Hiszek az álmaimnak
Dátum: 2008. július 17. 15:42Műfaj: NovellaCimkék: álom, misztikum, szerelem, elválás |  |
Egy álmom alapján íródott ez a történet. Álmomban én voltam Lydia, és az álmok annyira felkavartak, hogy ki kellett írnom magamból a dolgokat, ezáltal pedig megszületett ezen novella.
“Lydia Russel, elfogadod hitves férjedül az itt jelenlévő Simon James-et?” - kérdezte a pap, én meg felébredtem. Verítékben úsztam. Megint. Sorozatossá váltak ezek az álmok. Nyomasztottak, kínoztak. És állandóan ezek az álmok jártak a fejemben. Akkor még nem láttam előre, hogy mik fognak történni. Akkor még nem is ismertem a mostani férjemet. Akkor még boldog kapcsolatban éltem Jess-el. Már hetek óta küzdöttem ezekkel a visszatérő álmokkal, melyekben mindig ugyanaz a jelenet játszódott le: a pap felém fordult, és kérdezte, hogy hozzámegyek-e Simon-hoz. Azt sem tudtam, ki az. Nem ismertem. A vőlegény egy kicsivel magasabb volt nálam, kopasz, és úgy harminc éves. Álmomban is tudatában voltam annak, hogy számomra ismeretlen a vőlegény, az én vőlegényem. A barátnőmnek elmesélve ő azt mondta, hogy talán attól félek, hogy Jess eljegyez. Nem volt igaza, nem féltem volna attól, inkább attól kezdtem el egyre jobban félni, hogy szakít velem. Kicsit megromlott a kapcsolatunk, és ez mind az álmaimnak köszönhető volt. Túl sokat törtem a fejem az álmokon, kicsit elhanyagoltam a valóságomat. Pedig csak magamat akartam megismerni. A félelmeimmel akartam szembenézni, amiket nem is ismertem. Legalábbis azt hittem, hogy a félelmeimről van szó. Mondom, akkor még nem tudtam semmiről. Miután kiderült hogy teherbe este Jess-től, kicsit helyre rázódtunk. Egy-két hétig jól aludtam ezután, mintha megnyugodtam volna. Talán jobban lefoglalt, hogy anya leszek. Egyik este Jess odaállt elém, megfogta a kezemet, megcsókolt, majd a fülembe súgva megkérdezte, hozzámegyek-e feleségül. Hirtelen kicsit megszédültem, főleg azután, miután kivette a zsebéből azt a hatalmas gyűrűt. Igennel válaszoltam. Ennyire boldog még sosem voltam életemben. A szüleim is örültek, hogy megállapodok végre, és hogy ennyi év után Jess megkérte a kezemet. Leesett állak fogadtak mindenhol, ahol megvillantottam a gyűrűmet, gratuláltak, pezsgőt bontottak, és először megharagudtak, amikor nem kértem az italból. “Terhes vagyok.” Második áll-leesés. Ezt el is felejtettem hirtelen mondani. Hat hónapos terhesen az életem a csúcsára ért. Boldog voltam, kivirágoztam, mint a terhes nők általában. Mosoly terült szét az arcomon, kitűztük az esküvő időpontját is, mindent megszerveztünk. Aztán, mikor a meghívó kártyákért mentem, beszálltam egy taxiba. Este hat óra lehetett már, dugó volt már a városban, a taxis viszont ahhoz képest elég nyugodt. Az ötödik sugárúton tartottunk, amikor a negyvenhatodik utcáról kanyarodó busz rosszul fékezett, és belesodródott a taxi jobb hátsó ajtajába. Pont oda, ahol én ültem. Rögtön kihívták a mentőket. Nem voltam az eszméletemnél, a bal lábam és karom eltörött. Legalábbis ezt állapították meg először. Bevittek a kórházba, ahol megröntgeneztek. Az ultrahang viszont szörnyű dolgokat mutatott. Felhívták Jess-t, a tárcámból kikeresve a számát, vele közölték először a hírt. A gyermekünk meghalt. Én csak a műtét után ébredtem fel. Jess bejött a kórterembe, ahol elhelyeztek. Leült az ágyam szélére, nyomott óvatosan egy csókot a számra. “Hogy vagy, Lyd?”, kérdezte. Én válaszoltam, hogy viszonylag jól. “A baba? Ő jól van?” Belenéztem a szemébe, és láttam bennük a választ. Sírásban törtem ki. Megint előjöttek az álmok, csak már nem magán az esküvőn játszódott a jelenet. Közvetlenül az esküvő előtt voltam, az öltözködő szobában. Jess is ott volt. “Kérlek, ne menj hozzá! Attól, hogy a gyermekünk meghalt, nem kell máshoz futnod.” Hetekig a szobámban feküdtem, nemcsak a gyógyulásom miatt, hanem azért is, mert mély lelki fájdalmaim sem engedték. Nem bírtam Jess szemébe nézni, akárhányszor megláttam, elsírtam magam, mert a közös gyermekünk és annak halála jutott eszembe. “Ez így nagyon nem lesz jó”, mondtam. Megfogtam a kezét, mire ő azt mondta: “Minden rendbe fog jönni.” “Ne haragudj, szeretlek, de nem tudom elfelejteni a dolgokat. Nem akarok hozzádmenni feleségül.” Ledöbbent. Kérte, hogy gondoljam át még, ne tegyek elhamarkodott döntéseket. Szeretjük egymást, és a szerelem minden nehézségen átsegít. “Sokat gondolkoztam, és mindig erre jutottam, nekünk nincs közös jövőnk. Miután teljesen felgyógyultam, kiköltözöm.” Beletörődött a döntésembe. Aztán megismerkedtem Sean Jerrod-dal. A kopasz, harminckörüli üzletemberrel. Most, hogy eljött az esküvőnk napja, itt ülök az öltözőmben és várom, hogy Jess betoppanjon.vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
