Hazatérés
Dátum: 2008. augusztus 02. 22:52Műfaj: NovellaCimkék: hazaszeretet, szeretet, vágy, vonzalom, fájdalom, ajándék, haza, hit, magány, remény, harc, háború |  |
Ezt a történetet tizenhárom évesen írtam. Ma olvastam át újra; meglepődtem, hogy semmit sem kellett javítanom rajta, csak néhány nyelvhelyességi hibát, amit észrevettem az eltelt két év alatt. Szerintem teljes a történet. A modnanivalójával a mai napig egyetértek:) Jó szórakozást!
Elgyötört volt és hitehagyott.
Nem volt nála semmi. Csupán egy aranypénz. Sarut, tógát, kardot viselt. Nehezek voltak a lábai, túl sok ideje cipelte már őket. Felnézett a csillagokra. Látta az összes csillagképet, helyesen vezették otthona felé. Addig nézte a halványuló csillagokat, míg belekáprázott a szeme. A káprázat, szeme játéka emlékezésbe hajlott át végül.
Mikor a földet művelte, akkor még fiatal fiát tanította a földművelés tudományára. De nem kellett ám azt tanítani! A vérében volt, ahogy jó fiúnak illik, hogy a vérében legyen ősei mestersége. Vencus azóta rég felnőtt. Maga előtt volt izmos karja, nyúlánk alakja… utóbbit kétség kívül anyjától örökölte. Csinos mosolya, amivel minden leányt levett a lábáról. Jól házasodhatott volna, talán új földeket kaphatott volna, jobb pénzért művelhetett volna. Előtte volt a jövő.
Azután mindez elkúszott, akár az alattomos kígyó a kövek közé. Jött a háború. Vencus még nem volt felkészülve a harcra. Atyja próbálta marasztalni, de a kötelességtudat beleivódott édesapja véréből. Azóta is átkozza magát, amiért olyan könnyen engedett fiának. Szégyenteljes a nap, mikor beleegyezett a bevonulásba, mikor a kardot fia kezébe adta. Gyűlöletes, mikor Carpus megkapta fia sebesüléséről a hírt. Mikor meglátta az ágyon feküdni és mikor megkapta a bársonnyal átfogott drága pergament.
Önmagát átkozta, ki mást lehetett volna?
Carpus most arra gondolt, mikor ő maga készült a háborúra. Nagy gonddal, aprólékosan. Immáron három esztendeje! Vajon Orius mindent rendben tudott tartani otthon? Ó, a szépséges Orius! De régen látta! De régen érezte illatát! Miért nem volt itt, hogy megvigasztalja, mikor megkapta a hírt Vencus haláláról? Haza kellett volna jönnie. De nem. Az önfejűsége sokkal nagyobb teher volt annál, sem hogy ily könnyen megbocsásson. Önmagának.
Az utolsó évben bosszúból harcolt. Hiszen ő is elveszítette a fiát, veszítse el minden apa a gyermekét! Veszítse el minden asszony az urát!
Vagy ha mindezt nem lehet, hát haljon meg ő, mert ily bűntudattal, fájdalommal élni nem lehet.
Hosszú és árkokkal teli út volt a megbékélés. A belenyugvás. Egy győzelem kellett hozzá, egy ország győzelme.
És most itt lépked. Lába port kavar, nagyon régen esett eső, de most a horizonton, keleten a nap fénye mellett, mintha esőfellegek gyűlnének, hogy megvívják saját háborújukat. Partizánharc ez, melyben mindkét fél elszánt és küzdelemre éhes. A víz győz mégis mindig. Átitatja a földet, terméseket segít a fényre. És ekkor a víz bevonja a harcba a fényt is, úgy, mint szövetségesét. Együtt küzdenek a szárasság és a sötétség ellen. Olyan harc ez, aminek sose szakad vége. Bár Carpus hallott róla, hogy innen végtelen messzi tájakon sosem esik az eső, viszont mindig fúj a szél, homokot visz a hátán és nyughatatlan. Az lehet az egyetlen hely, ahol győzött a gonosz.
Némi büszkeség áradt szét Carpus szívében. Hiszen most a jó győzött. Az saját harcában.
Bár túl sok áldozattal.
Míg ő háborúról elmélkedett, felkelt a nap, bár még haloványan, szerényen fénylett.
Viszont megvilágította azt, amire végtelennek tűnő ideje várt már!
Az otthonát vonta be arany fényébe.
Gyorsabban lépkedett, olyan boldogság gyűrte maga alá, amiféle csak gyermek születésekor érheti az embert.
Látta a gigászi olajfát, rogyadozott rajta a termés! Ott volt előtte a kis háza, amit ő épített, két kezével! És ezek nem csak emlékeiben, gondolataiban léteztek! Megfoghatta, végigsimíthatta volna őket, ha végre odaér.
Csaholást hallott. A kutyát, amit fia talált a városban! Él még a hű házőrző eb!
Talán meg sem ismeri gazdáját. Boldogsága viszont az égen is túl nyúlt, a csillagokba kapaszkodott, nem tudott olyan dolgokkal foglalkozni, mint a kutyaharapás.
Trappolást hallott a házból. A felesége az, Orius! Ezer közül is megismeri a lépteit!
- Carpus! Carpus!
Bizony ő volt az. Az ő csodálatos kis felesége kiabált csicsergő hangján! És az ő nevét! Az eszeveszett gondolattól, hogy felesége talán már el is felejtette, megszabadulhatott. Vastag rablánc hullott le szívéről!
Felé futott. Ünnepi tóga volt rajta, saru és szabadon engedte a haját, úgy, ahogy Carpus mindig is szerette, ha viseli. Karján egyetlen ékszer volt, egy bőrből font csuklóékszer.
Megölelhette. Körbeforgathatta. Letehette, karjába vehette. És mindezt sorban meg is tette nőjével.
- Mikor meghallottam, hogy vége van a háborúnak, azt hittem, nem igaz. Hogy csak bíztatják a német! Az égre mondom Carpus, az utolsó percig hittem, hogy hazatérsz, csak azt nem tudtam mikor!
Végigsimították egymás arcát, vállát. Valóban igaziak voltak, nem csak az istenek ámításai. Lehetetlen! De mégis igazabb, mint eddig bármi a világon.
- A császár elméje zavart. – Mondta Carpus ölébe kapva asszonyát. – Azt mondják már nem él sokáig.
Carpus becipelte asszonykáját a házba. Közben Orius a vállába kapaszkodott, lehajtotta fejét a vállára. Ő, pedig nyugodtan szívhatta haja és teste illatát. Csak a küszöbön túl tette le a földre. Ám az nem olyan volt, mint arra Carpus emlékezett. Rengeteg helyen átlyukadt a tető, piszok lepett mindent.
Lassan letette a karjából Oriust.
- Nem bírtam mindent egyedül. Főleg nem Herinnel.
- Herin? Ki az, asszony? – a férfi döbbenten fordult szembe feleségével.
Orius bágyadtan fintorgott, úgy, mint aki nem hiszi el, amit a fülével hallott.
- A lányod, Carpus. Két éves. Küldtem futárt a születés hírével. Nem érkezett meg?
- Nem! Hol a lányom? Azonnal látni akarom!
- A szomszéd vigyáz rá, hiszen ismered őket. A földet kapáltam ma, nem tudtam vigyázni Herinre.
Carpus megbabonázva lépett ki a házból és úgy indult el a szomszéd felé. Ám egyszer még megtorpant.
Amikor meglátta a földjét.
Míg távol volt, a föld nagy része tönkrement. Benőtte az erdő, a gaz, elmocsarasodott. A fák megbetegedtek, elkorhadtak, kiszáradtak. Elszorult a szíve. Ez az ő kis szép háza, otthona. S megmérgezte a háború vére, ami elfolyt egészen idáig. Becsorgott az otthonába, mint valami méreg.
Futni kezdett. Orius utána.
- Vigyázz majd vele! Nagyon apró! – nyögte neki a felesége, amikor hosszú percekig tartó szélvészsebes futás után elérték a mellettük lévő tanyát.
Belökte az ajtót.
Gyereksírás harsant, a leghátsó szobából.
- Ki van itt?! – követelőzött az öreg szomszéd.
- Hazajöttem! – Carpus nem kívánt többet hozzáfűzni, a lányát, a lányát akarta!
- A kicsi a hálószobánkban van. – Mondta az asztal előtt álló öreg hölgy.
Carpus ajtókat csapkodva nyitott be a hálószobába.
Az ágyon egy kisgyermek játszott egy fából faragott kutyával. A kicsi a hátán feküdt, az alacsony plafont nézte, miközben ette a kutya fejét.
- Dadada. – gügyögte a gyerek, miközben apját nézte.
Carpus térde elgyöngült. Torkát elszorította a meghatottság. Odalépett az ágyhoz. Letérdelt mellé.
Nem mert a kicsihez érni. Olyan csodálatos volt, olyan sebezhető. Talán csak a képzelet beteg játéka.
Oly apró!
Feje alá csúsztatta a kezét, segített neki felállni. Fogta a kezét, támasztott a hátát. De a kislány biztosan megállt.
Felesége zihálva lépett a szobába, Carpus ezt szinte fel se fogta, egészen addig, amíg az asszony a vállára nem tette a kezét.
Akkor ráemelte a tekintetét, fejét felesége kezéhez dörzsölte.
Magához ölelte a lányát.
És igen, rengeteg dolga lesz, hogy rendbe tegye a földet, talán évekig is eltart. Új fákat kell ültetnie, növénymagokat kell vennie. Lehet, hogy sose élnek ugyanabban a jómódban, mint régen. Talán így lesz. És mi a pénz? Semmi kis apróság!
Elveszítette a fiát.
Kapott egy leányt.
Itt a felesége, aki szeretettel várt rá.
Hosszú munka lesz az élete, de bizonyosan megéri.
Az égre emelte a tekintetét:
- Köszönöm, Istenek. – súgta és lányát felemelve, feleségét kézen fogva érezhette; végre hazaért.
Eddig 9 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#3587) | 2008. szeptember 10. 13:26 |
Úgy látom, azóta sem sikerült kijavítanod... :(( | |
| |
2. Persepolis (#2952) | 2008. augusztus 21. 13:11 |
Nincs mit, örülök, hogy segíthettem. Ha van még ilyen jellegű kérdésed, kérdezz csak nyugodtan. | |
| |
3. Soza (#2946) | 2008. augusztus 21. 11:48 |
Húha:)) Ez így elsőre nagyon sok... nagyon köszönöm, tényleg! Igyekszem még ma kijavítani. El se tudom mondani, mennyire hálás vagyok! Igazán köszönöm!:) | |
| |
4. Persepolis (#2792) | 2008. augusztus 14. 10:25 |
A római hadseregről egyébként érdemesebb részletesen megnézned ezt az oldalt: http://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%A9gi%C3%B3 A nők nem hordtak tógát, azt csak a férfiak. A nők alsóruhája a tunica volt, fölötte stólát vagy pallát viseltek. Erre is van érdekes olvasmány: http://www.freeweb.hu/ookor/archive/cikk/2003_4_pszeoke.pdf. Egyszóval, ajánlatos mindig felkészülni, ha történelmi írásod van. Nézz utána azoknak a dolgoknak, amikben nem vagy biztos. | |
| |
5. Persepolis (#2791) | 2008. augusztus 14. 10:23 |
Persze, nagyon szívesen elárulom, de megnyugtatlak, csak apróbb hibák, és tényleg csak az olyan "vájtszemű" ókoros történészek veszik észre, mint én vagyok. Szóval: tógához nem hordtak a rómaiak kardot, legfeljebb kis kést, és az sem volt jellemző. A kard az egyenruhához tartozott. A neveken is érződik, hogy Te találtad ki, mert szinte minden római keresztnevet ismerjük, és ezek nincsenek benne, de ez írói szabadság: Te ezt adtad a szereplőknek. Azonban az -us végződés a hímnemű szavak sajátja, a nőnem jele -a, tehát a női nevek végére ne tegyél -us végződést. A katonáknak nem volt választása háború esetén: menni kellett, és kész. Egy apa nem tehetett ez ellen semmit, de nem is nagyon akartak, hiszen dicsőség volt harcolni. Az elesett katonák halálhírét sem vitték meg hivatalosan, ahogyan az ma szokás. Legfeljebb a hadvezérek elestéről tudtak, vagy ha vkinek a barátja vitte meg a rossz hírt az elesett családjának. A római hadsereg | |
Válasz Soza hozzászólására (#2651). |
|
6. Soza (#2651) | 2008. augusztus 09. 17:32 |
Köszönöm mindhármótoknak:) Persepolis! Igen, tudom a történelmi része kicsit kavaros, de őszinte leszek: nem tudok többet róla. Viszont próbáltam javítani benne, amire azóta rájöttme, magtanultam, kiedrült. Te esetleg tudod mi a hiba és tudnál nekem segíteni ebben? Köszönet: Soel Ieza | |
| |
7. Persepolis (#2602) | 2008. augusztus 08. 13:53 |
Bár történelmileg kicsit sántít, mert vannak benne apróbb hibák, ha római szereplőket akartál felvonultatni, de gondolom úgysem ez a lényeg, hanem a mondanivaló. Az pedig így is kitűnik belőle, és nagyon szépen fogalmaztál már 13 évesen is. Gratulálok. | |
| |
8. Lukács Mária (#2593) | 2008. augusztus 08. 13:25 |
Nagyon szép a történet, mit az igazi, természetes munkáról, az életről írtál. Igen, néha jó hazatérni, még ha pici időre is. Gratulálok. | |
| |
9. Vivien Ebley (#2490) | 2008. augusztus 05. 19:39 |
Szép történet | |
| |
