Megváltó
Dátum: 2008. május 06. 10:25Műfaj: NovellaCimkék: hit, függőség, halál, társ, bűn, szerelem, felelősség |  |
Titkot őrizni, átvállalni más bűnét nagyon nehéz feladat. Házasságban élni, családot fenntartani szintén. Két ilyen kihívással szembenézni egyszerre - szinte lehetetlen.
Bea a tornácon élvezte a délutáni napsütés éltető melegét. Gyerekként mindig így képzelte a házat, ahol élni fog a családjával: csendes, szép környéken, kellemes szomszédok, fiatal házasok és futkosó gyerekek között, hivalkodástól mentes kényelemmel, emberi léptékű szépséggel. És persze a halvány, fáradt sárgás falak, a melegbarna, szélesre tárt zsalugáterek, az ápolt kis kert mellé mindig járt álmaiban a tornác is. Az csak természetes, hogy ezen a tornácon pedig áll majd két hintaszék is, neki meg a férjének, amelyek velük öregszenek, válnak egyre kopottasabbá, nyikorgósabbá.
Szerencsésnek mondhatta magát. Mögötte álmai háza állt, előtte barátságos, szép kert virult, ő pedig nyugodtan ringatózott az ominózus hintaszékek egyikében a friss festés szagát még halványan őrző tornácon. Kislánya a szomszédban játszott a hozzá hasonlóan első osztályba készülő, helyes kis ikrekkel, élvezték az utolsó szabad nyarat, a férje pedig odabent dolgozott következő könyvén, amely nyilván az előzőekhez hasonlóan sikeres lesz.
Persze az idill nem volt olyan hibátlan, elvégre Bea azért ült odakint, mert nem akarta zavarni Ádámot. Az imént veszekedtek, és Bea tudta, hogy ilyenkor jobb, ha egy kicsit magára hagyja. Hosszú idő nyolc év, kiismerte már a férjét. Még vagy egy órát tervezett sütkérezni a simogató aranyfényben, aztán majd bemegy és megvárja, amíg Ádám lejön a dolgozószobából. Addigra elkészül a vacsora, ő bocsánatot kér, kibékülnek, hazajön lassan Anita is, megvacsoráznak, és minden rendben lesz. Nem nagy dolog az egész.
Voltak már csúnyább jelenetek is közöttük. De Bea okosan kezelte ezeket a helyzeteket. Veleszületett, az utóbbi nyolc évben pedig tökéletesre csiszolt hidegvére sokat segített ebben. Látott ő sokféle családot, házassága előtt pszichológusként dolgozott, családterapeuta volt. Pontosan tudta, hogy az együttélés nem mindig kellemes, de ő szépen össze tudta tartani a családját. Más célja már nem volt, karrierjét feladta; minden energiáját abba fektette, hogy Ádám és Anita meg ő mindig együtt maradjanak, a problémákat megoldják, és megőrizzék a nehezen felépített kis világukat, a burkot, ami mindannyiukat védte. Ez az apróság sem fog kifogni rajta.
Akkor is tudta, amikor férjhez ment, hogy ez a házasság az átlagosnál több odafigyelést fog igényelni. Vállalta a kihívást, és úgy tűnt, sikerrel vette fel a harcot. Nem kis áldozatokat hozott, de mindent összevetve elégedett volt. Boldog talán nem. De ezen nem szokott gondolkodni.
Megdörzsölte a bal csuklóját. Nem volt vészes, nem húzódott meg talán. A fájdalom egyáltalán nem volt erősnek mondható. Semmiség. sem tartozott az érzékenykedő, kényes kislányok közé. És természetesen nem haragudott Ádámra. Ő hibázott, amikor tőle szokatlan, hirtelen haragjában felpattant, hogy bevágva maga mögött az ajtót egy időre kivonuljon a családi életből. Pontosan tudta, hogy Ádám egyáltalán nem tudja elviselni a legkisebb utalást sem a szakításra. Csupán ennek kifejeződése volt a hirtelen mozdulat, amivel megragadta a karját, hogy visszatartsa, igazából nem akarta bántani.
Addigra Beában már helyre is kerültek a dolgok ismét, haragja kihűlt, tudta, mit kell tennie. Szelíden Ádám kezére fektette a maga szabad jobbját, és békítőleg jelezte, hogy csak a tornácra indult, kiszellőztetni a fejét. Férje azonnal elengedte. Valóban nem volt nagy horderejű ez az egész, és Ádámban ennyi idő után már jócskán csitultak a kezdeti időkre jellemző őrült féltés durva kitörései. Hitt a feleségének, bízott benne. Amennyire tőle telt persze. Gyanakvó, önbizalom-hiányos természete mélyén sosem múlt el teljesen a félelem, hogy egyszer elveszíthet mindent.
Bea félresöpörte ezeket a gondolatokat, és energikusan felállt. Felkapta a sarokból a kosarat, és hátrament a ház mögé. Összeszedte a tiszta ruhát. Egy pillanatra elmosolyodott a körülötte lengedező illattól. Nagyon szerette a frissen mosott ruhákat. Az arcát is beletemette az egyik lepedőbe. Anitáé volt, bárányok vigyorogtak rajta. Ő a maga részéről kissé idétlennek találta, de a gyerek ragaszkodott hozzá, és Ádám megvette neki. Engedékeny apa volt, ami azt illeti.
Hamar minden ruha a kosárba került. Bea visszament velük a tornácra, és letette őket Ádám székébe. Aztán az esővízgyűjtő hordóból megöntözte a kert rózsáit, nárciszait, bőségesen jutatott a vízből a kissé bánatos nefelejcseknek is. Apró bosszúság felhője futott át a gondolatain. Nem szenvedhette, ha becsapták. Márpedig ezek a nefelejcsek meglehetősen kókadtak voltak, betegesek. Az árus igen drágán adta őket, azzal, hogy garantáltan virulni fognak a nyár végéig. Bea gyakorlott kertész volt, tudta, hogy nem az ő hibája, ha a virágok hervadásnak indultak. Egyszerűen rossz minőségűek.
Persze nem hal bele ebbe a veszteségbe. Igazán nem lehetett panasza az anyagi helyzetükre. Mind az ő könyve a válások anatómiájáról, mind a férje eddigi négy detektívregénye, amiből az egyik már a harmadik kiadást érte meg, nagyon sikeres volt, szépen hoztak a konyhára. Nem a pénzről volt tehát szó. De Bea utálta, ha a kertje ápolatlannak tűnt, és ezek a virágok, hiszen olyan alacsonyak, épp legelöl voltak.
Visszament a tornácra, és megöntözte az ott zöldellő növényeket is. Legtöbbjük a házba tartozott, csak nyáron laktak idekint; a szélvédett, de napmeleg helyen a nyaralás jót tett nekik. Bea locsolás közben rájuk mosolygott, megsimogatta, halkan megdicsérte őket. Aztán visszaült a székébe, és elgondolkodott, mi dolga még vacsoráig. Közben ismét a rózsák közül gúnyosan integető nefelejcsekre tévedt a tekintete. Egy sóhajjal felállt, és az ajtó melletti kisasztalhoz lépett.
Szerette, hogy nyugodtan kint hagyhatja a fiókban a díszes, ezüstözött kis szelencét, mellette a tűzzománccal díszített, lapos, tenyérbe simuló öngyújtót, meg a nehéz ólomkristály hamutálat. Mindezt Ádámtól kapta, a negyedik házassági évfordulójukon. Férje ezzel a kedves ajándékkal jelezte, hogy végleg belenyugodott Bea apró gyengeségébe. Ő pedig semmi áron nem vált volna meg tőlük, de tudta, hogy ezen a védett, zárt környéken nem fordulhat elő, hogy valaki elvigye őket a tornácról, máshol pedig úgysem gyújtott rá soha.
Elővett egy karcsú, barna cigarettát a ládikából, és, miközben megszagolgatta az illatos dohányt, futólag végigsimított körme hegyével az ezüstös fedélen. Érezte ujjai hegyén a belső falra gravírozott felirat melengető szerelemről árulkodó sugárzását. A férje nagyon szerette őt. Kevesen mondhatják ezt el magukról. Hogy ezért meg kellett bocsátania a múltját, elfogadni őt a hibáival együtt, az talán nem is számít. Az asszonyi lélek mindig is megbocsátóan viszonyult a férfiak botlásaihoz, kicsikhez és nagyokhoz egyaránt. Talán a vérükben van.
Gyengéden vette a tenyerére az öngyújtót, és századszorra is elgyönyörködött az egymásba olvadó, színpompás mintákban. Ádámnak világ életében remek érzéke volt a szépséghez. Kár, hogy a pusztításához is.
Az aprócska láng fellobbant a nő ujjai közt, a cigaretta felizzott. Bea, tenyerén a hamutállal, kényelmesen a korlátra könyökölt. A füsttel együtt kifújta magából a virágok miatti bosszúságot is. Közben a bocsánatkérés szövegét fogalmazgatta.
Épp amikor a kristály súlyos keménységén elfojtotta a csikk parazsát, nyílt az ajtó mögötte. Bea csodálkozva fordult hátra. Ádám az ajtó keretét nézegette szórakozottan, ujja hegyével meg is kapart egy jelentéktelenül apró hibát. Bea elmosolyodott. Ádám igazán elégedett lehetett a munkájával, pedig sosem volt egy ezermester típus. De ezt a kis festést remekül megoldotta. Ő maga is erre gondolhatott; ahogy egymásra néztek, az asszony látta a tulajdonosi büszkeséget a szemében. Meglepte viszont, hogy Ádám utána jött. Nem ez volt a veszekedés utáni menetrend. Mindenesetre nyíltan, a neheztelés legkisebb jele nélkül várta, mit akar a férje.
Aztán meglátta a kezében a kocsikulcsot. Ismét meghökkent. Ha Ádám elmegy itthonról, az azt jelenti, hogy szinte meg is feledkezett az egészről, különben nem hagyná itt őt, lehetőséget hagyva az esetleges szökésre. Pedig nem volt könnyen megbocsátó fajta. Talán már ennyire sikerült megszelídíteni? Így bízik benne?
- Bemegyek a városba. Elfogyott a tinta a nyomtatóból – mondta Ádám.
Bea rámosolygott. A férfi lement a lépcsőn, az autó felé indult, de aztán megfordult, és az asszony tenyerén heverő hamutálra nézett.
- Van még cigarettád? – kérdezte.
Bea ismét elmosolyodott. Ádám nagyon precíz ember volt, mint minden, súlyos félelmekkel küzdő ember. Mindig megpróbálta kézben tartani a maga és mások életének minden mozzanatát. Természetes, hogy azt is pontosan számon tartotta, hogy az utóbbi hónapokban hányszor érezte szükséget a felesége, hogy a keserédes füsttel kényeztesse a tüdejét. És persze hogy nem vétette el: a dobozban egyetlen vékony szál árválkodott már csupán. Bea tehát megrázta a fejét.
- Akkor hát azt is hozok – mondta Ádám, tulajdonképp magának öntve szavakba az iménti néma felajánlást, miközben lelépdelt a tornác négy lépcsőjén.
- Sajnálom – szólt utána Bea, ügyelve, hogy a hangja pontosan azt a kedvességet és szeretetet sugározza, amit érzett. – Ugye nem haragszol már?
Nem valószínű, hogy akadt volna olyan szőrösszívű, haragtartó férj, aki ne feledte volna minden maradék dühét, hallva kedvesen hízelgő hangját, látva, ahogy szelíden, kitárulkozón mosolyogva, kezét nyújtva áll ott, kicsit előrehajolva, szebben bármely festett képnél. Ádám biztosan nem tartozott ezek közé a férjek közé. Az alkonyfényben olyan bájos volt a nő előrefolyó, aranyszőke hajával, karcsú barna karjával, annyira a házhoz, az életükhöz tartozott, hogy bárki tudhatta, örökre itt marad. A férfi lépett egyet felé, és megszorította, megcsókolta a felé nyújtott kezet.
- Dehogy – mondta.
A csuklóra nézett, és gyorsan hozzátette, választ sem várva, idegesen:
- Nem fáj már, ugye?
Bea nem is felelt. Megsimogatta Ádám arcát.
- Átmegyek, elhívom Anitát is – szólt még Ádám. – Biztosan örülne egy fagyinak.
- Inkább süteményt vegyetek – mondta Bea, arra gondolva, mégsem bízik hát olyan nagyon Ádám. – Azt megeheti vacsora után is. A fagyitól csak elmenne az étvágya.
- Igazad van.
Az asszony nézte, ahogy a férje háta eltűnik a szomszéd ház ajtajában, és elmerengett, hogyan lehetséges, hogy így tud szeretni egy hozzá hasonló szörnyeteget. Pedig szerette, ez vitathatatlan. És nem is nyolc éve, de talán egész életében. Ez pedig már alighanem így is marad. Figyelemmel kísérte, ahogy a férfi visszatért a rá rajongva felnéző, kezébe csimpaszkodó kislánnyal, és, bár ez nem látszott derűs arcán, beleborzongott a látványba. Szemei előtt a kocsi kigördült a garázsból, Ádám biztos kézzel forgatta a kormányt, Anita pedig vidáman integetett az ablakból. Ő visszaintett, aztán, ahogy eltűntek a kanyarban, ellökte magát a korláttól. Kiürítette a hamutálat, el is mosta, és visszavitte a helyére. Bevitte a ruhákat, szétosztotta őket a megfelelő szobákba, az igazságos házimunka-megosztás jegyében a további teendőket rábízva a gazdáikra, és a konyhába ment.
Miközben az Anita kikönyörögte palacsinta tésztáját keverte, eszébe ötlött, milyen hihetetlen, hogy Ádám még ennyi idő után sem érezte meg, hogy Anita neki sokkal fontosabb. Bea is szerette, természetesen, de mindig Ádám lányaként gondolt rá. Az övé volt, neki szülte, nem kettejüknek. Ha éppenséggel szökni akarna, nem érezne lelkifurdalást, ha itt hagyná őt. De egyáltalán nem állt szándékában elmenni. Amennyire vissza tudott emlékezni, ez talán ha egyszer merült fel benne, de akkor sem tette meg. Szerette befejezni, amit elkezdett.
Alig egy fél óra múlva Ádám és Anita már vissza is értek.
- Mindjárt kész a vacsora – mondta, ahogy beléptek.
Anita nem tűnt túl lelkesnek. Ahogy átadta a süteményeket rejtő csomagot, Bea letörölt a szája széléről egy pöttynyi fagylaltmaradékot. Nem tette szóvá a dolgot, csak egy pillantást vetett, rosszallást mímelve, a mosolyogva a fürdő felé sompolygó Ádám felé. A férfi széttárta a kezét, jelezve, hogy a gyerek kérése szent, ő meg teátrálisan az égre fordította a szemét, ami nagyjából úgy volt fordítható, hogy a férfiak mind orv gyermekkényeztetők. Aztán az apja után szalajtotta Anitát is, kezet mosni.
Hamarosan asztalhoz ültek, és nekiláttak a vacsorának. Bea keveset evett, nem volt nagyétkű, és a cigaretta különben is mindig elvette az étvágyát. Anita sem jeleskedett a vaníliás szószban lubickoló palacsinták pusztításában, az ő kis gyomrának épp elég volt a három gombóc fagyi tejszínhabbal. Az viszont aggodalommal töltötte el Beát, hogy Ádám is csak piszkálgatta az ételt. Tudta ő, hogy a férjének nem a palacsinta a kedvence, de azért eddig szerette.
- Mi baj? – kérdezte hát, férje kezére téve a magáét.
- Semmi, semmi – sóhajtott Ádám. – A szeptemberre gondoltam. Akkortól már csak a vacsorák maradnak nekünk. Anita reggel elcsomagolja majd a szendvicsét, olyan korán nem tud enni, amikor az iskola kezdődik. Ebéd a menzán – csak vacsorára kerül össze megint a család. Már persze, ha nem akar majd folyton az új barátainál aludni.
- És nemsokára egyetemre megy, és elköltözik – nevetett Bea, megcsókolva Ádám dús hajú fejét, miközben felállt, hogy összeszedje a maradékot, és elővegye a sütiket.
Ahogy elfordult, alkalma nyílt rendezni a vonásait, amelyekre kezdett kiülni az Ádám folyamatos aggodalmaskodása miatti türelmetlenség apró fintora. A férje agyontutujgatta Anitát. Ugyanezen kételyeit már végighallgathatta, amikor a kicsi bölcsibe, majd oviba került. Hálát adott az égnek, hogy legközelebb talán csak hat-nyolc év múlva kell őket újra kedvesen csitítgatnia. A maga részéről meg volt róla győződve, hogy akárhová kerül a lányuk, túl fogja élni az iskolás éveket, mint az összes többi kölyök. Ugyan mi értelme ezen ennyit agonizálni?!
- Túlzásba viszed az aggódást, édes – szólt hátra, fékezve az ingerült élt a hangjában. – Gondolj inkább arra, hogy így az egész délelőtt a tiéd lesz, hogy dolgozhass. Nem ugrál majd folyton körülötted a gyerek. Melyiket kéred, kicsim?
- A csokisat meg a puncsosat! – felelt mohón Anita.
- Alig ettél valamit, nem hinném, hogy két sütivel is megbirkózol.
- Deee!
- Rendben, de, ha egy morzsa is marad, nincs mese este!
- Ugyan, hagyd csak – szólt rá Ádám, megsimogatva Anita fejét. – Legfeljebb majd rám hagyja a maradékot.
- És te milyet szeretnél?
- Nem is tudom. Talán a ribizliset. Te?
Bea elfintorodott.
- Nem kívánok még több édességet.
- Ugyan, ne kéresd magad! Hoztunk Rákóczi-túróst is.
- Na jó, ha muszáj – nevetett Bea. Nagyon szerette a túrós ételeket.
Anita meglepő gyorsasággal eltüntette mindkét szelet süteményt. Bea fürödni küldte, és közben elmosogatott. Ádám törölgetett, amiből látható volt, hogy bántja még a délutáni vita. Bea megcsókolta köszönetképp, és felment lefektetni Anitát. Rövid mesét mondott, jelezve, hogy egy iskolás lány kezd már kinőni a mesés elalvásból. Anita ezt is az iskola negatív rovatába sorolva elaludt, szorosan ölelve a plüssállatait.
Bea zuhanyozni vonult, Ádám pedig közben kinyomtatta a délután elmaradt oldalakat, aztán odakészítette őket a konyhába, hogy reggel Bea elolvashassa őket. Mindig a felesége volt az első kritikusa. Ahogy a fürdőszoba előtt találkoztak az éles fényben, Bea észrevette, milyen fáradt Ádám arca, tartása. Biztosan sokat írt aznap.
Még akkor is ezen gondolkodott, amikor a hálóingét húzta fel, és a haját fonta laza varkocsba éjszakára. Öregszik a férje. Amikor ilyen kimerült, kezdenek meglátszani a szeme körül, a szája mellett az első ráncok. Pedig harminckettő még csak. De hát a kalandos ifjúság, gondolta gúnyosan. Sosem értette, hogyan képes erre az egészre ilyen szenvtelenül visszagondolni. Ez nem normális dolog. Nem mintha az egész életükben lenne bármi normális.
Ahogy várt, hogy Ádám is lezuhanyozzon, szemügyre vette magát a tükörben. Nem látszott az a négy év, amivel idősebb volt a férjénél. De azért ő sem volt már olyan üdén szép, mint egyszer, rég, amikor férjhez ment. A bőre tökéletes volt, makulátlan, sehol egy árva ránc. Csak valahogy nem volt már olyan hivalkodóan feszes, kicsattanóan fiatal a teste. Szépen fog megöregedni, ebben biztos volt. De meg fog. És ez egy kis szomorúságot ébresztett benne.
- Elmegyek holnap Anitával tanszereket venni – mondta Ádámnak, amikor az megjelent a hálószoba ajtajában, üdére zuhanyozva, nedves haját törölgetve. – Velünk jössz?
- Nem hiszem. Nem vagyok oda a vásárlásért.
- Akkor hát kettesben megyünk. Talán fagyizunk is egyet – tette hozzá Bea.
- Szánom-bánom a vétkem – vigyorgott Ádám.
Lefeküdtek, Ádám eloltotta a lámpát. Bea a sötétben a férje még zuhany-meleg testéhez bújt. Ádám megcsókolta a nyakát.
- Hogy haladsz a regénnyel?
- Lassan. Egyre ostobább ötleteim támadnak csupán. Valahogy nem akar összejönni.
- Eddig mindig összejött.
- Á, folyton csak Anita jár a fejemben. Neked nem volt rossz érzésed azzal a nővel kapcsolatban?
- Ugyan, Ádám! Túldramatizálod a helyzetet. Az a nő remek tanár. Anita is szeretni fogja. Ne vegyük el a kedvét, amíg még el sem kezdte a sulit. Ha meg valami gond lesz, megoldjuk. De egész biztos, hogy nem lesz vele semmi baj.
- Remélem – mondta Ádám, nem túl nagy meggyőződéssel.
Csend támadt. Aztán nagy sokára Ádám ismét megszólalt.
- Nem gondoltál még… – de elhallgatott.
- Mire, édes? – kérdezte bátorítóan Bea.
- Hát… Nem lenne jó esetleg még egy gyerek?
- Te szeretnéd?
- Te nem?
- Gondoltam már rá, persze. Ahogy Anita egyre nagyobb lett, nekem is hiányozni kezdett a gügyögése, meg egyáltalán, olyan jó volt egy kisbaba a háznál.
- Nem jelentene gondot. Van elég pénzünk.
- Van – mondta Bea, és egy pillanatra elhallgatott.
Szépen kerestek a könyvekkel, megéltek belőle. De nem szeretett arra gondolni, honnan van a tartalék a bankban.
- Nem is erről van szó. De vajon Anita hogy fogadná?
- Minden gyerek örül egy öcsikének.
- Vagy egy kishúgnak.
- Vagy egy kishúgnak – hagyta rá Ádám.
- Most rögtön gondoltad? – kérdezte Bea, és hangja elveszett Ádám vállgödrében, ujjai szolgálatkész lelkesedéssel indultak vándorútra különféle, jól ismert tájakon.
- Nem éppen – nevetett a férfi. – Fáradt vagyok. De igen, úgy gondoltam, hogy amint lehet.
- Nem tudom – emelte fel a fejét az asszony. – Azt hiszem, szeretném.
- Tényleg?
- Igen. Na és mi lesz a neve?
- Ezen még ráérünk gondolkodni.
Ismét csend költözött közéjük. Bea már azt gondolta, hogy a férje elaludt, de akkor Ádám megint megszólalt.
- Mész vasárnap templomba?
Ádám sosem volt vallásos, ami érthető is volt az ő életét ismerve. De Beát időnként még mindig vonzotta a misékre járás, a templom megbocsátó csendje, az ima felszabadító közössége.
- Nem.
Nem akart menni, mert az atya megérezte volna a csuklójában sajgó fájdalmat.
Ezt Bea sosem értette. Megesett persze, hogy akinek volt hozzá szeme, láthatta a smink alatt a ritka zúzódásokat. De Péter atya akkor is megérezte, mi történt, ha annak nem voltak a testén jelei. És Bea nem szerette, amikor félrevonta és kikérdezte. Márpedig ő mindig beszélni akart az asszonnyal, úgy hitte, megérti a helyzetét, segíthet. Pedig nem tudott, és Bea nem is akarta, hogy rajta segítsenek. Nem érezte úgy, hogy szüksége lenne rá. Ráadásul azt is tudta, hogy senki sem értheti meg az életüket.
Ezt a házasságot minden velejárójával együtt ő akarta. Ő vállalta. Nem tartozott az atyára, sem másra. Gyónni sem járt. Tulajdonképpen még magában sem vallotta be Istennek, akiről már rég nem tudta, hisz-e még benne egyáltalán, hogy súlyos bűn nyomja a lelkét, amelyet ráadásul önként, előre megfontoltan követett el, és követ el folyamatosan.
Nem tudott elaludni. Ritkán fordult pedig ez elő vele. Ironikusnak is találta, hogy úgy tud aludni, mint a legártatlanabb gyerek. Ádámról nem is beszélve… Ezen az estén viszont hiába forgolódott, nem tudott álomba merülni. Talán ez a gyerek-dolog zavarta. Tényleg szülni fog ennek az embernek még egy babát? Aztán talán még egyet. Valóban képes rá, hogy egyre újabb bűnökkel tetézze a meglévőket? Már akkor érezte, hogy most már végleg, biztosan elkárhozik, ha egyáltalán létezik ilyesmi, amikor Anitát megfoganta. Tudta, hogy megbocsáthatatlan, amit tett. Hogy kettejüket, a két förtelmet rászabadította a védtelenre, aki ezt nem maga választotta, mint ő. De Ádám csak így lehetett boldog, és ő megadta neki, amit akart. Ahogy a testét, a lelkét, minden porcikáját nekiadta, úgy engedte, hogy erre is felhasználja őt. Ez elsőre is helytelen volt, és most megteszi még egyszer? Anita sorsa sem aggasztotta igazán, nem voltak túl fejlettek a védelmező anyai ösztönei; de a gondolat mégis szörnyű volt, hogy újabb embert ítéljen ugyanarra a sorsra.
Ráadásul még ha ezt félre is teszi, önmagára is gondolnia kellett. Az egyik legcsúnyább verést akkor kapta, amikor Anitát várta. Három hónapig feküdt, hogy megtarthassa a babát. Ádám nehezen viselte a terhességét.
Ő imádta. Remek érzés volt – leszámítva Ádám rohamait. Akkoriban a férfi még nem szokta meg a biztonságot, amit Bea mellett kapott. Meggyőződése volt, hogy ha vele is akart élni az asszony, ha komolyan gondolta is, az anyai ösztön elűzi majd mellőle. Hogy megvédje a gyerekét, mindenképp el fog menekülni tőle. Mindennél jobban vágyott a gyerekre, családot akart, rendes életet, de nem tudta elhinni, hogy ez megvalósulhat.
Talán az óta más lett. Talán ezúttal nem pánikolna. De mi van, ha mégis? Beában az életösztön tiltakozott, amikor könnyedén rábólintott az új gyerekre. Amúgy persze nem lenne nagy dolog. Sosem volt egy klasszikus anya-típus, és valószínűnek tartotta, hogy magától eszébe sem jutott volna gyereket vállalni. Csak Ádámnak akart a kedvében járni. De még a szülés sem esett különösebben nehezére, és a terhessége szinte semmi kellemetlenséggel nem járt. A gyereknevelés is természetes volt számára. Lelkiismeretes nő volt, jó háziasszony, és a gyereket éppolyan feladatnak tekintette, mint a felmosást, vagy a főzést. Tudta, hogy két, három gyerekkel pont annyira jól boldogulna, mint az egy Anitával. Neki is jót tenne egy testvér, nem lenne annyira elkényeztetve. De vállalhatja ő ezt?
Nem tudott döntésre jutni. Bár tulajdonképp sejtette, hogy végül úgyis belemegy. Amit Ádám igazán akart, arra sosem mondhatott nemet. Nem kockáztathatta, hogy a férje feldühödjön. És így, hogy óvatos és okos volt, ez nem is fordult elő túl gyakran.
Megszokta már ezt az életet. És sosem a fizikai fájdalmat szenvedte meg igazán. A legnehezebb az volt, hogy elhitesse magával, amit tesz, az helyes, de legalábbis jó valakinek.
Ismét megpróbált a másik oldalára fordulni, hátha úgy elalszik végre. Csakhogy sikerült ránehezednie a bal csuklójára, amibe erre újra beleállt a fájás. Ettől pedig, mintha egy jól karbantartott gát szakadt volna át az agyában, felrémlett előtte az utóbbi évek valamennyi erőszakos pillanata, a verések egytől egyig. Néhányszor – a gyakoribb esetekben – csupán egy, a maihoz hasonló rántás vagy lökés volt a forgatókönyvben, talán egy kisebb pofon. De néha, ha Ádámban valami elszakadt, vagy épp ő, Bea hibázott, és azzal bőszítette tovább Ádámot, hogy rosszul viselkedett vagy rosszkor, több is történt. Ilyenkor már hiába volt okos.
Átlagos esetben elég volt, ha nem védekezett, és nem mutatott haragot. Ha csendben tűrt, elismerve, hogy megérdemli, amit kap, Ádám hamar megnyugodott. Aztán Bea bocsánatot kért, amiért feldühítette. Mások talán ezt undorítónak, megalázónak találták volna. De Bea tudta, ha azt éreztetné Ádámmal, hogy ő tartozik bocsánatkéréssel, ő inkább elmenekülne közös életükből, mint hogy kockáztassa, hogy a felesége nem bocsát meg. És valóban úgy érezte, kiérdemli a büntetést, ha rosszul végzi a maga választotta feladatot.
Az ilyen esetek hát nem voltak veszélyesek. Amikor viszont minden hidegvérű megfontolás kevésnek bizonyult, Bea emlékezetes perceket élt át. Néha olyan verést kapott, hogy majdnem belehalt. Volt, hogy öt foga esett ki, egytől majdnem megfulladt. A fogorvosa igen szépen keresett csak az ő kezelésével. Egyszer eltört a karja, négy helyen, a bordái közt pedig talán nem is akadt ép. Volt törött bokája, szakadt ínszalagja vagy négy, és annyi haja szakadt ki, amennyi összesen sem volt talán. Egyszer még a gerince is megrepedt.
Ezen alkalmakkor persze kórházba került. A megértő szociális munkások, pszichológusok mindig hamar előkerültek, de a rendőrök sem késtek soká. És mindig feltétlenül meg akarták győzni, hogy tegyen feljelentést, azonnal. Volt, hogy megtették ők – úgymond hivatalból. Ilyenkor Bea rettegett, sokkal inkább, mint amikor a verést kapta. Olyankor igazából nem félt. Az élete nem jelentett neki igazán sokat. Ő Ádámért aggódott, hogy mi lenne vele, ha újra egyedül maradna, örökre. És amikor a rendőrök zaklatni kezdték őt, mindig valami végzetestől tartott. Szerencsére általában a kórházban találták a férfit, az ő ágya mellett, és Bea ragaszkodott hozzá, hogy ott, előtte kérdezgessék. Megvédte, megmagyarázott mindent, sosem tett feljelentést, és amint lehetett, hazament.
Mennyi lehetősége volt, mennyi alkalma, hogy feladja Ádámot, hogy befejezze ezt az egészet!
Már nem emlékezett, mikor jött el a pillanat, ami után már nem akart többé titkon sem menekülni, amikortól már nem a túlélésért küzdött, hanem valami egész másért. De nagyon régen lehetett. És azóta nem akart kiszabadulni a csapdából. Az ő saját csapdája volt, és ha lassan megfulladt is benne, semmi áron nem szabadult volna belőle. Szorította, mint a legdrágább kincsét.
A szomszédok persze tudtak mindent. De sehogyan sem tudták összeegyeztetni ezeket a jelenteket a kedves, szerelmes házaspárral, akik olyan szépen nevelték a lányukat, és a lehető legnagyobb egyetértésben éltek. Így aztán elfogadták őket olyannak, amilyenek, és már egyre ritkábban próbáltak beavatkozni, segíteni. Csupán annyi maradt a fenntartásaikból, hogy jobb szerették, ha Anita volt náluk, mint hogy a saját gyerekeiket engedjék hozzájuk. Beát nem zavarták a sanda pillantásaik, a sugdolózásaik. Az egyetlen ember, aki előtt megalázónak érezte az életét, az anyja volt. Ő is látta a szégyenfoltokat a lányán időnként, és olyan rettentő fájdalmas szemekkel tudott rájuk nézni, hogy Bea inkább minél ritkábban találkozott vele, csak a szánalmától megmenekülhessen. Ettől persze bűntudata volt, mégis könnyebb volt így.
Ő sem, és senki más sem tudhatta, mi az, ami ennyire erősen összeköti őket. Valójában Bea sem tudta volna megmondani. Sokszor halálosan fáradtnak érezte magát, az élete szüntelen figyelem és fegyelem volt, egyfolytában észnél kellett lennie, és mind Ádám, mind a saját maga minden apró rezdülését árgus szemekkel figyelni. Volt, hogy azt hitte, nem bírja tovább. De valami mindig segítette, hogy tovább küzdjön, valami megfoghatatlan közösség kettejük között.
Amikor gyerekek voltak, Ádám a szomszédban lakott. Bea, akit tisztes, keresztény szülők neveltek sterilen tiszta, keresztényi szellemben, és nem érezték szükségét – a mellett, hogy a helyes viselkedés megmenti a kárhozattól – arról is biztosítani, hogy szeretik őt, élesen emlékezett, hogyan halványultak el benne mindig az elhanyagoltság egyszerű fájdalmai, amikor látta az Ádám testén éktelenkedő zúzódásokat, véraláfutásokat, a tengermély fájdalmat, önvádat a szemében. Időnként ő vigyázott a fiúra, és az mindig csendben a sarokba húzódott, nem játszott. Nem csinált semmit, inkább, mint hogy rosszat tegyen. Ő pedig borzasztóan sajnálta, próbálta rávenni, hogy álljon ellen a szüleinek, ne hódoljon be az ostobaságuknak. Hogy ne érezze már olyan rossznak magát, csak mert ők ezt próbálják elhitetni vele. De amikor Ádám az ő tanácsait követve csak újabb veréseket kapott, felhagyott a szítogatással, bárhogy lázadt is a lelke az igazságtalanság ellen. A gyerek pedig felhagyott a próbálkozással, hogy legalább néha úgy tekintsen magára, mint szerethető, jó fiúra.
Kiszakítva magát az emlékek közül Bea lerúgta a takarót és felkelt. Úgysem fog már aludni az éjjel. Ez a nyugtalanság már nem múlik el reggelig.
Lement a konyhába, és ölébe vette a formálódó regény elkészült oldalait. Valóban érezhető volt a bizonytalanság bennük. Bea tudta, hogy Ádám még sokszor át fogja ezt a részt írni. A történet lassan eljutott a végkifejletig, a gyilkos közel volt már a lebukáshoz. Ahogy Bea olvasta a férje sorait, valami rossz érzés kerítette hatalmába. Felrémlett előtte, amikor sok év után először látta újra Ádámot.
Mindig remélte, illetve sosem gondolt erre igazán tudatosan, csak ösztönszinten hitte, hogy ha eleget segít az embereknek, a világnak egyfajta egyensúlytartó alapelve szerint, amelyről úgy érezte, léteznie kell, ő is számíthat rá, hogy segítséget kap afféle deus ex machinaként, ha egyszer majd rászorul. A kéregetőknek, különféle alapítványok számára gyűjtőknek ha tehette, adott, készséges volt az idősekkel, de legfőképpen a munkájában próbált gondos lenni. A hozzá forduló családok felé igyekezett a lehető legnagyobb szakértelemmel közeledni, és minden lehető segítséget megadni.
Aztán egy nap valóban égető szüksége lett volna rá, hogy rajta segítsenek.
Az egyik betege nagyon soká maradt. Bár letelt az ideje, olyan kétségbeesett volt, hogy Bea nem akarta elküldeni. Az autója viszont a szerelőnél volt két napja, így hazafelé maradt a tömegközlekedés. Emiatt pedig kétutcányit kellett a buszmegállótól gyalogolnia.
Sötét, ronda téli este volt. Bea vékony csizmája hamar átázott, és ő átkozódva baktatott hazafelé. Ekkor még ráadásul csúnyán meg is csúszott a latyakon. Egyik kezében a súlyos aktatáska, a másikban a délelőtti bevásárlás gyümölcsét rejtő szatyor – menthetetlenül elveszítette az egyensúlyát. A csomagban zötykölődő palack bor nagyot koppant a járdakövön, és Bea térde is sebesen közeledett a fájdalmas becsapódáshoz, amikor valaki hirtelen megragadta a karját, és erősen tartotta, míg talpra nem kecmergett.
Amint visszanyerte az egyensúlyát, borzalmas erejű félelem tört rá. Az idegen még mindig szorosan fogta a karját. És honnan került ide?! Egy pillanattal előbb még biztosan nem lehetett a közelben.
Bea lába remegett, ahogy a hangja is, amikor lehajtott fejjel, sietősen köszönetet mormolt, majd továbbindult, forrón remélve, hogy a kemény szorítás enyhül a karján. Miért ne lenne így? Ez a fickó nyilván éppúgy hazafelé tart, ahogy ő, miért akarna bármi rosszat?
Úgy tűnt, igaza van. Ahogy továbblépett, az ujjak szétnyíltak a kabátujján, ha kicsit lassabban is, mint szerette volna. Meggyorsította a lépteit, és igyekezett arra koncentrálni, hogy már csak két lépés a sarokig, onnan még két tömb, és otthon van.
Hallotta, hogy a segítője nem mozdul. Ennek örült is, meg nem is. Szeretett volna mielőbb eltávolodni tőle, ha nem is tudta, miért. Biztos, ami biztos. Viszont miért nem mozdul, mire vár?
Hát, ezen nem kellett soká töprengenie: amint befordult a sarkon, a férfi is elindult, mégpedig utána. Ő már szinte futott, és közben idegesen keresgette a kulcsát. Az idegen ott volt, egészen közel hozzá. Bea elérte a kaput, nagy nehezen a zárba illesztette a kulcsot. Igyekezett hamar berántani maga mögött a kaput, de a férfi már mögé is ért, és megakadályozta. Bea teljesen pánikba esett. A férfi lábára vágta a súlyos kapuszárnyat, elengedte a táskáját, ami csattanva a földre esett; a szatyor füle a csuklójára szorult, és ő vonszolta maga után, ahogy tapogatózva rohanni kezdett felfelé a sötétben.
A kulcsok fülsértően csörögtek, a csúszós csizmasarkak fürge kopogása visszhangzott a lépcsőházban. És még egy zaj – a férfi bakancsának dobogása. Bea rettegve rohant, üvölteni szeretett volna, felébredni. Az ajtóhoz ért, ami mögött a biztonság várta. Kapkodva nyitotta a három átkozott zárat, de elkésett. Leejtette a kulcsot, amikor a harmadik zárhoz érve hátulról egy hatalmas lökés egész testével az ajtónak csapta. Beverte a fejét, megszédült. Mégsem tudott összecsuklani, mert a férfi teste az övére tapadt, hozzápréselte az ajtó hideg fájához az arcát.
Bea, ahogy az önvédelmi tanfolyamon tanulta, megpróbált a könyökével hátrabökni, csakhogy a karjait szorította a segítőből lett támadó Ekkor a lábra taposással próbálkozott – elvétette. Maradt még az az iszonyatos erejű hátraöklelés fejjel, amitől jó esetben a támadó orra recsegő fájdalomrobbanással szilánkokra törik – csakhogy ő számított erre, és maga is hátrarántotta a fejét.
Bea ráébredt, hogy több lehetősége nincs. Megérezte, hogy nedves az arca – csupa könny. Egyszerre az ajtó erezetén is meglátta maga előtt az odamaszatolt könnyeket. Tehetetlen volt. Hányinger fojtogatta, egészen elernyedt a hirtelen gyengeségtől. Lelassultak a gondolatai, csak a vére rohant kétségbeesetten, menekülőn.
A pillanatot kihasználva a támadó egyik kezét a hasa elé lökve átkarolta, magához rántotta, és kissé félrefordítva a testét lehajolt a kulcsért. Bea már csak akkor gondolt rá, hogy megpróbálhatott volna valamit, amikor a kulcs készségesen becsúszott az utolsó zárba.
Az elszalasztott lehetőségtől ismét görcsbe rándult minden izma, és tudta, hogy felfelé rohanva dörömbölnie kellett volna minden ajtón, vagy visszafordulva lelöknie a férfit a lépcsőkön, és így jutni előnyhöz, de legfőképp – sikítani…
A hatalmas lélegzet beléje szorult, mert az idegen mintha minden gondolatát követte volna, épp abban a pillanatban szorította a szájára a kezét, amikor ő ki akarta nyitni. Az ajtó közben kinyílt, és a férfi belökte a nő feszülten, ugrásra készen reszkető testét rajta. Még mindig szorítva a száját, érzéketlenül a hirtelen éledt ellenállás ütéseire, rúgásaira, visszafordult, és bezárta az ajtót, majd otthonosan felkattintotta a villanykapcsolót. Aztán könnyedén, oda sem figyelve elrántotta a nő kezét a zárban maradt kulcscsomótól, ami felé – pontosabban az ingerlőn rajta himbálódzó borzspray felé – elszántan tapogatózott.
Bea, érezve, hogy a mozdulattól kissé meglazult a száján a szorítás, azonnal reagált, és vadállati erővel mart a meglepően puha, finom, mégis erős tenyérbe. Rázárta a fogait, és hörögve harapta, tépte a húst. Vér folyt az arcán, őrjítően forró, sűrű, vad ízű vér, és az orrcimpái lelkesülten, mély ösztönöknek engedelmeskedve tágultak, hogy beszívják az áldozat életének szagát, a győzelem szagát.
Ekkor a teste megállíthatatlanul perdült egyet, és irgalmatlan nagy pofon csattant az arcán. A fogai rögtön engedtek. Hátraesett, és minden levegő kiszorult a tüdejéből. Fájt már mindene, a vér marta a bőrét, megérezte a saját verítékének ocsmányul savanyú, félelemmel telt szagát. Ahogy ott feküdt tehetetlenül, vadul zihálva, és dermedten, kitágult pupillákkal meredt a férfi ökölbe szorított jobbjáról csorgó vörösségre, majd a másik kezében a ki tudja, honnan, mikor odakerült, hatalmasnak tűnő, villogón tiszta késre, a körmei az előszoba szőnyegébe martak, és valami érthetetlen okból váratlanul az futott át az agyán hogy Ádám megmenthetné őt.
Fogalma sem volt, hogy jutott eszébe épp ő. Nem látta évek óta, utoljára akkor, amikor a fiú gimnáziumba ment, mielőtt ő elköltözött volna az egyetemi városába. Mire legközelebb hazament, már új szomszédok laktak Ádámék helyén. Az óta talán ha kétszer gondolt a fiúra. De annyira rettegett, hogy a logikus gondolatok helyett ez a zavaros ostobaság töltötte be a fejét. Amikor gyerekek voltak, ő mindig megvédte a fiút. Itt az ideje, hogy visszafizesse a kölcsönt. Valójában egészen komoly hittel várta, hogy Ádám bármelyik pillanatban felbukkan és kimenti őt ebből az iszonyatból. Meg kell hogy érezze valamiképp, hogy szüksége van rá, teremjen itt hirtelen, törje be az ajtót, és segítsen, azonnal!
Ekkor a támadó hozzálépett és fölé hajolt, hogy megmarkolva a haját feljebb rántsa. Magával húzta a nappaliba, és felemelte a fejét. A kés felemelkedett, majd a torkához közeledett; Bea képtelen volt megállapítani, hogy valóban olyan lassan-e, ahogy ő érzékeli; nem volt ereje már bármit is tenni. Tehetetlenül lógva, a halálos döfést várva az előszobából beszűrődő fényben ekkor nézett először a férfi arcába, szinte véletlenül. A félelemtől zavarodottan hirtelenjében nem tudott mit kezdeni a látvánnyal. Elöntötte a szívét a megkönnyebbülés, a boldog öröm.
- Ádám! – lehelte az arcnak, amit úgy vágyott látni egy pillanattal előbb, de már el is hallgatott, ahogy az utolsó reménye is mély, görcsös csalódásba omlott.
A támadó megdermedt a mozdulat közepén.
- Ádám! – ismételte meg Bea, és döbbenetében felemelte a kezét, hogy megérintse a férfi arcát, hátha akkor szertefoszlik.
Nem így történt. Ehelyett megrándult. Aztán Ádám, a felnőtt, gyilkossá lett Ádám felegyenesedett, elengedte Bea haját, és látható zavarban nézett le a nőre, akit nem ismert. Segítséget keresve, tétován körbenézett, és megállapodott a tekintete az előszoba falán lógó fotón, amin Bea mosolygott tízévesen, egy nyári napon a szülei közt, mellettük a szomszéd kisfiú.
Ádám bámulta a lányt és önmagát, aztán Beára nézett. A helyzet hihetetlenül groteszk volt, és Bea egy pillanatig úgy érezte, képtelen visszafojtani a hisztérikus nevetést, ami a torkát kaparta.
Aztán mégis elmúlt az inger, és ő felült. Bárhogy félt, a pszichológus kezdett benne éledezni.
Mivel érdekes volt, annak idején olvasott pár könyvet, cikket a túsztárgyalók módszereiről, a támadások, szorult helyzetek lélektanáról. Remélte, hogy most veszi valami hasznukat. Lassan araszolt a padlón ülve, minél messzebb Ádámtól, kutatva a fejében a megfelelő viselkedés után.
Közben belévillant, hogy is került az imént gondolatai áramába Ádám. Bár rég nem látta az arcát, tudattalanul megőrzött belőle valami mást, valami olyat, amiről nem is tudta, hogy elraktározta magában. Bármilyen hihetetlen volt, az illata, az a nagyon jellemző illata idézte fel a fiút, ami a dulakodás közben csapta meg Beát, az a régen is csodált, nagyon kellemes saját, természetes, kozmetikumoktól mentes, tiszta illat, ami még az ölés izgalmában sem változott meg, az adrenalinnal, a prédaejtés izgatott verítékével keveredve sem keseredett meg.
Mindenesetre Bea nem ezen akart elmélkedni. Arra próbált összpontosítani, hogy életben maradjon. Ádám még mindig nem szólt egy szót sem. Csak állt leeresztett késével, és lassan leült a legközelebbi fotelba. Dörzsölgette vérző kezét, és méregette a fal felé csúszó Beát, aki nem tudta eldönteni, mire gondol a férfi. Próbált rájönni, mit kell mondania, mi segíthet. Mi állíthatná meg Ádám tébolyát.
Ekkor azonban a szeme Ádám mellett a földre tévedt, ott is éppenséggel a csuklójáról valamikor elszabadult szatyrából kiborult holmikra; a reggel vásárolt, bontatlan csomag cigarettára. Őrült, ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy rágyújthasson. Elnyomott mindent az érzés, hogy meghal, ha nem ragadhatja magához azt a redves doboz cigit. Más kérdés, hogy úgy tűnt, mindenképpen meghal… Ettől a gondolattól ismét megérintette egy pillanatra a nevetési kényszer, úgy tűnt, ő is megbolondult. Babonázottan bámulta a prédát, egy ideig mérlegelte, mekkora kockázatot vállalna, ha érte nyúlna, de aztán a vágy mindent elhomályosított. Nem maradt egy sem a hosszú évek alatt belétömött okos gondolatokból, és ő eszét vesztve lassú, a pocsék horrorok zombijaitól látott, vontatott mozdulatokkal négykézlábra kecmergett, és lemondva a viszonylagos távolság nehezen szerzett előnyéről, Ádámhoz mászott.
Ő szinte megijedt, ahogy Beát közeledni látta. Bea viszont nem törődött ezzel, megfogta a dobozt, és a mellette heverő, ernyedt műanyag tasakból előkotorta a gyufát is. Remegő kézzel bontogatta a csomagot, és a szokott mozdulattal, ami most valószínűleg szörnyű nevetségesen hatott volna, ha gondolkodik is, megfordított egy szálat, mielőtt a mellette lévőt kihúzta. Kívánhatta volna, hogy életben maradjon, de a szokáshoz rég nem tartozott kívánság, csak ösztön volt.
Eltört vagy négy szál gyufát, és még mindig nem tudott rágyújtani.
Ekkor Ádámra tévedt a szeme. Kihűltek a tagjai. Közel voltak egymáshoz, nagyon. Bea a sarkára zökkent, kivette a cigarettát a szájából, és minden tudását félredobva kimondta, ami az eszébe jutott. Nem gondolta végig, hogy működni fog-e.
- Miért akarsz bántani? – kérdezte.
De Ádám nem felelt. Ő pedig egy ideig várt, aztán, mintha az egésznek semmi jelentősége nem volna, megvonta a vállát, és végre sikeresen meggyújtott egy gyufát. A dohány felparázslott, a gyenge, ízes füst a tüdejébe áramlott, és ő lehunyt szemmel élvezte a simogatását.
Visszamászott előbbi helyére, hátát a falnak támasztva leült, és egyik kezével ölelőn a mellére szorítva a bátran megszerzett csomagot, élvezettel szívta a cigarettát, hanyagul a pasztellszín szőnyegre pöckölve időnként a hamut. Mire a szál feléig égett, minden félelem elszállt belőle. Szinte kíváncsian várta, mit tesz Ádám.
Ő pedig azt tette, hogy felállt, elment a megborzongó Bea mellett, kinyitotta az ajtót, aztán illedelmes vendéghez méltón becsukta maga mögött, halkan, és elment. Bea utána nézett, bámulta a csukott ajtót, majd a telefonra nézett. Hívnia kell a rendőrséget. Azonnal.
Ehelyett csak ült tovább, és ernyedten szívta egyik cigarettát a másik után. A hófehér tapétán nyomta el a csikkeket, nem zavartatva a ronda folttól, amit hagyott, meg a széthagyott csikkektől.
Egy-két óra telt el talán, akkor felállt, és, továbbra is szorítva a megmentő dobozkát, kéjesen kinyújtózott. Olyasféle fáradt elégedettséget érzett, mint egy hosszas szeretkezés után. Már-már elmosolyodott, kényelmes tunyasággal lerázta magáról a harmat-nedves kabátot, a földre lökte, és sáros nyomokat hagyva maga után átvágott a szobán. Szája sarkában lógatva a cigarettát – mindig is közönségesnek találta ezt egy nőtől – CD-t lökött a lejátszóba, és a felcsendülő The end of the world édesen melankolikus, simogató dallamaitól kísérve a konyhába ment bornyitóért, pohárért. Visszatérve előkotorta a szatyrából a sok hányattatás ellenére csodás módon épen maradt palackot, és töltött magának a kényeztetően sűrű, gyengéd retsinából. A pohárral, palackkal, cigivel lezöttyent Ádám üresen maradt helyére, szórakozottan megdörzsölte a szöveten hagyott sötét foltot, és a Kisses sweeter than wine-t együtt énekelve Jimmy Rogersszel, egyik lábát átvetve a karfán, a másikkal verve a taktust belekortyolt a folyékony gyantába, ami az ajkáról pergő alvadt vérrel vegyülve cirógatta végig a nyelvét, szaladt le a torkán.
Egész éjjel ott ült, hallgatta a régiek érzelmes, táncba hívó dalait, énekelt, füstbe borította az egész lakást, és szép lassan kivégezte a bort, mondhatni berúgott. Egyre nagyobb ívű mozdulatokkal integetett a zenére, és időnként arra gondolt, táncolni volna jó. Az Unforgettable alatt már úgy érezte, ő maga a zene, felszabadultan ölelte magához Nat King Cole udvariasan tökéletes hangját, és csak a My special angel tizedik ismétlésekor, az utolsó, fordított szál füstjével együtt csordultak ki a könnyei.
Elnyomta a cigit, ledobta a még félig telt poharat, és hangtalanul sírva a fürdőbe vánszorgott. Valami büszke megvetéssel a világ iránt felvetette a fejét, a részegek szánalmas méltóságával dülöngélt el az ajtóig, és bortól, könnyektől karcos, közönséges hangon tovább énekelve kinyitotta a csapot. Lerúgta a csizmáját, megtántorodott, kicibálta szétzilált kontyából a hajtűket, lerángatta a ruháit, és beállt az égetően forró permet alá. A lábujjai közt vöröslött a víz Ádám vérétől, de aztán minden emlék-nyom eltűnt a lefolyóban, és ő egy idő után már nem érezte a félelem, a dohány és a bor szagát, csak az ibolyaillatú, szemérmetlenül drága tusfürdőt. És talán halványan Ádám illatát.
Megmosta a haját, de még mindig nem bírt kimászni a víz alól. Lecsúszott a zuhanyfülke falán, és összegömbölyödve ült a zuhogó vízsugár alatt. Gondolkodni próbált.
Ezzel felhagyva aztán valahogy csak kijutott a fürdőből, és a nedves törölközővel szétbonthatatlanul összegabalyodva tért nyugovóra. Reggel förtelmesen fájt minden izma, de még inkább a feje, és az ablakból erőszakosan ömlő fény csak rontott a helyzeten. A lakás-szerte heverő csikkek, borfoltok közt mély kétségbeeséssel nyugtázta, hogy egyszer majd rendet kell tennie. Ha már nem lesz ilyen fáradt. A CD-játszó fáradhatatlanul forgatta a lemezt, és a Jambalaya megpróbálta fellelkesíteni Beát, de ő csak azt érezte, hogy fáj. Hogy pontosan mi, azt inkább nem is próbálta megfejteni.
Lekapcsolta a zenét, és a hirtelen csendben megállt a lakás közepén. Most mi van?
Nagy nehezen rászánta magát, hogy felvegye a telefont, és alighanem a titkárnőjének nem esett nehezére a hangja alapján elhinni, hogy beteg, amikor lemondta az aznapi pácienseit.
Aztán felhúzott valami ruhát, és kimenekült a lealázott lakásból. Kábultan kódorgott a városban, és nem tudta, mit keres. Viszont nagyon kereste.
Beletelt egy egész napba, míg valamennyire összeszedte magát. A rendőröket még akkor sem hívta. És egyáltalán, senkinek nem beszélt Ádámról.
Több mint egy hétig kóválygott céltalanul, elveszetten, hallgatta a betegei locsogását a problémáikról, állt különféle sorokban boltok, gyógyszertárak, kávézók pénztárainál, kifizette az autója javítási költségeit, összekotorta az összekotorható nyomokat a lakásában, mire megtörtént, amire várt.
Aznap este elment Klárával, a barátnőjével szórakozni, ittak és beszélgettek, sokat nevettek, és Bea már szinte megfeledkezett mindenről, ami egy héttel korábban történt. Megbeszélték, hogy csütörtökön ugyanott, ugyanakkor, és Bea taxiba szállt. Látta a tükörben a szeme értő villanásából, hogy a bölcs taxis tisztában van vele, mivel töltötte az estét, aztán kedélyesen elnevetgélt vele, amikor a szalonspicctől képtelen volt a pénztárcájából kicibálni a megfelelő bankjegyet, és halványan értékelte, hogy a férfi nem fogadta el a horribilisen magas borravalót, sőt, még azt is megvárta, amíg a vigyorgó nő eltűnik a kapualjban. Figyelmes ember. Nehogy az utasnak baja essék.
Felment a negyedikre, nem vacakolt a lifttel, inkább sétált. Beletelt öt percbe, hogy kinyitogassa a zárakat, amelyek semmitől sem védték meg, és belépett a lakásba, aminek a részleteit már csak fél évig kellett fizetnie. Mosolyogva gondolt rá, hogy milyen önálló, önellátó ember vált belőle végül is.
Aztán megérezte Ádám illatát. Felgyorsult a szívverése, halványan tudatosult benne, hogy fél. Nem kapcsolt villanyt, csak az egy hete nem tágító könnyedséggel lerázta magáról a cipőt, ledobta a kabátját, és besétált a lakásba. Még nem szokott hozzá a szeme a sötéthez, de halványan látta a férfi körvonalait a fotelban. Elment mellette, futólag megérintve a vállát, megbizonyosodva róla, hogy nem a képzelete játszik vele. Gondolkodott, mit tenne most egy jó szakember, úgy is mint lélekértő. Aztán visszatette az aznap éjjel hallgatott CD-t a lejátszóba, és helyeslően toppantott egyet a My girl kezdeti futamaira. Sosem érzett még ilyen nyegle nyugalmat.
Bement a hálóba, hallotta, hogy Ádám feláll a fotelból, és követi. Kigombolta a blúzát, és az ágyra dobta. Ádám utolérte, és durván megragadta a karját. A múltkoriban látott kés a torkára szorult, ha nem is túl nagy meggyőződéssel. Valami nyúlós nyálka tapadt rá. Bea felemelte a kezét, és félrelökte.
- Hagyd ezt – mondta. Kibontakozott a szorításból, leült az ágyra, két kézzel megtámaszkodott, aztán megpaskolta maga mellett a takarót, helyet mutatva Ádámnak. – Inkább mesélj. Hol jártál ma?
Talán ez a familiáris hang tette, talán a régi, gyerekkori beidegződés, Ádám leült mellé. Letette a kést a földre. Bea érezte a vér szagát, ami körüllengte a férfit. Tudta, hogy azon az éjjelen megölt valakit. Ismét. Félt, nem kicsit. Nem kellett a pszichológiakönyvek között turkálnia, hogy tudja, mert érezte, hogy Ádám nem elégedett. Hogy azért jött, hogy őt is megölje, mert nem esett már olyan jól az ölés, amióta találkoztak.
Mégsem tette meg. Bea úgy kérdezgette az utóbbi években elkövetett gyilkosságokról, ahogy régi ismerősök kérdezgetik egymást az egyetemi évekről, barátnőkről, új kocsikról. Ádám pedig gyanakodva, de válaszolt, egyre oldottabban, mert akart beszélni minderről.
Bea sosem tudta visszaidézni a szavakat, amelyekkel Ádám elmesélte a történetét. Csak a tekintetére emlékezett, ami átégette a szoba sötétjét, meg a mély, hidegrázós hangjára és arra ahogy ő maga lassan megváltozott azok alatt az órák alatt. Ahogy Ádámot hallgatta, eleinte másra sem gondolt, csak a túlélésre. Aztán mintha elvesztette volna magát.
Végighallgatta kilenc ember halálának történetét.
Ádám nem nevelkedett rosszabb körülmények között, nem kellett volna, hogy nagyobb torzulásokat szenvedjen, mint sok-sok más ember, akit nem szerettek eléggé, akit bántottak, elhagyatottságra ítéltek gyerekként. De ő érzékeny jellem volt – túl érzékeny. Neki valamiért jobban fájt.
Bea kezdetben csak azon gondolkodott, hogyan tudna feltűnés nélkül elmenekülni, hogyan maradhatna életben. Már bejönnie sem kellett volna. Visszafordulhatott volna az ajtóból. De bejött. Aztán a történet valahogy magával ragadta, és ő azt vette észre, hogy a félelme felolvad a mélységes szánalomban, a segíteni akarásban. Hallgatta mások gyötrelmes halálát, látta maga előtt a szenvedők arcát, érezte a fájdalmukat, de őt csak Ádám érdekelte, akin gyerekként nem segített eleget.
Talán ez így nem igaz eléggé. Undorodott Ádámtól, tudta, hogy nem megbocsátható, ha érthető is, amit tett. Mocorgott benne az inger, minden beismert áldozatnál egyre élesebben, hogy bosszút álljon értük, hogy kioltsa Ádám ártó életét. Mégis nyugton maradt, és csak kérdezett, és hallgatott. A hallgatása feloldozást ígért, ha semmi joga nem volt is mások helyett megbocsátani.
Főleg nőket ölt meg a férfi. Az elsőt tizenhét évesen. Az első lány volt, aki odaadta magát neki. Aztán évekig küzdött az őrülettel, a fájdalommal, a vér tébolyával. De muszáj volt végül újra ölnie. Egyszer megölt egy kilencéves kisfiút is. Élvezte az érzést, hogy hatalma van a gyerek érzésein, hogy az szenved, őmiatta, jobban, mint ő valaha is, hogy belefullad a saját vérébe, és ha zokogva is, de boldogan nézte végig a hosszú haláltusát. Otthagyta aztán a testet, ahogy volt, mint mindig, azt a szánalmasan megkínzott, kifacsart kis maradványt, és sokszor visszanézett, egyszer még vissza is ment, látni újra a művét, amit ő hozott létre egy átlagos, a többinél semmivel nem különb gyerekből, megnézni azt a gyötrelmesen más gyerektestet, és boldog volt.
Bea nem botránkozott meg, mint bárki más tette volna, a hallottakon, és ettől Ádám kicsit megnyugodott. Élvezte, hogy végre elmondhatja valakinek, milyen jó érinteni egy halottat, aki miatta nem lélegzik többé, soha, soha többé. Hogy milyen nagyszerű és lesújtó egyben ezt a minden másnál maradandóbb alkotást véghezvinni, mennyire megbabonázza a lelket az örökkévalóságával, visszavonhatatlanságával a halál. Egy idő után leült inkább a földre, és egyszer csak ott ült Bea lábai közt, a hasának döntve a fejét, és ő lassan, bátorítóan simogatta a fejét.
Először csak azért tette, hogy elvonja a figyelmét, amíg lassan arrébb pöckölte lábával a kést, hogy Ádám ne érje el. De aztán az ujjai belefeledkeztek a dús, puha tincsek fésülgetésébe, és Ádám egyre csak beszélt, beszélt, folyton eszébe jutott még valami, amit nem fejtett ki elég pontosan. Bea megértette. És gyűlölte.
Az első szeretkezésük a lehető legkülönösebb, legambivalensebb élmény volt Bea életében. Úgy kívánta Ádámot, a tiszta illatát, a kemény, megedződött testét, az odaadó nyelvét, a gyanakodó simogatásait, a gyilkos karjainak ölelését, mint soha senkit, forrt a bőre, ahol Ádám megérintette, és alázatosan szeretett volna a lehető legtöbb örömet okozni neki, érinteni mindenütt, szerelemmel beburkolni, csókolni és megmenteni, annyira akarta, hogy az övé legyen, hogy megtarthassa örökre, hogy belesajdult minden porcikája, miközben percenként belévillant, mikor lenne a legalkalmasabb pillanat, hogy leüsse, vagy kéjes nyújtózással elérve a kését saját gyilokszerszámjával tüntesse el a világból. De a pillanat vagy nem jött el, vagy ő nem akarta tudomásul venni.
Nem tett semmit, nem bántotta Ádámot. Megcsókolta a tenyerén a sebet, amit az ő fogai ejtettek, és nem zavarta az ajkára tapadó idegen vér. Valójában izgató volt. Valamikor azon az éjen dőlt el, hogy ő fogja megmenteni a világot Ádámtól, vagy Ádámot a világtól. Bármibe kerül is ez. Az olyan gyerekeknek, akik nagykanállal igényelnék a szeretet, de csak mokkáskanállal kapják, sosem késő megadni, amire vágynak. És Bea tudta, hogy ő meg tudja adni Ádámnak. Megadhatja neki az üdvösséget, és csupán a magáéról kell érte lemondania.
És igen, meg is adta neki, megadott neki mindent, amire szüksége volt, nyolc éve már.
Eleinte persze Ádám nem hitt neki. Ugyan ki hinné el, hogy ilyen lehetőség létezhet? Amikor azt mondta, menjenek el, tűnjenek el abból az életből, amit Ádám eddig élt, a férfi úgy sejtette, csapda van a dolog mögött. Pillanatonként jutott eszébe, hogy könnyebb és biztosabb volna megölnie ezt a nőt, megsemmisíteni az egyetlent, aki tudja, ki ő, hiszen hátha be akarja csapni. De valami visszatartotta. És Bea semmit nem kért cserébe az életéért, amit Ádámnak adott, csak azt, hogy ne öljön többé. De még akkor sem hátrált meg, amikor Ádám egy éjjel ugyanolyan véresen, csapzottan jelent meg, mint az első éjjelen. Számított erre is. Kérte újra, hogy ne tegye többé, de nem helyezett kilátásba semmilyen szankciót, ha nem tartja be a megállapodást.
Sőt, amikor Ádám legközelebb elbizonytalanodott, amikor újra ölni akart, Bea hozzábújt, az ölébe gömbölyödött, és arra kérte megint, hogy menjenek el. Azt mondta, szeretne gyereket Ádámtól. Tudta, hogy a férfinek semmi más nem kellett volna soha, csak egy szép, egy szerető család. Szülőket már nem adhatott neki, de önmagát, és főként gyereket igen. És mindazt a cukormázas vágyképet, amiben egyiküknek sem volt része a maguk életében. Ami csak úgy létezhetett azóta is, hogy Bea céltudatosan életben tartotta.
Ádám nem hitt neki, még mindig. Annyira akarta azt a gyereket, hogy nem hihette igazán, hogy megkaphatja. Irgalmatlanul megverte Beát, akkor először. Mindenképp azt akarta, hogy Bea bevallja, az egész csak csel, átverés. De ő a saját vérében fekve is egyre ismételgette, hogy igazán akarja a babát, és csakis tőle.
Így Ádám végül magához ölelte a meggyötört testét, zokogva kérte a bocsánatát, és másnap elmentek Bea lakásából. Semmit nem vittek magukkal, semmi nem kellett a múltból. Maguk mögött hagyták. Csupán azt a pénzt vitték, amit Ádám a negyedik áldozatától, egy förtelmesen elegáns nőtől elvett gyémántos ékszerkollekcióért kapott, meg ami Bea számláján volt. Egy ideig hotelszobákban laktak, és éjszakáról éjszakára szenvedélyesen, sokszor fullasztóan forró vággyal munkálkodtak a leendő gyermek létrejöttén. Bea úgy érezte, lassan eggyé válik Ádámmal; amikor kitört a férfin a vágy, hogy visszatérjen a régi beidegződéshez, sokszor szinte ő is kívánta, hogy így legyen. Viszont Ádám az őbelőle nyert békével és csenddel tudta megállni, hogy meg is tegye, amit kívánt. Bea már nem létezett önállóan, és nem is akart. Ő már Ádám része volt. Talán a jobbik része. Vagy nem. Csak egyszerűen a része.
Később, míg megfelelő telket kerestek, egy hónapra beköltöztek Bea özvegyen maradt anyjához. Addigra ő már szinte rutinosan hazudott az anyjának is, magasztalva csodás vőlegényét, aztán megvolt az esküvő is, szűk körű, meghitt és szép szertartás, és az ujjukra kerültek a gyűrűk, amik örökre összeláncolták már őket.
Eufórikus örömet érzett, amikor az eskü szavait sorolta, amik ez esetben többet jelentettek, mint egy átlagos esküvőn. Boldog volt, mert végre véglegessé vált köztük az egyezség. Nem volt többé lehetősége visszavonni a szavát. Nem akarta megtenni, már amikor először felajánlotta, hogy szeretni fogja Ádámot, is komolyan gondolta. Sosem gondolta meg magát. De így már nem is tehette. Megígérte, hogy vele megy, hogy megteremti neki, amit szeretne. A normális életet. Megmondta, ha ez nem kell, őt is ölje meg. Amikor elfogadta, hogy az övé lesz, már úgyis lemondott az élethez való jogáról. Őszinte volt, nem cselezett.
- Szörnyetegnek látlak – mondta neki akkor. – Tudom, ha szeretlek, nem vagyok különb nálad. De gyönyörű szörnyeteg vagy, legalább nekem. Nem csak a halálommal adhatok neked örömet, ami csak percekig tart. Szerethetlek is, és én vagyok az egyetlen, aki erre képes, elhiheted. Vagy, ha akadna is más, nem tudna így szeretni. Gyereket akarok szülni neked és csak neked.
És meg is tette, amit ígért.
Hogy Ádám elfogadta ezt, az természetes volt. Ki tudott volna visszautasítani egy ilyen könnyen kínálkozó kiutat? Messzire költöztek, távol az emlékektől, és Bea leste Ádám minden vágyát. Valóban szerette, és azt akarta, hogy térjen vissza az a lélek, aki először élt benne, amikor még az a végtelenül szomorú kisfiú volt.
Mikor már százszor volt a torkán a kés, már nem is számolta, már százszor verte meg a férje úgy, hogy azt hitte, nem éli túl, akkor is erre vágyott. Sosem védekezett, mert tudta, akkor meghal. És akkor a férje is. Azt is elnézte később, hogy egyszer-kétszer a gyerekük is kapott a verésekből. Nem érdekelte, akkor sem, ha ez újabb tonnányival terhelte meg a maga iránt érzett gyűlölet és megvetés hegyét. Megtanította a lányát, hogy apának mindenben igaza van, tisztelni és félni kell. Látta, amint a gyerekből ugyanolyan sérült lélek lesz, szépen, lépésről lépésre, mint az apjából. Méltó utód. Undorítónak találta, hogy a legtermészetesebb kötelességét hanyagolja el, hogy a választottat teljesíthesse. Arra gondolt, hogy ezt talán nem is ő választotta. Ádám inkább az ölébe hullott, nem ő kereste. Bár ez tulajdonképpen mindegy volt. Az ő számára nem volt úgysem bocsánat, akárhogy is volt. De a férje boldog volt. Legtöbbször. És csak ez számított.
Megvettek egy telket, és felépítették a házukat, a tökéletes, szép házukat, berendezték, és tökéletessé formálták; Bea az álmait is Ádámnak adta a maga eltorzult álmai helyett, és megszületett Anita. És a kezdeti aggodalmak ahogy elmúltak Ádámból, elmúltak Beából is. Igenis lehetett ezt vállalni, lehetett így élni. Megszokás kérdése, és talán elszántságé. Még azt is túlélte az elhatározása, hogy az eltelt nyolc évben Ádám háromszor is „visszaesett”, és vértől lucskosan tért haza. Olyan lényegtelen volt. Semmi nem változtathatott azon, amit ő egyszer elhatározott, amire kijelölte valami felsőbb hatalom, amivel időnként mentegetni próbálta magát. Nem is az ő döntése volt egyébként, valóban. Talán a sors akarta így, vagy az Isten, vagy kit érdekel, ki?! Neki ez jutott, ez volt a feladata, vigyázni és szeretni Ádámot, és ő jól végezte a dolgát. Senki nem róhatott fel neki mulasztást.
És ilyen egyszerű. Ott ült álmai házában, a családja házában a tökéletes, rendezett konyhájában, és nem hiányzott semmi, nem volt semmi, ami megzavarhatta volna a rendet; és őt percek óta rázta a hideg.
Felment a hálóba, hátha mégis el tud aludni. De ahogy lefeküdt, és Ádámhoz simult, a maradék fáradtság is elszállt a testéből. Türelmetlen idegesség kínozta. Ez pedig valahogy felébresztette Ádámot is. Még félálomban nyúlt a megszokott, szerető test után, és Bea megkönnyebbülten felelt az érintésére. Szerelemmel csókolta a férjét, boldogan, hogy megteheti, azzal a különleges, éji szenvedéllyel szerette, ami csak az ilyen alkalmakkor volt jelen, amikor valamelyiküket a vágy ébresztette fel. Szerette Ádámot és elfogadta a szeretetét, mert az felszabadította, és megnyugtatta.
De, amikor Ádám újra elaludt, Beához újra visszalopakodott a lidérc, ami egész éjjel marta. Hiába löködte el újra meg újra, az egyre csak visszatért. Makacs volt, kitartó, parancsoló. Kapaszkodott a horgas kis karmaival, és minél inkább szabadult volna Bea, annál jobban megsebezte, annál mélyebben akaszkodott a húsába. Ő konokul azért is a finom testmelegre, a fáradtságra figyelt, Ádámot nézte a még nagyon bizonytalan hajnalfényben, óvatosan megsimogatta a mellkasát, hallgatta kicsit a szívverését – erős volt és életerős; visszahúzta a takarót a bal lábára, amikor ő lerúgta, és megcsókolta a karján a feszes izmokat, mielőtt a vállára fektette a fejét. Figyelte a lélegzését, beszívta a hűlő verítékének illatát, de az az átok lidérc csak nem tágított.
Végül Bea feladta. Újra felkelt, és halkan, határozottan a szekrényhez lépett. Kivett pár ruhát, ledobálta őket a földre. Anita szobájában is megismételte ugyanezt. Aztán a pincében megkereste azt a régi fémdobozt, amiben a lelkének legfontosabb emléket rejtegette, amit sosem tudott volna elhagyni, akárhányszor kezdett is új fejezetbe. Felment vele a hálószobába, kivette a csillogó kést a dobozból, és pillanatnyi habozás nélkül Ádámba vágta. A férje fel sem ébredt a fájdalomra, azonnal meghalt. A vére éppen olyan tiszta, édes illatú volt, mint ő maga, és ez az illat másodperceken belül betöltötte a szobát, ahogy a vörös, elapadhatatlannak tetsző áradat az ágyat, betöltötte a szobát, és Bea orrát, minden gondolatát. Ő megbűvölten feléje nyúlt, belemerítette a kezét, aztán lehunyt szemmel megérintette nyelvével az ujjai hegyét. Az ajkai, a nyelve izgatottan felbizsergett; Ádám vére elmondhatatlanul szeretnivaló volt, sokkal édesebb, mint ahogy az emlékeiben élt; az íze vadul átvillámlott a teste valamennyi sejtjén; minden képzeletet felülmúlt az érzés, felejthetetlenül szabaddá tett, és mindent szétégetett a szempillantásnyi, pokolforró lángja. Aztán ellobbant, a vékony vérréteg halottá hűlt. Bea felsóhajtott a hiánytól, ami máris rátört. A szájára tapasztotta a kezét, hogy ne ordítson fel a fájástól.
Aztán szép lassan megnyugodott. Volt gyakorlata az önuralom terén. Megtörölte a kezét, az arcát, lehajolva megcsókolta a férje még meleg homlokát, a száját, ami olyan imádni valóan duzzadt és piros volt mindig, már gyerekkorában is, aztán felkapta a földről a ruhákat, átment Anitához, az övéit is betette egy kis táskába, felemelte a gyereket, gyengéden, hogy az nem ébredt fel, levitte, betette az autóba, és indított. A kést maga mellé dobta az ülésre. Valahogy nem tudott megválni tőle még most sem.
Ennyi hát. Kudarcot vallott.
Még kiszállt, és a kertből leszakított egy nefelejcset. A kesztyűtartóba tette, és a gázra lépett. Nem nézett vissza.
HAMAROSAN MEGJELENŐ REGÉNYEMRŐL INFORMÁCIÓK, ELŐRENDELÉSI LEHETŐSÉG: HTTP://NELAHMORED.HUPONT.HU/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
