Hűség és Árulás.
Dátum: 2010. december 04. 21:49Műfaj: NovellaCimkék: hűség, fájdalom, halál, remény |  |
Sajnos vannak emberek akiknek semmit nem mond az a szó,hogy hűség,szeretet,barátság.S bizony sokszor olyan lelkeken töltik ki elborult elméjük sötét gondolatát akik nem ezt érdemelnék.Egy állatnak is épp annyi joga van élnie,mint bármely embernek.
A nap áthatóan sütötte meg, korhadó deszka lécekből összetákolt nyomorult kis viskóját, a meleg jólesően bizsergette buksi fejét. Szeretett volna kijönni, hogy érezze az élet lüktetését az ereiben, ám egy titokzatos erő inkább óvatosságra intette őt. S ez az erő oly mélyen bele ivódott már a hosszú hónapok alatt, hogy képtelen volt magában legyőzni. Mert nem más volt az, mint a félelem. Az a fajta ősi mélyen agya szegletéből előtörő érzés, mely minden élőlényben jelen van, aki a földön él és mozog. A mozgás szó gondolatába szinte bele borzongott, eszébe jutottak sajgó lábai, csoda hogy nem törtek el a csontjai. A levegő vétele is kínszenvedés volt számára, biztos pár bordája igen csak megsínylette a tegnapelőtti veréseket. Alaposan átnézte magát, mindenütt az alvadt vér nyomai voltak láthatóak. Vajon meddig bírja még? Ez a gondolat futott át agyán. Becsukta a szemét, s gondolatban visszautazott a múltba. Abba a csodás kis világba, melyet akkoriban mennyországnak tartott. Emlékeiben felidézte azokat a boldog órákat, mikor együtt sétáltak a végtelen erdőkben, s mikor haza értek már ott volt előtte a finom étel. Vagy amikor először vitték le fürdeni arra a hatalmas vízre, s hogy mennyire félt eleinte attól, hogy belemerészkedjen majd később milyen önfeledten játszott vele a hűshabokban. A sok simogatásról már nem is beszélve. Igen, csodás volt. Sóhajok törtek fel most reszkető testéből. Olyan érzése támadt, mintha csak álmodta volna az egészet, túlságosan távolinak érezte, ezeket a képeket önmagától. Jobb mellső lába erősen sajgott, kék zöld foltok tarkítgatták. Hosszú nyelvével óvatosan nyalogatni kezdte, épp annyira ért hozzá, hogy csak bizsergesse a sebet, s ne tegyen benne még nagyobb kárt. Még is mi történhetett? Addig nem volt semmi gond míg itt élt vele a hosszú sörényű nőstény. Utána változott meg benne valami. De mi? S főként miért ily drasztikusan, gyakorlatilag egyik napról a másikra? És ő, aki mindig hűséggel szolgálta őt, mivel érdemelte ki hogy így bánjon vele? Egymás után keringtek agyában ezek a gondolatok, ám nem kapott rájuk választ. Végül úgy döntött pihen egy kicsit, mindene fájt. Hirtelen a kapu csukódására kapta fel a fejét. Valamit álmodott de nem tudta miről. Érzékelte a közelgő léptek zaját, és gazdája hangját is azon mód felismerte, bár még látni nem látta. Végül megpillantotta, semmi jót nem ígért, dülöngélő mozgása és szapora lélegzete, ahogy közelített felé. Volt közeledő sziluettjében valami szánalomra méltó. Erőt vett hát magán s kibújt házából, hogy hangosan üdvözölje. Láncának súlya alatt oda vánszorgott elé, bár nem ment túl közel hozzá, egy ideje már tartott nagyon tőle. Szemében reményt tükröző fények csillogtak. - Kimondta, hogy ugass te dög! – Jött rá a válasz azon nyomban. – Kinevetsz engem te rohadt kis korcs! Na várj csak, úgy látom nem volt még elég, most megmutatom ki az úr ebben a nyomorult házban. Felkapott egy jó kora husángot, kétszer háromszor meglendítette a levegőben, érzékeltetve ezzel erőfölényét az állattal szemben. Majd lesújtott vele, hatalmasat koppant szerencsétlen jószág fején, de nem rogyott össze. Próbálta elkerülni a folyamatos ütlegeléseket, de a vaskos lánc, amin tartotta, többnyire megakadályozta őt ebben, és mozgása is egyre nehezebbé vált ez által. Be szeretett volna menekülni valahová, de a sorozatban rá törő halálos félelemtől teljesen elveszítette a tájékozódását. Az ütések mellé már rúgások is társultak. Nyüszítve ordított, hogy most már elég hagyja abba, de ezzel csak még inkább felhergelte őt. Végül a félelemtől hajtva, rátámadt az egykori kenyéradójára. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A mindig oly jámbor jószágból, oly fájdalmasan törtek elő az utóbbi hónap emlékei, s oly elevenen, hogy megértette az életért, kell küzdenie. S küzdött is. Bár a harapás, amit okozott, éppen csak felszínesen érte a combját, mégis megütközve vette tudomásul, hogy rátámadt az állat. Haragja gyűlöletbe váltott. - Megtámadtál? - Fröcsögte felé. – Na ezért most kinyírlak. Úgy fejbe rúgta a kutyát, hogy a szerencsétlen megtántorodott majd összecsuklott. Érezte, hogy valahogyan el kell vánszorognia a házához, és akkor talán megmenekül. Sikerült neki bemásznia a kis házába, hely bár nem sok volt, de ez nem igazán zavarta. Alig hogy beért, szinte össze is csuklott újra. Ezt már nem bírja sokáig. Elege volt az életből, de főként az emberekből. Nem akart tovább szolgaságban sínylődni. Szabadságra vágyott, arra hogy végre itt hagyja ezt a helyet, mely a mennyből a pokollá változott át számára. Ha nem volna láncon, már itt sem lenne. A hűség sem több már számára, mint egyszerű szó, mert nincs már igazán jelentése. A ropogás zajára kapta fel újra a fejét, nem tudta mennyi idő telt el, a félelem és fájdalom már félig így is elvette az eszét. Mégis érezte valahol belül, hogy ő mégis csak a gazdi. Szerette és tisztelte őt egykor, soha nem akart ellene fordulni. De mégis, meg tette. Hibásnak tartotta magát, amiért rátámadott, de nem tehetett mást. Ő csak menekülni akart. A fájdalomtól nem bírt talpra állni. Nem sokkal később furcsa forróságot érzet teste körül. Ennyire izzasztó lenne a félelem? Nem, ez valami teljesen más. Óvatosan fel emelte fejét. Látta amint a lángok elharapózódnak a viskója körül. Tudta hogy menekülnie kell, de merre? Kezdte érezni perzselt bőrének illatát, a hányinger kerülgette. Menekülni akart,de csak egyetlen kijárat létezet, s ki tudja a túl oldalt mi vár rá. Végül úgy döntött a halál az ugyan úgy halál, bár hogy is jön el érte. Hát vett egy utolsó erőt magán, s kirohant a kutya házból. Vesztére. Mert dühödt gazdája csak erre várt. Bele adta minden dühét az ütésbe, végezni akart vele. Ám a kutya résen volt, tudta, érezte, hogy vár rá, s oldalára fordult rögvest amint kilépet a házból, így csak éppen hogy elérte az ütés. Míg gazdája szitkozódott az elvétet ütés után, újra bemenekült házába, amit lassan felemésztet a tűz. Inkább a tűz, gondolta, mint a gazdája kezei által haljon meg. - Hát mégis csak létezik az örök hűség? – Gondolta. Talán valaki megmenti a lelkét oda fenn, azért amit tett vele? Talán igen! Talán nem! Mindenesetre ő mindent megtett. Legalábbis így érezte. Már nem törődött a fájdalommal, olyan nyugalom szállta meg,amit még sosem érzet eddigi életében, rádöbbent csendben várja az elmúlását. Megnyugvást érzet testében, egyszeriben megszűnt minden fájdalma, szemében az öröklét vigasza tükrödőzött vissza. Fél szemmel még érzékelte az eső hűsítő cseppjét mi áthatolt a deszkák résein át. vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
