Képzelet - suhanás
Dátum: 2011. április 22. 11:03Műfaj: PrózaCimkék: lehet, utazás |  |
Hosszú útra indulok autóval. Utazótáska a csomagtartóba kerül, kézitáskám valami ok miatt a hátsó ülésre teszem. Olyan érzésem van, hogy ott a helye, mellettem üres az ülés, mintha kellene valakinek...Iratok szokás szerint a kesztyűtartóban, egy pillantás a telefonra.
A kulcs elfordításával bekapcsolódik a rádió. Kellemes zene szól. Kigurul az autó a parkolóból.
Ma nincs is olyan meleg, nem kell a légkondi. A városból kiérve üres út fogad. Jó tempóban lehet haladni. Nem sietek, megvárnak.
Szép a nyári táj a Dunántúl dombjai között haladva. Ismerem az utat is.
- Itt jobbra kell fordulni... - tudom, de furcsa dolog történik. A kormánykerék nem engedelmeskedik.
- Valami baj lehet... - gondolom. Próbálom a holtjátékon túl, mindkét irányba forog. Akár keresztbe is állhatnék az úton.
- Akkor mi volt ez az előbb? - Lassan úgy érzem, nem is én irányítom az autót, az visz engem valahova.
Kíváncsian nézelődöm. Elmaradnak a dombok. Alföldi síkságon haladok. Ismerős tájak. Hazamegyek.
- Haza? Hiszen nem is itt lakom, de valamikor... - a városban megáll az autó a ház előtt. - Igen, itt nőttem fel, ezen a helyen. - Ki akarok szállni.
- Maradj! - hallok egy kedves hangot. Meglepődöm.
- Csak álmodj! - súgja. Becsukom a szemem, látom magamat az udvaron játszó gyermekként, motorral induló fiatal lányként, majd hófehér hosszú ruhában, ahogy kilépek a kapun, hogy új életet kezdjek. Álmodnék még tovább, de valaki azt mondja:
- Indulni kell!
Messze idegen tájakat látok deja vue érzéssel nézem. Én erre utasként jártam régen, átlépve a keleti határt. Akkor más volt ez a táj. Most régi, nincs egyetlen autó sem, az út is rossz. Mintha visszafelé haladt volna az idő... Kényelmetlenül érzem magam. Egy szerpentin út szélén megállunk. Kiszállok. Levegőt venni, pihenni. Könnyű kéz a vállamon, de nem látok senkit, ez zavar. Szétnézek, szemem messze lát, szívem melegszik, semmi sem idegen már.
- Látod? - kérdezi valaki, aki most kedvesen átölel. Bólintok.
- Gyönyörű! - suttogom.
- Igen, és magyar minden göröngy, minden szurdok, melyen nyomot hagytak a lovak patái.
- Indulhatunk! - hallom.
- Úgy maradnék még...
- Vége az álmodozásnak. Ez csak egy kis kitérő volt emlékezni jöttünk, hogy tudd, itt vannak valahol a gyökereid. Soha ne feledd! Ezt sem, s azt a másikat, ahonnan te indultál!
Valami fényesség csillan a mélyben és halk hang, mint egy galamb szárnycsapása...
Ülök az autóban, nézem a galambot ott mellette... még verdes a szárnya. Kiszállok, már alig van benne élet...
Egy fiú fut át a parkon, még szóródik a kavics a kezéből...
Lelkem lábujjhegyen áll,
kapaszkodót keres.
Feltekint, oly magas az ég...
Csak az ujjad add Uram, érinteni,
s lesz menedék.
Fények, árnyak rajzolnak utat.
Képzelet-suhanás ez,
semmi más...
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
