintete, emberi mivolta láttán szégyen lobbant benne. Megszólalt. Elmondta, ki ő, és érdeklődött a völgy és az ismeretlen sorsa felől. Bosszúsan hallotta, mennyire eldurvult a hanghordozása, milyen fásult, kemény minden szava. Idrok elmondta, hogy a völgyből még a kötelezően ideérő harcok előtt elmenekült mindenki, csak ő, a falu bolondja nem. Megmagyarázta, hogy völgye védelem alatt áll.
– Nem valami erős a burok, az már igaz. Nem mágus emelte, csupán tündér. Ha egy mágus akarja megtörni, semmit sem tehetek. De a szörnyeteghordák ellen bevált. Ők nem látnak át a fátyolon, ami a völgyet takarja.
Derna már értette, miért néztek elragadtatott arcára oly értetlenül katonái: ők nem látták a völgy érintetlen szépségét, nem rendelkeztek azzal, amivel ő. Aztán megkérdezte Idrokot, mégis miért maradt itt, mit csinál itt. Ő pedig elmondta, hogy mindig itt élt, és amikor meghallotta, hogy háború lesz, is itt maradt. Festett tovább, hisz festő volt. Szerencséjére, miután a völgy kiürült, tündérének, Osecuónak volt annyi ereje, hogy védőburkát föléjük vonja. Ő pedig azóta is békében él, és fest tovább. Mesélt Osecuóról is, aki megtanította őt erre a közönyre, a kicsi Osecuóról, a légies tündérlányról, a múzsájáról:
– Még gyerekkoromban ismertem meg. Mindig körülöttem kószált, mindig velem volt. Ritka az, hogy egy ember lássa őket, tündéreket. De közöttünk valamiféle kapcsolat volt. Szépsége olyan megindító volt, hogy úgy hittem, a Világnak is vége lenne nélküle. Meg akartam tartani valahogyan: így kezdem festeni. A képeim különösek voltak, mint egy álom. Így mondták az emberek, akik akkortól biztosra vették a gyanújukat: bolond vagyok. Amikor felnőttem, távolabb költöztem a falutól, és folytattam a festést. Ha épp nem az én gyönyörűségemet festem, akkor ezt a völgyet.
– De – szólt közbe Derna – közben háború van. Ez téged nem érdekel? Nincsenek szeretteid? Nem féltesz senkit? Magad sem félsz?
– Nem. Senkim sincs, én pedig még élek. Ha valahogy bejutnának ide, ha megölnének – sajnálnám elhagyni a Világot. De mit tehetnék ellene? Harcolhatnék, de az ugyanúgy megölhet. Ha nem a testemet, hát a lelkemet.
– De… De a Világ! Meghal körülötted a Világ.
– Meghal? Meglehet. Vagy csupán sérül, és majd rendbe jön. Te talán a jövőbe látsz? Én nem látom, csak a képeimen festett tájat és a tündéremet. Ő tanított rá, hogy az élet nem az enyém, hogy rendelkezzem vele. Én csak leélhetem, nem irányíthatom.
– De hát hogyan élhetsz így?! – kiáltotta Derna értetlen haraggal. – Hogyan nézheted tétlenül, ami körülötted folyik?!
– Talán az a jó, amit te teszel? – nézett a szemébe Idrok, majd kezébe fogta a kezét. – A vértől kérges arcod, kezed? Már nem is érzed az idegen vért magadon, ugye?
Derna értetlenül meredt a kezére. Arról valóban szárazzá alvadt vér pergett Idrok finom ujjai közé. Hirtelen az arcbőre is feszülni kezdett a rá tapadt vér alatt. Kinek a vére ez? Mikor került rá? Nem tudott szólni. Szólt helyette Idrok, elszántan, de indulat nélkül, ahogy addig:
– Én nem fogok így élni. Inkább nem élek, ahogyan én akarok. De sosem leszek olyan, mint te.
Derna kábultan kihúzta a kezét a festő ujjai közül. Hátat fordított neki, és szó nélkül elhagyta a völgyét. Sokáig nem tért magához a találkozás után. Nem hagyta nyugodni a gondolat: talán neki van igaza. Talán mindenkinek ezt kéne tenni. Elrejtőzni, becsukni a szemét és fülét mindenre, kizárni a háborút. De lehet-e? Kizárhatja-e magából? Elrejtőzhet-e előle? A kérdés kínozta, és soká nem hagyott nyugtot. Csak a háború legvégén, végső, mérhetetlen fásultságában talált rá választ. Vagy legalábbis úgy érezte, megtalálta. És ez így hangzott: igen, ezt kellett volna tenni. Idroknak van igaza.
De közben azt is tudta, hogy Idrokot alig valamivel az ő távozta után egy másik mágus is felfedezte. És ő nem volt könyörületes. Lerombolta a völgyet óvó burkot, és katonái földig rombolták azt. Idrok szörnyű halált halt. Álom-mélyi képei darabokra szakadtak, lángokká váltak, egytől egyig semmivé lettek. A kecses, törékeny kis tündérlány pedig, a szépséges Osecuo egyszerűen továbbállt. Talán őrizte a gyászt a szívében. De a fiút, akinek ő tanította, hogy engedje az életet a maga útján haladni, hogy ne szóljon a sors dolgába, ez már meg nem menthette.
HAMAROSAN MEGJELENŐ REGÉNYEMRŐL INFORMÁCIÓK, ELŐRENDELÉSI LEHETŐSÉG: HTTP://NELAHMORED.HUPONT.HU/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. ultraviolet (#15234) | 2009. november 27. 17:20 |
Érthetetlen, hogy a mágusok romboló szándéka miért erősebb a tündérek jóindulatánál? | |
| |
