Képzelt beszélgetés
Dátum: 2008. augusztus 14. 13:54Műfaj: PrózaCimkék: emlék, elmúlás, haza |  |
Amint az a címből is kitűnik, ez az a beszélgetés, ami sosem történt meg. Legalábbis a valóságban. De a fejemben valami ilyesminek állt össze a végén.
Nagyon kevesen ültek a vonatnak ebben a kocsijában. Megigazítottam a szoknyám, hogy ne gyűrődjön, és leültem a sarokba. Reszkető végtagokkal vártam, hogy észrevegyen. Mielőtt felszálltam volna, már láttam, hogy megismert. Pedig hány éve is találkoztunk utoljára? Már nem merek utánaszámolni…
De ő nem sokat változott. Azonnal megismertem örökké kócos szőke hajáról, és világoskék szemeiről.
- Helló! Leülhetek? – Hú, már itt is van???
- Most mit udvariaskodsz? Miért ne ülhetnél le?
Kényelmesen elhelyezkedett – ahogy szokott – és nézegetni kezdett.
- Megváltoztál… Valahogy olyan komoly vagy…
- Egy kicsit felnőttem. Elmúltak a gondtalan diákévek.
- És most visszajöttél, hogy mindent újrakezdj?
- Dehogy! Nemigen lennék rá képes… Annyira azért nem volt olyan jó itt… Csak szembe akartam nézni a „kísértetekkel”, amik nem hagynak békén. Meglátogatom pár régi ismerősömet…
- Az exbarátodat is meglátogatod? Most ment Vácra. Ha vele akarsz találkozni, négykor jön vissza.
- Honnan gondolod, hogy találkozni akarok vele?
- Haraggal váltatok el?
- Nem. Csak ő nem akart lejönni hozzám, én meg nem akartam itt maradni. Végül is mindenki tudta, hogy ebből semmi jó nem lesz, de mi makacskodtunk még egy ideig.
- És ki szakított?
- Én. De ő is túlélte…
Jaj, már megint az az ismerős csúfondáros mosoly…
Kis csend lett, valahogy egyikünk sem tudott hirtelen mit mondani. Aztán erőt gyűjtöttem, és rákérdeztem:
- És a te barátnőddel mi a helyzet?
Elmosolyodott, és felemelte a jobb kezét. Karikagyűrű csillant meg az ujján. Hogy nem láttam meg eddig?
Valószínű, hogy elsápadtam egy pillanatra, és úgy éreztem, mintha gúnyosan nézne rám.
Szerencsére rövid idő alatt magamhoz tértem.
Ja, bocs, nem vettem észre… – Még egy picit mosolyogtam is.
- Mikor történt a nagy esemény?
- Három éve.
Három éve nős…
- Sose gondoltam volna, hogy megnősülsz. Nagy találkozás lehetett…
- Az volt. És veled mi a helyzet? Férjnél vagy?
- Még nem. Menyasszony sem vagyok. De együtt élek valakivel.
- Onnan már nincs messze a házasság. Ha mindketten akarjátok…
- Készülünk rá…
Kinéztem az ablakon.
- Mindjárt megérkezünk oda, ahova te mész.
Én is úgy láttam.
- Utazz jól, és sok szerencsét neked, ha már nem találkoznánk…
- Már nem fogsz visszajönni többet?
- Nem valószínű…
- Akkor neked is sok szerencsét. És menj hozzá ahhoz a valakihez, aki ilyen messzire elengedett…
Ha hazaérek, rá is szánom magam. Eddig nem mertem igent mondani. Meg kellett tennem majd’ kétszáz kilométert, hogy fontos dolgokat tudjak meg… Ez a beszélgetés mindent eldöntött. Ha ő megnősült, én is férjhez mehetek.
Szembenéztem azzal, amitől mindig féltem, hogy bekövetkezik.
Amikor leléptem a lépcsőről, és elmentem a vonat mellett, még egyszer utoljára integettem neki.
Aztán anélkül, hogy hátranéztem volna, nehéz szívvel elindultam az ismerős hegyek felé…
Elengedtem az első „kísértetet”.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
