Legyen boldog az élet!
Dátum: 2011. március 08. 19:47Műfaj: NovellaCimkék: ha két ember találkozik, és jön egy harmadik |  |
Egy férfi, aki feladta addigi életét, mert egyedül maradt. Elindult az élet útján, hogy eljusson valahová. A mélyből a felszínre, hogy neki si jusson még...valami. És egy nő, aki rátalált. De jött az SORS keze...
Süvítve, haragosan tépte a szél az út menti fák lombjait. Úgy nézett ki, hogy addig abba se hagyja, míg egyetlen levél is van az ágakon. Azok mégis dacoltak az erővel. Ragaszkodtak életükhöz, nem adták magukat egykönnyen. Ám a szélnek még voltak tartalékai, és taktika terén se állt rosszul!
Hirtelen, mintha valaki eldugaszolta volna valamivel azt a helyet, ahonnét kitört a világba…megcsitulva, visszavonult. Aztán…kettőzött erővel támadott! Acsarkodva szaggatta ami útjába került. Ahogy az emberek mondják: ami nem volt lebetonozva az…égi útra kélt, önálló életre kelve szemlélte a Földet, olyan perspektívából, ahonnét még álmodni se merte eddig! Szállt a levegőben papír, volt ott forgácsdarab, úszott az ég óceánján szebb napokat látott, színes szövet darab, a fák minden része, ami nem bírt a széllel, és a föld pora. Kavargott az egész, mint mikor a hozzávalókból valami alaptésztát kutyul a robotgép. A látást kezdte akadályozni a hömpölygő görgeteg.
- Atya világ! Mit akarsz édes Istenem? – mormogott magában a koldus, és fázósan húzta magán össze szűkre „szabott” kabátkáját. – Igazán várhattál volna még, vagy kezdhetted volna egy kicsit hamarabb, mikor még nem indultam el…!
Megfordult, hogy hátat mutasson a tomboló szélnek, és egy kicsit még visszarévedjen…
A múlt évben vetődött erre, maga se tudja, hogy miért éppen ide indult el a város viszonylagos biztonságából, ahol megvolt neki mindene. Volt hol meghúznia magát, a napi betevő is csurrant-cseppent. Arrafelé rendes népek laktak. És nem kérte ingyen az adományokat. Nem koldult a szó igazi értelmében. Ha megállt valaki, hogy pénzt adjon neki agyon használt sapkájába, mindig megkérdezte: „Nincs valami házkörüli tennivaló? Szívesen elvégzem, és…nem kérek érte sokat!” Ez, általában hatott, hiszen az a része a városnak inkább kertes, takaros kis házakból állt. Panelépület csak elvétve volt még. Mindössze az újonnan épült, vagy tervezett átalakítás után nőttek ki ezek a magasba néző épületek a földből. És, ha igen volt a válasz, már ment is, vagy megegyeztek, hogy hová és mikorra menjen?! Favágás, udvartakarítás, lomtalanítás…mikor, mi adódott! És megkapta a bért is, bár ő soha nem mondott összeget: „Amennyit tetszik érte gondolni…kezit csókolom!” Általában asszonyokkal hozta össze a sorsa. Szerette őket, mert bennük mindig volt jóság, szeretet, és soha nem azt nézték benne, hogy rongyos, hogy olykor bizony messzire „hangzó” volt körülötte a szag, mert hát fürdéshez nem mindig jutott. Soha nem csapott be senkit, ha megígérte, az úgy is volt! Mert a becsület, az adott szó…ez maradt neki az élethez. Erre kényesen vigyázott.
Akkor már napok múltak el, hogy csak azt a megmaradt száraz kenyeret majszolgatta, ami még a bőség idejéből megmaradt a konyháján. Mert voltak ilyenek is: jóság, bőség! Ha egyszer-egyszer egy kicsit tehetősebb volt a megrendelő, akkor napokra biztosítva volt a megélhetése. Ez, az utolsó is ilyen volt. Telt még…szalámira is! Igazi szalámira, nem csupán párizsira. Persze, megette ő azt is szívesen, hiszen éhes ember ne válogasson! És egyszerre sikeredett megvenni kétkilónyi kenyeret! Boldog volt, mert az ember kis dolgoknak is nagyon tud örülni…csak legyenek!
Kivett a papírtasakból egy újabb kenyérdarabot, kettétörte és a szájához emelte…
Nem tudta a szemét levenni a látványról.
Az asszony megállt a gyümölcsárusnál. Válogatta a picinyke mandarinokat. Beleszedte a neki megfelelőeket a nylon tasakba, odaadta a kofának, hogy mérje meg. Szeme megállás nélkül fürkészte a feltálalt árút. Ami szemszájnak ingere, csak a pénztárca szava szabhat határt a kellnek! Még egy kis zöldség, sárgarépa, és egy picinyke zeller…aztán fizet, ahogy kell. Mindent gondosan bepakolt a karján függő csíkos szatyorba. És jön tovább.
Szeme tovább kutatja a környezetet. Kíváncsi kék szeme van…olyan, mint a tengervíz, napkeltekor.
A férfi érzi, ahogy dobog a szíve. Ütemre veri az asszony lépteit.
„Mindjárt…ott vagyok…ne légy…türelmetlen!”
Megigazítja magán nyűtt, koszos átmeneti kabátját, amit már évek óta szorgalmasan hord. Néhol már hiányos, itt-ott már színe, mintája sincs, de tartja magát…mint a gazdája.
Sapkáját lekapja fejéről, hogy tiszteletét fejezze ki a nő előtt, de az…félreértve a helyzetet, leteszi csomagjait és pénzt kotorászik elő a bugyellárisból.
- Jaj csókolom, nem azért vettem én le a sap…- kezdené elmagyarázni a helyzetet, de a nő közbevág:
- Nem baj az uram, bármiért is került a kezébe az a sapka. Fogja csak, kell ez magának! – és szemében valami megmagyarázhatatlan fény gyúlik ki.
A nő tartja a pénzt, a koldus, pedig csak nézi, félig ülve a fal mellett.
- Na, tegye csak el nyugodtan! – nézett bele a férfi szemébe az asszony.
Csak nézték egymást, percekig. Senki nem jött most erre. Mintha így rendezték volna meg ezt…valahol!
- Nem akar egy kicsivel több pénzt keresni? – kérdezte bátortalan hangsúllyal a nő
- Csókolom, dehogy nem! Mit kell érte tenni? – kapott a szón a férfi.
- Itt lakom, nem messze, ha eljön velem, megmutatom inkább, hogy ne magyarázzam.
- Mehetünk, ha gondolja!? – állt föl helyéről és kapkodta össze vagyonkáját maga körül a férfi. Két szebb napokat látott nylon zacskóban…ez, az.
Kétutcányira volt a nő lakása. Csendes környék, forgalom alig, az is jobbára kerékpár. Egyszerű, téglaépítésű házban lakott a hölgy, amit némi előkert és egy valamivel nagyobb hátsókert fogott keretbe. A falain látszott az eltelt idő nyoma. Itt-ott hiányos öltözékben díszelgett a valaha vörösebb színben megalkotott vakolat, mert tenyérnyi helyeken már bizony hiányzott egy-egy darabja. Kisméretű ablakai hunyorogva néztek a világra.
A kiskapu fájdalmasan nyüszítve engedelmeskedett az akaratnak, de egy idő után felakadt az alja a porladó belső járda tetején.
- Jöjjön csak bátran! – invitálta a kapuban megálló férfit a tulajdonos – Mindjárt ott vagyunk a tett színhelyén.
A lakás mögötti részen egy kisebb épület bújt meg, úgy, hogy azt az utcáról nem lehetett látni.
- Ez a fáskamra és a műhely – mutatott rájuk a nő. Aztán előre ment ismét, kinyitotta a kamra ajtót. Tekézett fák voltak rendezetlenül bedobálva a helységbe. Az ajtó is csak úgy-ahogy nyílott ki tőlük.
- Szóval…ez lenne a munka…ha vállalja?!
- Persze, minden fillér jól jön. Akkor el is kezdeném – nézett a nőre kérdően a férfi – csak még, azt tessék nekem megmondani…merre találom a baltát, mert itt nem látom sehol? – mutatott a tuskó irányába.
- Mindjárt hozom, mert azt én bevittem tegnap…tudja vettem egy kis disznókörmöt, azt apróztam fel vele.
A férfi bólintott, és mikor a nő elindult, hogy kihozza a házból a munkaeszközt, ő nekiállt, hogy egy kis helyet szabadítson fel magának a szanaszét dobált fák között.
- Én hordtam be a kapuból kiskocsival, mert a fuvaros nem volt hajlandó még pénzért se betolatni, hogy legalább közelebb legyen a fáshoz a facsomó, amit letúrt így letúrt a kapuban…azért van csak így leborogatva, rendezetlenül. Szegény uram…olyan rendet tartott ebben a sufniban, de ő már nincs, így nekem kell ezt is csinálnom. Nem panaszképpen mondom, csak…mióta egyedül maradtam tudom, milyen rossz is az.
A férfi együtt érzően bólogatott.
- Higgye el asszonyom, értem, hogy miről beszél!
A férfi kezébe fogta a kihozott, kissé viharvert baltát. Látszott rajta, hogy nem idegen a kezében az effajta szerszám. Markába fogta a nyelét, aztán csak úgy próba képpen a tőkére tett kugli fát egy suhintással ketté vágta vele.
- Hűű! Van ám éle, hiába néz ki úgy, mintha képtelen lenne bármiben is kárt okozni! Értett az élezéshez, akárki fente is!
- Az uram, ő ilyen…ezermester volt. Ha valamibe belefogott azt meg is csinálta! – nézett a távolba a nő, visszarévedve a múltba.
A férfi keze serényen járt, és a nagy kupacnyi fa délutánra már apróra hasítva, a fal mellé bemáglázva várta további sorsát.
A nő többször is kijött hozzá a házból, megnézte, hogy halad, hozott neki egy kupica pálinkát, egy üvegsört, és olykor a konyhai ablakból nézte percekig, ahogy meg-megtörli homlokát a munka hevétől a férfi. Nézte, ahogy szakadozott ingében, annak ujját feltürve neki feszül teste az ismétlődő folyamatoknak.
Már ötödik éve élt egyedül ebben a házban, amit ketten építettek már…harminchárom éve! Kimondani is sok! Szépen éltek. Nem szenvedtek sose nagyobb hiányt semmiből. Nem szerelememből ment férjhez, de valahogy…összecsiszolódtak az évek alatt. Két gyereket neveltek fel becsülettel. Egy lányt és egy fiút. Ők már kirepültek, még mielőtt az apjuk… A lány messze tanult innen…aztán, ott is ragadt. Már van egy tündéri kislánya, akit havonta egyszer meglátogat, vagy ritkábban ők jönnek el hozzá vendégségbe. De nem maradnak sokáig, hiszen az élet megy előre…még a szeretetre se marad elég idő.
A fia…ő más! Egyedül él…nagyon messze, és nem csak térben. Az apja fia, le se tagadhatná! Olyan konok, csökönyös és önfejű. De ő épp úgy szereti…szeretné!...ha közelebb lenne és láthatná, magához ölelhetné, ám ha a lányt ritkán látja, a fiát néha. Legutóbb akkor volt itthon, mikor a nővérénél járt. Akkor haza szaladt, egy tíz percet, ha itt volt...azóta nem látta, nem tud róla. Telefonon próbálta hívni, de sose veszi föl.
Egyre nehezebben viseli a magányt, hogy, nincs aki, itt marad vele estére is, akihez szólhat, akit érdekel, hogy mi van vele?! És – bár maga se hitte! – de egy férfiben nem csak segítséget lát még, hanem megpezsdül benne a vér, ha végig néz rajta egy férfi szempár! Eleinte elpirult a saját gondolatától, de aztán úgy gondolta: ez hozzá tartozik az élethez, nincs ezen mit szégyellni! És elábrándozik olykor…milyen is lenne, ha…?
A ház egyre szépült. Eltüntek a vakolat hiányai, a kerítésajtó is vígan fordult sarkán, hang nélkül engedve utat a közlekedőnek. A kerteken is meglátszott a gondos kéz nyoma. Virágzott a rózsa, vidáman hajlongtak szárukon a szebbnél szebb egynyáriak, olyanlett az egész, mint egy tündérkert. A hátsókertben sorjázott a vetemény, a szakszerűen megmetszett fákon kinyíltak az első bimbók. A tavasz úrrá lett ismét a tél zordságán. Visszatért az élet az elhagyatott házba is.
A nő egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy dúdol valami ismert dalt, amit már régen nem tett. Mindig örült, ha a férfi megjelent a kapuban, szinte…kezdett természetes lenni, hogy itt van körülte. Pedig mindig csak dolgozni jött, Ha elment ott maradt nyoma a házon, vagy körülte. Ha ismét magára maradt, a nő gyönyörködött a munkájában. Újra látta, ahogy hajlong, ahogy két erős karjának engedelmeskedik a föld, a fa, a vas. Csak állt és nézte az eredményt. Soha nem tett még csak célzást se arra, hogy…semmire! Mégis érezte, hogy egy szó mindent megváltoztatna köztük! De nem merte kimondani, bármennyire is szerette volna.
- A hétvégén jönnek a lányomék hozzám! – mondta váratlanul a férfinek, aki a kávét iszogatta az aranyozott szélű csészéből. Igen, abból, hiszen már többnek érezte a férfit, mint egyszerű napszámosnak. Ha reggelivel kínálta, vagy ebédet adott neki a ház hátulján levő kicsi, de hangulatos teraszon terített meg…kettőjüknek. És, beszélgettek…mindenről. A sorsról, úgy általában, magukról, a családjukról – mert a férfinek is volt, de elvált, már régen – és, hogy lesz-e jövő, és az majd, mit hozhat?
- Akkor…majd nem jövök. A jövő héten befejezem a sufnit a hétvége nélkül is. Megvár az, nem szalad el! – mosolyodott el a férfi.
- Ugyan már, miért tenne ilyet Sándor?! Jöjjön csak. Legalább megláthatja őket. Az unokám…jaj, az egy kis tündérke! – örült a gondolatnak is a nő.
Sose nevezte még néven a férfit, és, ahogy most kimondta, mintha galamb szállt volna fel a lelkéből!
- Ahogy gondolja…Erzsike! Ha maga úgy látja jónak, hogy itt lehetek, rajtam nem múlik! – mondta alig titkolt örömmel a férfi. Érezte, hogy Sándor már nem az a szakadt koldus, akit akkor dolgozni hívott ez a … nő!
- Jöjjön csak nyugodtan, én…várom…– szeme az asztalterítőt barangolta, keze a hímzést babrálta. A szó már elhagyta a szájat, ám a szem még nem merte követni.
A kalapács serényen táncolt a szögön, ahogy a deszkába igyekezett azt bele kényszeríteni. A fészer oldalára szögelte a deszkákat…Sándor, amikor egy fehér autó fékezett, majd állt meg a ház előtt, az úton. Középkorú nő igyekezett kikászálódni a számára kissé szűk autó ajtaján. A vezetőoldalon negyvenes férfi, aki szintén a kiszállással volt elfoglalva. A nő mögötti ajtó is kinyílt, és egy fehér szoknyás kislányka, a vízelvezető árkon körül futva már a kiskapu kilincsén próbált erőt venni. Erzsike a ház hátsó ajtaján úgy penderült ki, mintha versenyt akarna futni a kislány fiatalságával, és szaladt a kiskapuhoz.
- Jövök már csillagom! Itt van már mama…- és ahogy a kislány bejutott a kapun, úgy ölelte magához, mintha az ő egy darabja lenne, ami eddig hiányzott, eddig nélkülöznie kellett volna.
A férfi leengedte ütésre lendülő kezét, letette a kalapácsot egy tőkére, és kissé zavartan várta a további fejleményeket.
- Csókollak anyukám! – lépdelt farmerosan, körömcipősen anyja felé a harmincas éveit élő nő.
- Szervusz kislányom! – ölelte magához Erzsébet úgy, hogy közben a kislányt le se tette karjából.
- Csókolom anyuka! – lépett hozzájuk a férfi is a kocsiból.
- Szervusz János! – nyomott egy puszit arcára anyuka.
A kölcsönös üdvözlések után elindultak, ők négyen a ház hátsó bejárata felé.
- Csókolom, jó napot kívánok! – köszöntötte udvariasan az újonnan érkezetteket Sándor.
Egy pillanatra megtorpantak, ők ketten, mert a kapuból nem láthatták, – vagy nem figyelték – hogy van az udvaron még valaki.
- Jó napot. – köszöntek vissza neki. A fiatal nő tekintetében csodálkozás ült, de anyja invitálása nem hagyott neki időt, hogy bármit is kérdezhessen…pedig, látszott szándéka.
Sándor még befejezte a fészer oldalának szögelését, aztán összepakolta a maradék deszkákat, a szerszámokat visszatette eredeti helyükre, a műhelybe. Rázárta a lakatot és a kulcsot a hátsó ablak párkányára tette. Onnét majd Erzsike beviszi…ahogy szokták, ha a nő éppen nem volt itthon. Mert előfordult, hogy kiszaladt a piacra, aztán úgy alakult, hogy Sándor nem tudta megvárni, hogy visszajöjjön, mert ment egy másik helyre…dolgozni. Ezt a lehetőséget Erzsébet szerezte neki, mert ugye egy nőnek a piacon vannak ismerősei, akiknek elújságolta, hogy Sándornak milyen ügyes keze van! És hívták…hol ide, hol oda. Jól jött neki az a külön pénz…nagyon. Már tudott venni egy nadrágot, cipőt, kabátot, a katonai ruhákat áruló piacozóktól. Erzsike olykor vendégül látta. Hol reggelivel, hol ebéddel. Mindig elpirult, ha a meghívásra került a sor. Valahogy megmaradt benne ez a kedves, őszinte nőiesség, hogy…ő hív meg egy férfit! De a szeme...a szeme az mosolygott, őszintén, örömmel.
És, Sándor se az utcán lakott már. Volt egy szállás a közelben, ahol megfizethető áron kapott éjszakára egy ágyat. Onnan járt munkákra. Legtöbbet mégis ehhez az asszonykához jött. Soha nem kért, soha nem mondott összeget, mindig elég volt, amennyit kapott Úgy vette el tőle a pénzt, hogy…restelkedett, hogy elfogadja. Úgy érezte…egyformát éreznek fizetéskor.
Három napig másfelé volt, mert a dolgos kéznek hamar híre ment az egyedül élők között. Javított, épített, cserélt, hol, mit kellett. Míg a „rendes” világ tagja volt egy cégnél dolgozott, mint tmk-ás. Így hát volt gyakorlata, amit most kamatoztathatott a maga hasznára.
De valahogy, nagyon várta már, hogy ismét a kezébe vehesse a kalapácsot, a fűrészt, és folytassa azt a fészert, ott abban az utcában. Kicsit úgy érezte, mintha…haza menne.
A kiskapu zárva volt. Nem zörgetett, nem kiáltott, mert tudta, ha kulccsal van reteszelve, Erzsike nincs otthon. Egy darabig várt. Aztán, elindult, vissza, amerről jött. Van még egy hely, ahová ígérkezett. Igaz, holnapra, de hátha ma se megy rosszkor!
A sarkon majd nem egymásnak mentek.
- Jaj Sándor! A piacon voltam, meg a boltba is be kellett szaladnom, mert nem volt otthon kenyerem – szabadkozott a nő. – De ugye visszajön, hiszen várja a…fészer?! – hangja kérő reménykedés volt.
- Megígértem magának Erzsike, hogy a következő télre már tüzelőt tárolhat benne, hát persze, hogy visszamegyek!
Előkerültek a szükséges szerszámok, anyagok és Sándor tüsténkedni kezdett. Délre már csak egy kis simítás, csinosítás maradt az egészen. Lecserepezve, zárható, lakatolható ajtóval, stabilan állt a lábán a kis szín. Igen szín, hiszen Sándor egy kicsit megtoldta a nagyságát az eredeti elképzeléshez képest, hogy minden, ami nyáron használatos dolog, az télire fedett helyen lehessen. Befér oda majd a kerékpár is, ami eddig a picinyke kis műhelyben kapott helyet, de ezzel teljesen elzárta a bejutás lehetőségét is. A hordók, amik a kifolyócsatornáknál gyűjtötték össze az ég áldását. Így legalább nem lepi őket a hó, nem használódnak el idő előtt. Látszott, hogy szakavatott a kéz, ami a különböző részeket praktikusan elválasztotta egymástól, mintha csak spanyolfalat használna. Átrendezhető, funkciónak megfelelően átalakíthatóak ezek a „falak”! Erzsike csak nézte, ahogy a férfi keze tetszés szerint, igényre alakítja ezt az egyszerű építményt. A férje is értett mindenféle munkához, az ő keze is mesterien tudott járni, de ez a férfi…ez, szinte varázsol ezekkel az egyszerű szerszámokkal a mindennapi anyagokból.
Fél egykor megjelent a hátsó ajtóban, lesietett a férfihez, aki éppen a deszkák közötti hézagok eltüntetésével szorgoskodott, és ebédelni hívta. Sándor az eddigieknél is nagyobb örömmel fogadta a szíves invitálást! A csöppnyi teraszon már meg volt terítve. Kezet mosott, a kis kendőben gondosan szárazra törölte kérges, férfi kezeit, és leült a „székére”. Már többször ült ezen a széken, egy kicsit a sajátjának vélte, remélte.
A nő elvette tányérját és a gőzölgő levesesfazék sűrűjébe merítette a szedőkanalat. Igazi ünnepi leves volt. Zöldséges csirkeraguleves, mert tudta, hogy Sándornak ez a kedvence. A férfi szeme csillogott a látványtól, és már előre szájában érezte a csontos ízt, keveredve a zöldségek mámorával. Erzsike visszahelyezte a tányért elébe, szedett magának is és leült a férfivel szemben.
- Jó étvágyat Sándor! – mondta halkan, szinte suttogva a férfi felé.
- Köszönöm Erzsike! Magának is.
A nő mosolyogva biccentett feléje. Szótlanul kanalazták a levest, s ha csirkeaprólék akadt a kanálba arról is előkelően szopogatták le a kevéske húst.
A rakott krumpli illata átjárta Sándor minden részét. A felesége jutott eszébe…akinek utoljára, 3 évvel ezelőtt vitt virágot a sírjára. Ő tudott ilyen szagokat kicsalni az ételekből. Mióta ő elment nem leli helyét a világban. Annak már 7 éve. Aztán, gondolt egyet, és útnak eredt…csak úgy, az orra után. Mindent ott hagyott a gyerekeinek. Megegyeztek: majd jön, majd jelentkezik. Be is tartotta, mindig! Hol egy levelezőlap, hol egy telefon…erre mindig rakott el pénzt. Inkább magától vonta el, de az adott szava…kötelezte, s tudta, hogy a gyerekeit érdekli, mi van vele?!
Soha nem érezte az állandóság hiányát. Néha majdnem boldog is volt. Mint most!
Jó ízűen nyelte a falatokat. Néha becsukódott a szeme, ahogy az ízek harmóniája elandalította érzékeit.
Erzsébet rá-ránézett a férfire. Megszokta már, hogy hetente kétszer-háromszor itt van vele. Ha megbeszélték, hogy jönni fog, már egy órával előtte ki-kinézett a kapura…hátha egy kicsivel hamarabb jön, hogy…! De mindig pontos volt. Az ígért időpont előtt percekkel érkezett csupán. Soha nem mondta neki, hogy…jöhet egy kicsit hamarabb is, ha van kedve, legalább beszélgetnek! Olyan jól el tudtak diskurálni. Nevettek is olykor, nagyokat, mert Sándornak volt humora…olyan, önirónikus, kicsit melankólikus, de mindig a szép, a jó csengett ki a végén, mindenből! Érezte a nő, hogy ez a férfi…soha nem adja meg magát, semminek, de mégis olyan magányos, és egyedül van a világ ellen.
Összeszorult a gyomra, de tudta, el kell mondania, bárhogy is fáj neki a muszáj!
Kávét hozott, s miközben kitöltötte őket az aranyszélű csészékbe, úgy érezte, menten elsírja magát. Nem nézett Sándorra, mert érezte, hogy a férfi tekintete rajta pihen.
„Miért ilyen nehéz kimondani valamit…valamit, amit úgy szeretne az ember, aminek annyi éve magában hordozza a szavait, a reményét?!” – de, nem szólt, csak sóhajtott egyet, s visszaült a helyére.
- Mondja csak nyugodtan Erzsike…- nézett egyenesen a szemébe a férfi – hiszen látom, valami fontosat tartogat nekem.
A nő lassan emelte fel fejét, és ahogy kinyitotta szemeit, kicsordult szeme sarkából egy kicsiny, csillogó gyöngy. Lelke nem bírta tovább a terhet.
- Sándor, Sán...dor – kezdte el némi hallgatás után – azt szeretném…- de nem tudta folytatni. Arca elé kapta köténye sarkát, hogy ne lássa a férfi, ahogy…!
Majd azt érezte, ahogy a dolgos, cserzett férfitenyerek körbe ölelik arcát. Megadóan leengedte kötényét, és a kezeket szorította arcára. Sírt, ahogy csak egy asszony tud bánatában.
- No, kedves…ne legyen ennyire elkeseredve! Ha akarja, mondja el, mi a bánat oka?! – szólalt meg Sándor, s szavai segítettek kezeinek, simogatni.
- A…a lányom – ismét tele futott szeme könnyel.
- A lánya? Mi van a lányával?
- Ideköltöznek, mert…mert – felemelte fejét és bele nézett a férfi kíváncsian szelíd szemébe – a munkahelyük…megszünt…csődbe ment. Szolgálati lakásban laktak, így most azt is felmondták nekik, vagyis a vejemnek, mert ő kapta a cégtől. Mondtuk nekik sokszor: vegyenek egy kicsit…legalább, ami a sajátjuk. De azt mondták rá – jó ez így, könnyebb így a munka után menni, ha kell. Hát, most…elment a munka, és nincs hol lakniuk. – lelke mélyéről tört fel a sóhaj. Behunyta a szemét, ajkait összeszorította, és olyan tehetetlen keserűséget érzett…
- De hát, ez természetes, hogy a gyerekek haza jönnek, ha nincs más megoldás számukra…Erzsike. – mondta pillanatnyi tűnődés után a férfi.
- Persze, az…természetes. De én…nekem…szerettem volna, ha… - nem tudta befejezni úgy a gondolatot, hogy ne kelljen kimondani, amit érez – ha…maga itt marad…velem.
Sándor kezébe vette Erzsike finom kezeit. Megvárta, míg kinyitja szemeit, és tekintetük összefonódik. Majd megfordította a nő kezeit, és lelke minden szeretetét belecsókolta a tenyereibe.
- Köszönöm magának, hogy újra…embernek érezhettem magam…köszönöm! – s újra megcsókolta a gyengéd kezeket. Majd, mintha egy finom, törékeny porcelánt akarna megérinteni, jobb kezének ujjaival végig simította a nő arcát. Ujjai egy pillanatig elidőztek a nő szépen metszett szája mellett, aztán lecsusszantak a kecses állra. Két ujjával megemelte a nő fejét. Szemükben ott ragyogott egy csillag, ami csak ritkán szokott emberi szemekben. A tisztelet, a szeretet és talán…! Mert a szerelemnek nincs önálló csillaga, hiszen soha nem magában bukkan fel a szívekben. Vannak kísérői, amik sose hiányozhatnak mellőle.
És most, ebben a két szívben talán…ő is ott lapult. Várta, hogy kiteljesedhessen hatalma, de a sors másként akarta.
A férfi megköszönte a finom ebédet, és visszament dolgát befejezni. Kezdett sötétedni, mire a kis fészeren elkészült az utolsó simítással is.
Összepakolt mindent, – ahogy mindig is tette – majd megállva a hátsó ajtónál beköszönt, hogy tudja a nő…elmegy. Vissza a szállására.
- Erzsike! Készen vagyok mindennel. Megyek…haza. – a végét már csak ő hallotta.
A nő kisietett hozzá. Kezeit a még mindig előtte levő kötényébe törölgette.
- Már megy Sándor? – hangjából kiérződött valami előérzet, az elkövetkezőkre.
- Készen van a…pecu! – mosolyodott el a férfi. Ahányszor kimondta ezt a szót, eszébe jutott az, mikor ezt először hallotta…Erzsikétől. Addig nem ismerte, s fogalma nem volt mit is jelent?! Azt hitte…tán nem is magyarul beszél hozzá?!
- Mindjárt hozom a tartozásom Sándor! – fordult sarkon, s indult volna vissza a házba, de a férfi szava megállította.
- Na de Erzsike, hiszen ezt már lerendeztük…még a múltkor, amikor egyszerre fizette nekem a részleteket! Ne mondja, hogy nem emlékszik rá?
- De azok az elmaradtak voltak csak, a végét még nem rendeztük!
- Ne haragudjon, de rosszul tudja! Rendben vagyunk egymással. – zárta le röviden a ki se alakult vitát Sándor. – Akkor én…mennék is. Jó éjszakát Erzsike drága. Álmodjon szépeket, és…vigyázzon magára!
- Az éjszaka ugyan mi rossz történhetne velem? – kérdezte halvány mosollyal az arcán a nő.
- Semmi, persze…csak úgy, mondtam – mosolyintott vissza a férfi. – Csak amolyan, megszokás, hogy mondom…hiszen már nem először hallhatta tőlem.
- Tudom…tudom.
- Kezét csókolom – hátrált pár lépést Sándor, és megfordult, hogy kisiessen a kapuhoz.
A nő utána szólt:
- Várjon! Kikísérem a kapuig.
A férfi érezte, hogy milyen nehéz az elválás, ha nem akar valaki igazán menni. De nem szól semmit, nem mondta, hogy: engedjen utamra drága, mert tudom, hogy…mennem kell! Szótlanul lépdelt a nő előtt. A kiskapuban visszafordult:
- Mindent köszönök…mindent, Erzsike!
Szemei szomorúan nézték a szépet.
- Holnap ugye jön? Elkezdi a hátsó kerítést, ahogy megbeszéltük, ugye?
Sándor, nem szólt. Lehajtotta fejét, a földön keresve tán a választ, vagy a bátorságot, hogy megmondja…! Aztán, érezte, ahogy egy meleg valami végigfolyik arcán, le a szája irányába. Tekintetét ráemelte a nőre.
Nem szóltak, csak álltak, és nézték egymást. Tudták…elszállt az idő, amit nekik mértek ki az égiek.
A férfi elindult. Lábaiban hezitált még a tétovaság, de aztán…tovább ment. Nem fordult hátra, mert érezte: nem szabad!
A nő állt a kapuban és könnyein át nézte, ahogy egyre messzebb kerülnek egymástól…
Alább hagyott a szél dühe. Már csak fújdogált és csak néha füttyentett egy hangosabbat. A férfi menetirányba fordult. Maga mögött hagyva a lehetőséget, hogy megálljon az úton, melyen olyan régen elindult. Zsebébe nyúlt. Pár száz forintnyi vagyona hetykén nézett a markából. A hiányzók ott maradtak annál a takaros kis háznál, mert arra most, másnak, nagyobb szüksége lesz! Hátra vetette táskáját, melyet ajándékba kapott Erzsikétől, hogy ne nylon szatyorba hordozza a szükséges dolgait, és elment…mert, menni kellett.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
