Kőpillangó
Dátum: 2009. július 23. 22:41Műfaj: NovellaCimkék: béke, szeretet, tisztaság, szobor, kislány, pillangó, művészet, művész, szobrász, élet, élet értelme |  |
"A keze mozdul meg először. Az égre emelt jobbjának mutatóujját behajlítja, megmozdítja a csuklóját, majd leengedi a karját. Minden mozdulatát a karcolódás hangja kíséri, de az esti hűs levegő kegyes, és nem viszi messzire a hangját"
Egész nap ugyanúgy kell állnia, hiszen napközben nem tud mozogni. De gondolatai, érzelmei ugyanúgy vannak, csak az emberek nem tudják, s talán ha tudnák sem hinnék el. Ebben a napszakban próbál nem figyelni a túristákra, inkább összpontosít a testén megpihenő madarakra, a lepkékre és a természet hangjaira. Vígasztalja, hogy a lába mellé faragott, pocakos angyalkák tudják, mit érez, ugyanakkor szomorú is, amiért ezt a szörnyű érzést nekik is át kell élniük.
A naplemente… hm… imádja a naplementét! A folyó visszatükrözi a narancssárga ezernyi árnyalatát, a házak falainak árnyékai megnyúlnak. A levegő lehűl, néha a hegyről még a tücsökciripelés is lehallatszik. És persze, ott leng levegőben a szabadság ígérete.
Az égbolt egyre csak vörösödik, már-már földöntúli látvány… aztán hirtelen vége szakad. Lement a nap, eltűnt pár órára. A kőszobor tüdeje megemelkedik, zsigerei életre kelnek, a kövér angyalkák elröppennek a talapzattól…
A keze mozdul meg először. Az égre emelt jobbjának mutatóujját behajlítja, megmozdítja a csuklóját, majd leengedi a karját. Minden mozdulatát a karcolódás hangja kíséri, de az esti hűs levegő kegyes, és nem viszi messzire a hangját.
Lelép a talapzatáról, miközben próbálgatja elgémberedett, merev tagjait. Mikor úgy érzi, minden rendben lesz, testében a boldogság és a szabadság érzésével, felfrissülten elindul a város felé.
Óvatos léptei még így is visszhangoznak az óváros macskakövein. De az esti levegő kegyes, a hang megmarad a közelben.
A kőszobor először egy régi ház zsauls ablakán néz be.
Minden este ugyanaz a kép fogadja: a feleség a mosogató melett áll, míg a férje a tévé előtt terpeszkedik, a kislány pedig a babáival játszik az apja mellett, a földön. Ezúttal azonban a látvány kissé megváltozik: nincs sehol a gyermek.
A kőszobor próbál behajolni az ablakon, igyekszik elfordítani a fejét, de nem látja sehol az apró, szőke lányt. Benéz a ház többi ablakán is, de ott sem jár több sikerrel. A ház többi szobája üres.
Nem marad több ideje, tovább kell indulnia. Kíváncsiság és csüggedtség járja át a testét. Szereti nézni azt a kisleányt, és nem tetszeik neki a gondolat, hogy többé nem teheti.
Zajt hall.
Megtorpan.
Felfogja, hogy a hangok abból a házból jönnek.
Visszasiet az ablak elé, azt kockáztatva, hogy észreveszik döngő lépteit, mozdulatai karcoló hangját.
A nő egy tányért vág a földhöz dühében, kiabál. Próbálja fehívni magára a figyelmet, de a férjét csak a televízió érdekli. A kőszobor benéz a szomszédos szobába… ott a kislány.
Az ágyon ül, és a babáját fésüli. Gondosan, figyelemmel, szeretettel, tudomást sem véve az egymással vitázó felnőttekről.
Felkapja a fejét, mintha megérezné, hogy figyelik.
Észreveszi a kőszobrot, újra. Rámosolyog és integet neki, s mint mindig a szobor visszainteget. A kislány már majdnem felkel, hogy meg is érintse a látogatót, amikor nagy robajjal kinyílik a szoba ajtaja és besiet rajta az anyja.
Rárivall a gyerekre, hogy miért ábrándozik, miért nem érti meg, mi folyik körülötte. A gyeremek viszont csak mosolyog és mutogat az anyjának a szobor felé. A nő odakapja a fejét, de természetesen nem látja a szobrot, csak a szomszéd ház tűzcsapját. Megrázza a gyereket, arcon legyinti, hogy térjen vissza a valóságba, hogy nőjön már fel végre.
Ezután kimegy.
Mintha csak azért jött volna, hogy a gyermeki apró szívet összetörje. Ahogy becsukódott az ajtó, a lány feláll az ágyról és odaszalad az ablakhoz.
Megöleli a kőszobrot, olyan őszintén és szeretettel, ahogy csak a gyermekek tudnak ölelni.
Felkapja szőke fejét és ki se kell mondania a kívánságát, a kőszobor már tudja: el szeretne jönni vele, ezen az éjszakán.
Kézen fogja a lányt és jelzni neki, hogy csöndben kell maradnia. A kislány, mintha elfelejtette volna, mennyire sírt, mosolyogva bólint.
A kőszobor következő útja a templomhoz vezet. Csak szeret állni az ajtóban és nézni az oltárt, a padsorokat. Közben azon gondolkozik, hogy az emberek miért felejtették el ezt az érzést, ami most őt is átjárja: a békesség és a magabiztosság.
Végül elkönyveli magában: az emberek feledékenyek és ostobák.
Meg is feledkezik a kezét szorongató leányról. Mikor újra felfogja jelenlétét, arra a következtetésre jut, hogy talán nem mindenki. A gyerekek, az ártatlan gyermekek még mindenttudóak.
Az este utolsó állomása a szobrászmester, aki hálával és szeretettel megalkotta őt. A város másik végében lakik, át kell sétálniuk az óvároson.
A kislány az út felénél elfárad, így a szobor a karjába veszi. Nem sokkal később el is alszik, békésen, háborítatlanul.
A mester udvarán már összegyűltek a szobrok. Együtt játszanak, vagy csak beszélgetnek. Az alacsony férfi meglepődikt a kőszobor karjában tartott gyereken, még jobban, mikor a kőszobor átadja őt neki. A mester elviszi az ágyához, ott lefekteti, betakrja és maga is kimegy az udvarra, az alkotásaihoz.
Az angyalkák táncba hívják és ő engedelmeskedik. Minen éjjel megrendezi ezt a bált az alkotásainak, ahol megpróbálja nekik megmutatni a boldogság forrását, az eggyüttlét örömeit. És csak reméli, hogy ők megértik ezt, felfogják mit jelent minden egyes, megélt éjszaka. S bár sose hagyták még ott az alkotásai kétségek közt, midnig fél ettől egy kicsit.
Egy percre megáll a táncban, hogy kifújja magát és meglátja a ház ajtajában álló lányt, aki őket figyeli. Csak a tiszta, őszinte emberek láthatják az alkotásait élni. S sajnos, mostanában az ilyen emberek csakis a gyermekek. Régen egy-egy felnőtt is elcsodálkozott, ha meglebbent előtte egy kőszobor… ma már nincs min csodálkozniuk, minden mozdulatlan. Úgy az utcán, mint a szívükben.
A mester odamegy a lánykához, a karjába veszi és körbeforgatja. Majd megkérdezi tőle, szeretné-e megtanulni, hogyan adhat életet az alkotásainak. Persze, a kislány bólogat.
A műhelyébe vezeti és a kezébe ad egy vésőt, meg egy kalapácsot, s leülteti egy fakocka elé. Majd ennyit mond neki: teremtsd meg, amit benne látsz, s közben kézeld el, hogyan mozdulna, hogyan szeretne és hogyan táncolna! De vigyázz! Ha rossz gondolatok járnak a fejedben, a szobrod is gonosszá válik.
A kislány óvatosan nekikezd a munkának, a mester magára hagyja az elvarázsolt kisleányt.
Nemsokára hajnalodik, az égbolt már fakul.
Visszaküldi a szobrait a talapzatukra, hogy eltöltsenek ott egy fárasztó nappalt.
A kőszobor is engedelmeskedik, de előtte elbúcsúzik a lánytól.
A nappal eltelik, fáradságosan, silányul, de végre újra leszáll az éjszaka.
A kőszobor útnak indul, le az óvárosba, a család háza felé. Az édesanya mosogat, megvetően tekintget a tévéző férje felé. De a kislány sehol. A kőszobor lehajol és benéz a szoba ablakán.
A lány az ágyon ül, kezében egy fakocka és egy dörzspapír. Feje körül három fából faragott, festett pillangó röpdös. Egy piros, egy kék és egy hófehér. A negyediket készíti éppen, talán pár perc és elkészül.
A kőszobor elmosolyodik, mikor a hófehér lepke rárepül az orrára. A kislány ahogy észreveszi a kőszobrot integet, majd megöleli. Mikor a kőszobor távozni készül, a magasba dobja az elkészült, fából faragott pillangót, s mikor az visszahull, a szobor elkapja. A fa kővé változik, miközben a pillangó életre kel. Kibontogatja szárnyait, majd megsimítja velük a szobor tenyerét.
Másnap az emberek közül senki sem értette, hogy került a város jelképének égre szegezett mutatóujja tetejére egy elröppeni készülő, kőpillangó
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
