Levél
Dátum: 2009. december 03. 20:33Műfaj: NovellaCimkék: levél, gyilkosság, szerelem, féltékenység |  |
Egy levél egy nőtől egy másik nőnek egy férfiról. Van benne sok minden, és mégsincs benne semmi. Én érdekesnek találtam már akkor, amikor az ötlet megszületett a fejemben, mások azt mondták, egy átlagsztori.
Kedves Sue!
Először is, kérlek, fogadd őszinte részvétemet. Hidd el, pontosan át tudom érezni a fájdalmadat. Bárcsak enyhíthetném valahogy, de még a saját fájdalmamat sem vagyok képes enyhíteni. Tudod, hogy Victor milyen sokat jelentett nekem. Még mindig azt tartom életem legboldogabb napjának, amikor összeházasodtunk. Biztos vagyok benne, hogy neked nem könnyű ezt olvasni, de még emlékszem azokra az időkre, amikor Victor-on kívül te voltál az egyetlen ember a világon, akivel teljesen őszinte lehettem, és csak remélni tudom, hogy te is ezeket az időket idézed fel most magadban, és nem Victor második feleségeként, hanem az én legjobb barátomként olvasod majd ezt a levelet.
Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán írjak-e neked, és ha igen, le merjem-e írni azokat a dolgokat, amiket most le fogok. De úgy éreztem, tudnod kell mindenről. Próbáltam Victort is meggyőzni róla, hogy mondja el neked a teljes igazságot, azt, ami tulajdonképpen tönkretette a házasságunkat. Nem, nem is a házasságunkat, az iránta érzett szerelmemet döntötte romba. Ha még az esküvő előtt tisztában vagyok azzal, hogy kihez is megyek hozzá, ha reálisan láthattam volna, milyen élet is vár rám Victor oldalán, most valószínűleg én lennék a gyászoló özvegy, én kapnám a részvétnyilvánító kézfogásokat, a tehetetlenül sajnálkozó mosolyokat és az enyémhez hasonló dühítő leveleket.
Ne értsd félre, nem vagyok féltékeny rád. Igazság szerint soha nem is voltam. Ha a szívemre hallgattam volna, tartottam volna veled a kapcsolatot azután is, hogy bejelentetted, kapcsolatod van Victorral. Nem rohantam volna ki a házadból, hogy aztán soha többé ne beszéljünk. Victor megmutatta az esküvői képeket. Gyönyörű menyasszony voltál, és bár nőként nehéz ezt beismernem, szebb, mint én. De boldogabb is? Mondd, boldog voltál mellette? Nem érezted minden nap azt, hogy eltitkol előtted valami fontosat? Hogy nem tudsz az életének valamely fontos részéről? Mert hát ez volt a helyzet.
Én is úgy mentem férjhez hozzá, hogy fogalmam sem volt róla. Nem is gyanakodtam. Hosszú üzleti utak, éjszakai kimaradások, már a kapcsolatunk legelejétől… elfoglalt üzletember, gondoltam, és éjszaka vagy a barátaival van, vagy más nőkkel. Annyira szerelmes voltam, hogy igazán még ez sem érdekelt sohasem.
Nagy hibát követett el, hogy nem mondta el nekem még az esküvőnk előtt, de veled még nagyobbat. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy előbb-utóbb úgyis rájössz, mindig azt mondta, az első házassága azért ment tönkre, mert a felesége tudott az életének minden apró kis részletéről, téged nem akar ezért elveszíteni. Hát inkább titokban tartotta. Mesterien csinálta, nem igaz?
Valószínűleg én sem jöttem volna rá soha, de bántotta a lelkiismeret, egy este leültetett maga mellé, és minden körítés vagy felkészítés nélkül egyszerűen elmondta.
A legegyszerűbben úgy közelíthetném ezt meg, hogy közönséges bűnöző volt. De ez így, ilyen csupasz igazságként mégsem igaz. Egy szervezet tagja volt. Magukat Katonáknak nevezték, állítólag azért, mert a legelején, olyan 100 évvel vagy talán többel ezelőtt, csak katonák léphettek be közéjük. Egyetlen egy céljuk volt: meggazdagodni. Amilyen gyorsan és egyszerűen csak lehet. Bankot rabolni, ékszert lopni, bármi, ami viszonylag kockázatmentes és sok pénz van benne. Tudod, Victor fiatalkorában katonának készült, de a harsány személyisége egyszerűen nem fért meg a szabályokkal és a szigorú protokollal. Így hát feladta. De a kapcsolatai megmaradtak. Hát így jutott el a Katonákig.
Magam sem értem, hogy nem buktak le soha. Egy tagjukat sem kapták el. Volt egy íratlan szabályuk. Nem is szabály, inkább hagyomány. Ha valakit a lebukás veszélye fenyegette, öngyilkosságot követett el. A közösségüket ilyen esetekben fontosabbnak tartották, mint az egyén életét. Bár Victor szerint erre nagyon ritkán került sor.
Arra mindig is vigyáztak, hogy a rablások vagy minek is nevezzem ezeket, ritkán történjenek. Olyankor viszont annál hatékonyabbak voltak. Hát ezek voltak a hosszú üzleti utak, az éjszakai kimaradások… és a hirtelen nyaralások. Biztosan veled is többször megtette, hogy néha ha hazajött egy-egy ilyen útról, kimerültségre panaszkodva, hirtelen összepakolt, és a lehető legváltozatosabb, sokszor elhagyatott helyekre vitt nyaralni egy-két hétre. Mikor még nem tudtam az igazságot, mindig azzal magyarázta ezeket a váratlan utakat, hogy az üzletelések kifárasztják, fel kell töltődnie, és hogy ezt egy zsúfolt városban vagy népszerű partszakaszon nem tudja megtenni. Én hittem neki. Elképesztően meggyőző tudott lenni. Sokszor viccelődtem vele, hogy jogásznak kellett volna mennie.
Persze a Katonák közül egy sem ebből szerezte a vagyonát, ahhoz túl ritka alkalmak voltak ezek a „kirándulások”, ahogy Victor nevezte őket viccesen, ez inkább csak olyan mellékkereset-féle volt.
Biztosan rengeteg kérdés merült fel benned, az egyik talán az, hogy miért váltam el tőle, ha ennyire szerettem, ha ennyire megbízott bennem? Vagy hogy miért éltem vele még 5 évet, miután már tudtam életének erről a sötét oldaláról is? Egyszerű: tényleg nagyon szerettem. Sikerült elhitetnie velem, hogy ez valójában nem más, mint egy extrém hobbi, és hogy nem is veszélyes igazán. Féltettem, hogyne féltettem volna, de megbíztam benne, tudtam, hogy tud magára vigyázni, és eléggé nagy hatással volt rám az is, hogy láttam, mennyire képesek a Katonák titokban tartani akár a saját családjuk előtt is, hogy mivel egészítik ki a keresetüket. Az oknak, amiért elváltunk, köze volt a Katonákhoz, de mégsem ez volt.
Victor már 30 éves korára elérte azt, amit az emberek el akarnak érni az életükben: gazdag volt, megtalálta a szerelmet, tiszteletnek örvendett mindenhol, tisztelték a barátai, az üzleti partnerei, sőt, a Katonák is. Igaz, gyerekünk nem volt, de eleinte ezt még nem hiányoltam. Csakhogy, mint minden nő életében, nálam is elérkezett az a pont, amikor gyerekekre vágytam. És saját bevallása szerint Victor is erre vágyott, egyszer azt mondta, ahhoz, hogy az élete teljesen boldog legyen, már csak ez hiányozna. De volt egy feltételem: a gyerekeinket nem tehetjük ki annak, hogy az apjuk egyszer csak börtönbe kerül vagy öngyilkos lesz, csak mert a Katonák íratlan szabályzata így kívánja. Sokáig, nagyon sokáig húztuk így az időt. Beszéltünk róla, mindketten egyetértettünk abban, hogy szeretnénk gyereket, mindketten úgy gondoltuk, hogy Victornak választania kell a gyereknevelés és a Katonák között, és minden alkalommal azt mondta, a Katonák csak azért fontos a számára, mert megszokta és mert könnyű pénzforrás, de nem ragaszkodik hozzájuk igazán. Soha nem mondta ki, de egy idő után nyilvánvalóvá vált: a Katonák lett az életében az a hely, ahol megvalósíthatta önmagát. A válásunk után évekkel később mondta csak el, hogy a Katonák kiruccanásai alkalmával érezte csak úgy, hogy tartozik valahová, hogy valami nagyobb dolog része, szerves alkotóeleme, és - bármilyen furcsán hangozhat -, hogy igazi férfi. Később én is megtapasztaltam, mit is jelent a Katonákhoz tartozni, de ennek a körülményeiről később mesélek. Hihetetlen, felemelő érzés, úgy érzed, valami olyanra vagy képes, amire csak kevesen. Kívül állsz az emberiségen, kívülről nézed a mindennapi gondokkal küzdő embertársaidat, és bár másnap te is visszatérsz közéjük, de megmarad benned a tudat, hogy valami több vagy. Erőt és magabiztosságot ad a mindennapok leküzdéséhez is. Három rablásban vettem részt, egyiknek sem voltam aktívan részese, mégis… ezt nem tudom elmondani. Olyan, mint a drog. Alig várod, mikor jön a következő alkalom. Félsz tőle, mert tudod, milyen veszélyes, de mégis remegve várod. Na és ott van a tiltott gyümölcs által okozott eufória. Az a tény, hogy ezzel még rengeteg pénzhez is jutsz, már csak hab a tortán.
Egy szó, mint száz, a Katonák beszippant. Magával ránt vagy inkább emel. Victor is a rabja lett. Amikor erre rájöttem (akkor én még nem vettem részt semmi ilyesmiben), rengeteget veszekedtünk. Próbáltam visszacsábítani magamhoz, és tudtam, hogy ő is szeretné azt, amit én, egy hétköznapi családot (hihetetlenül vaskos bankszámlával), a Katonák bűvköréből mégsem akart kilépni. Abba pedig én nem egyeztem bele, hogy így vállaljunk gyerekeket. Nem tudtam volna úgy élni… biztos vagyok benne, hogy ha mást nem is, de ezt megérted. Te szültél neki gyermekeket, és tudom, milyen boldog családot alkottatok. Victor imádta őket, nehogy azt hidd, az életét odaadta volna értük. De a Katonákért nem csak az életét, a gyerekeit is.
Hát ezért váltunk el. Miután rájöttem, hogy a Katonákat nem csak nálam, de saját magánál is jobban szereti, hogy ez már jóval több, mint egy kereset-kiegészítés vagy egy extrém hobbi, egyszerűen megszűntem szeretni őt. A legjobb barátom maradt, bár egy időre természetesen megszakadt köztünk a kapcsolat, ahogy ezt te is tudod, de olyan kötelék köt össze minket, amit nem lehetett szétszakítani. Évekig nem beszéltünk, de amikor felvettük újra a kapcsolatot, a legmélyebb barátságot újítottuk fel.
Miután te és én megszakítottuk a kapcsolatot, találkoztam egy férfival, Karllal. Az unalmas részleteket nem mesélem el róla, hogy milyen ember volt, hogy hogyan találkoztunk, mind nem érdekes. Feleségül akart venni, de én már nem akartam. Nem is az, hogy nem hittem a házasságban, de a Victorral együtt töltött évek után tudtam azt, hogy két embert nem egy papír, hanem valami teljesen más tart össze. Együtt éltünk 3 évig. Gyerekvállaláshoz már öregnek éreztem magam, ez sok vita forrása volt (neki soha nem volt családja, és természetesen egy koron túllépve mindenki szeretne egyet), de én nem voltam hajlandó meggondolni magam. Ennek ellenére velem maradt. Őt másképp szerettem, mint Victort, de őt is nagyon.
Karl rendkívül sikeres pszichológus volt. Igazán nem panaszkodhatok, életem mindkét szerelme sikeres volt, gazdag, intelligens… de minden ember életében van egy tényező, ami egy szempillantás alatt tönkretehet minden mást, amit elért és mindent vagy az én esetemben mindenkit, aki fontos volt neki. Ha sikerül semlegesítened ezt a tényezőt, boldog életed lesz, ha nem, akkor úgy végzed, mint én.
Karl többször vett fel kapcsolatot üzletemberekkel, akiknek a stresszhelyzetek kezelését, a manipulálás művészetét és hasonló dolgokat tanított meg. És az egyik kliense Victor volt. Karl sok ügyfelével tartott kötetlen hangulatú vacsorákat, ahová néha mind a két fél elhozta a feleségét, a partnereit, a gyerekeit. Így Karl zavartalanul megfigyelhette őket, miközben azoknak legtöbbször fogalmuk sem volt róla. Persze voltak páran, akik egyedül érkeztek. Victor is. Talán te is emlékszel erre a vacsorára, nem tudom, miért mondtad le végül, talán rosszul érezted magad vagy éppen összevesztetek vagy csak nem volt kedved hozzá, Victor ezt nem magyarázta meg. Emlékszem, hamarabb értünk oda az étterembe, mint Victor, és fel is tűnt, hogy ez a hely Victor kedvenc étterme volt, de véletlen egybeesésnek hittem. Ki ne hitte volna annak? El tudod képzelni, milyen érzés volt, amikor Victor zavart arccal odalépett az asztalunkhoz? Nem tudod. Zavartnak kellett volna lennem, hiszen az élettársam ült mellettem és a volt férjem állt velem szemben bocsánatkérő, aggodalmas arccal, de én boldog voltam. Nem tudom megmagyarázni, csak örültem, hogy újra látom. Hát Karlt megelőzve felálltam, és szabályosan bemutattam őket egymásnak. Karl értetlen arcát látva elkezdtem nevetni, és mint annyi éven keresztül, Victor nem állta meg, hogy ne nevessen velem. Karl eleinte aggódott, láttam rajta, sőt, szerintem az étteremben vacsorázó összes vendég látta rajta, de amikor rájött, hogy semmilyen szikra vagy vonzalom nincs köztünk, apránként megnyugodott. Hogy is lett volna? Nekem ott volt Karl, Victornak ott voltál te. Mind a négyen boldogok voltunk, és belőlem soha semmi nem fogja tudni kitörölni a tényt, hogy Victor a Katonákat választotta helyettem.
Attól a naptól fogva nagyon gyakran beszélgettem Victorral. Ritkán találkoztunk, mégis mindent tudtunk egymásról. Tudom, hogy neked erről sem volt fogalmad, de mint már mondtam, Victor nagyon jól tudott titkot tartani. Tudom, hogy ezt nem fogod elhinni, de próbáltam meggyőzni, hogy mondja el neked azt is, hogy újra felvettem vele a kapcsolatot, a Katonákat is, de ebben nem hallgatott rám. Victor sokat mesélt rólad, nyilvánvaló volt, hogy mennyire szeret téged és a gyerekeket. Ironikus, hogy én, aki akartam családot, nem kaptam meg, és ő, akinek ez kevésbé volt fontos, igen…
Esküszöm neked, hogy soha nem történt köztünk semmi, ami egy testvéri kapcsolatba ne férne bele. Mint már mondtam, boldogok voltunk a magunk életében, nem vágytunk ilyesfajta kalandokra.
Victor sokat mesélt nekem a Katonákról, a mindennapjaikról, az érzésről, ami elfogja, akárhányszor „kirándulnak”, ahogy ő mondta. Aztán egyik ritka találkozásunk alkalmával megkérdezte, hogy nem szeretnék-e elmenni velük egyszer-egyszer. Meglepett a kérdés és először rögtön nemet mondtam. De Victor csak nem adta fel. Nem tudom, miért volt ez fontos a számára.
Elmondta, hogy – mint minden valamire való szervezetnek – van egy bázisuk, úgy nevezik egymás közt, a Barlang. Valóban egy barlangból építették ki, de inkább egy atom biztos bunkerre hasonlít. Itt gyűlnek össze egy-egy „kirándulás” előtt, hogy megbeszéljék a részleteket, a feladatokat, a veszélyeket. A Barlangba viszont nőknek belépni tilos. Mai napig nem világos előttem, hogy miért. Azt hiszem, ez erősíti bennük a férfiasság érzését. Erről Karlt kellett volna megkérdeznem.
Victor viccesnek tartotta a gondolatot, hogy megtörjük ezt a hagyományt. Újítani akart. És persze érdekes kalandnak tartotta meggyőzni a társait, hogy vegyenek be maguk közé egy nőt. A végén belementem.
Valóban érdekes kaland volt. Előzetes bejelentés nélkül vitt be a Barlangba, és ahogy beléptem, mindenki (vagy 20-an voltak bent) felpattant és egyszerre legalább 6 pisztoly csöve szegeződött felém. Nem volt megnyugtató érzés, de kihívás volt. És én szeretem a kihívásokat. Onnantól már nem hátrálhattam meg. Victor több órán keresztül győzködte őket, hogy fogadjanak be maguk közé, és nyert. Mondtam, hogy jogásznak született. Befogadtak hát. Erre büszkének kéne lennem, hogy én voltam a Katonák első női tagja? Csak annak köszönhettem, hogy nagyon tisztelték Victort és hogy sokat hallottak már rólam. De voltak feltételeik. Nem vehettem részt minden „kiránduláson” és ha mégis, akkor is csak kisebb feladatokat bíztak rám. Ezzel is meg voltam elégedve. Meg akartam nézni saját szememmel azt, ami elvette tőlem Victort és a gyerekáldást. Mint már mondtam, háromszor tartottam velük, kétszer kint őrködtem (Victor arra is megtanított, hogyan bánjak egyszerű fegyverekkel), amíg ők kirabolták a kérdéses helyeket, egyszer én vezettem a kocsit, amivel visszamentek a Barlangba. Kívül álltam hát a valódi történéseken, mégis, az érzés leírhatatlan volt.
Amiről én nem tudtam, az az volt, hogy Victor Karlt is beszervezte. Természetesen gondosan ügyeltek arra, hogy véletlenül se találkozzak vele össze a Barlangban. Két évig élt Karl úgy mellettem, hogy része volt a Katonák életének, és sikerült eltitkolnia előlem.
Hogy hogyan tudtam meg? Mint kiderült, Karl a betörésben jeleskedett, de a fegyverekkel nem volt jó viszonyban. Egyszer viszont, Victor legutolsó „kirándulásán”, a rablók közé könyörögte be magát. Azt még én sem tudom, pontosan hogyan is történt a dolog, a lényeg az, hogy megijedt valamitől, véletlenül elsütötte a fegyvert és a golyó Victor fejét találta el. Azonnal meghalt. Fájdalmas és döbbenetes ezt olvasni? Még inkább az volt, amikor hajnal négykor felhívott az egyik Katona, és nyersen, tárgyilagosan közölte, hogy Karl lelőtte Victort, Victor meghalt, Karlt pedig azonnal egy Dél-Amerikába tartó gépre tették fel, egy másik Katonával együtt, amíg kitalálják, hogyan is simítsák el a dolgot. Próbáltam felvenni Karllal a kapcsolatot, de nem tudott beszélni velem. Tisztában volt vele, hogy mit tett. Megölte a legjobb barátomat, a testvéremet, és miért is tagadnám, életem szerelmét. És ezt ő is pontosan tudta.
Nem tudom, végül is hogyan álcázták öngyilkosságnak az egészet. Karl két hét múlva hazajött, ekkor tartottak egy megemlékezést Victor tiszteletére a Barlangban, amiről természetesen nekem is szóltak. Ebben a két hétben én újraéltem életem minden rossz döntését, minden elhibázott lépést, minden fájdalmas percet. Három dolog járt állandóan a fejemben: mindketten képesek voltak két évig eltitkolni előttem, hogy Karl tagja a Katonáknak, miközben én is az voltam; Victor meghalt, és ezért Karl a felelős; ez a két ember elhitette velem, hogy boldoggá tettek, amikor valójában itt állok fénykorom alkonyán egy munkával, amire valójában nekem sincs szükségem és ahol úgy érzem, rám sincs szükség és egy társsal, aki megölte a hozzám legközelebb álló embert a világon, céltalanul. Ha legalább gyerekeim lennének, értük élhetnék tovább, de a Katonáknak köszönhetően ezzel sem vigasztalhatom magam. Valójában a Katonákra voltam dühös, de őket nem semmisíthettem meg, ehhez nem volt és soha nem is lesz elég erőm és tudásom.
Bementem a megemlékezésre, végigzokogtam az egészet, miközben Karl tisztességes távolból figyelt, mert oda sem mert jönni hozzám, majd a végén elsőként álltam fel, előhúztam a pisztolyt a kabátzsebemből és lelőttem, aztán kisétáltam. Senkinek nem volt mersze vagy lélekjelenléte utánam jönni.
Ez pár órával ezelőtt történt, azóta még nem háborgatott senki a Katonák közül. Nem tudom, hogy tiszteletből, kegyeletből vagy félelemből… De nem fogják elsimítani helyettem a dolgot. Ezért lakolni fogok. Megelőzhetném őket, végezhetnék magammal azelőtt, hogy valamelyikük vagy mindannyian idejönnének és megtorlanák társuk – szerintük – igazságtalan halálát. Persze az is lehet, hogy megértőek lennének velem… végül is köztük senkihez sem állt olyan közel ez a két ember, mint hozzám. Lehet, hogy én is kénytelen leszek párhetes vakációra menni valahova igen-igen messzire.
Nem tudom, mi lesz ezután. Ha életben maradok, ha elsimul ez az egész, lehet, hogy véglegesen belépek a Katonák közé, ha bevesznek még egyáltalán. Lehet, hogy önkéntes munkát fogok végezni, hogy tisztázzam a lelkemen száradó vérfoltot. De többet nem foglak zaklatni téged.
Sue, nagyon sajnálom, hogy ezzel kellett, hogy terheljelek téged, de úgy éreztem, megérdemled, hogy tudd. Mindig azt mondtad, az az igazi barát, aki akkor is elmondja neked az igazságot, ha fáj. Hát tessék.
Sajnálom.
Szeretettel:
Gaby
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
