Mindhalálig
Dátum: 2009. november 19. 14:07Műfaj: NovellaCimkék: szerelem, házasság, halál |  |
Az együttélés, házasság, az élet megosztása sosem könnyű. Hiába hisszük, hogy ha nagyon szeretjük egymást, ha nagyon akarjuk a közös életet, akkor minden rendben lesz. A legtöbb esetben csak a szerencse segíthet.
Ezek a visszataszítóan elfajult veszekedések mindig lesújtották a férfit. Ahogy mindketten kivetkőztek magukból ilyenkor... A durva, szándékkal bántó szavak, amiket egymás fejéhez vágtak... Ő ettől utóbb rendszerint utolsó féregnek érezte magát. És megalázottnak, legyőzöttnek.
Mert mindig ő maradt alul. Sokszor inkább egyáltalán nem is szólt a feleségéhez, annyira félt már attól, hogy valamelyik szavuk vitába torkollik. De persze ez sem vált be, mert az asszony nemegyszer lenézésnek vette részéről a hallgatást is. Volt, hogy pont ez kavart vitát. Kettejük közt a csend is épp olyan bántó volt, mint a szavak. A meggondolatlan, hazug szavaik.
Pedig egyszer másképp volt. Akkor minden szavuk őszinte volt, amikor hűséget és szerelmet fogadtak. Őszinte, bizalommal és reménnyel telt, ostoba, naiv, fiatal szavak. A férfi nem tudta felidézni, mikor változtak azzá, amik mostanra lettek. De nem felejtette el, milyenek voltak azelőtt, pontosan emlékezett rá.
Mindig is szerette a feleségét, állandó, örökkévaló szerelemmel. Már alig tudta akár csak elviselni is őt, de ettől még a szerelme nem szűnt meg. Mintha az egyik szerve lett volna, a vérkeringésébe kapcsolt, élő szerve, eleven lényétől el nem választható része. Valami megnyugtató bizonyossággal tudta, hogy mindig is szeretni fogja őt. Akkor is, ha olyat kér, amit lehetetlen teljesíteni.
A fürdő felé vezető út végtelennek tűnt. Máskor csak egy lépés, csak egy pillanat volt; semmi jelentősége sem volt, a napi rutin érdektelen foszlánya.
Ahogy lassan közeledtek az ajtóhoz, felrémlett előtte együttélésük nyolc hosszú éve, a nehezebbnél nehezebb napok… És a hihetetlen csoda, amit senki mással nem élhetett volna át, a pótolhatatlanul szépséges, boldog töredékpillanatok, amikor nem számított semmi, és nem létezett sem pénz, sem munka, sem fájdalom, nem volt művi vetélés, sem más szédítően ocsmány szavak. Csak a szerelem. Szent szerelem, álomtiszta közös szentség, csakis kettejüké.
SZERELEM. Átitatta az agyát, a teljes lényét a szó, az egyetlen, amelyet még kimondhatott volna úgy, hogy nem keseredik meg a szája íze, az egyetlen, amely nem változott ragacsos, gyűlöletes méreggé. A szavaik nyomorították meg őket. Csak ez az egy menedék maradt, a szerelem, ez a gyönyörű szó, amit semennyi hazug használat nem alázhat semmivé, a szerelem örökkévalósága andalította és éltette minden újabb öntudatlan lépés közben.
Legundorítóbb veszekedéseik közben is tudta mindig, hogy nem menekülhet el, mert itt kellene hagynia örökre ezt a szédítően ízes szót is, amit senki nem érthet meg, akinek csak valami szegényes pótszer jutott az ő anyanyelve helyett. Annak híján senki nem érheti fel lélekkel a szerelem szó szépségét, ami őt olyan rég fogságban tartotta; a hosszúságát, amely mégsem kimerítő, épp addig tart, míg a nyelv jólesően belefárad az r pergetésébe és a három e fürge futásába; közben még az m-nél is lángol a szájban az sz érzéki suttogása, és az l lágy puhaságába takarózva az egész szó valahogy kiszabadulva a testetlenség börtönéből élővé lényegül, átölel és lélegzik. Meleg a lehelete, mint a feleségéé, meleg és vágyteli, varázslatos.
Nem élhetett a szerelem nélkül. Túl rég volt már az övé. Épp nyolc éve.
Az első pillanatban szinte megrémült a felesége féktelen, áradó szépségétől. Méltatlannak érezte magát a figyelemre, amivel ez a hibátlan, kívül-belül gyönyörű nő elárasztotta, aki kedves és tehetséges volt, okos, törekvő és magabiztos. Soha nem közeledett volna hozzá, ha rajta múlik, akkor sem, ha nem egyszerűen elakad a lélegzete, amikor csak meglátja, de egyenesen megfullad a vágytól. Nem hihette, hogy valaha is kiérdemelné őt. Az asszony volt, aki akkor is, és később is mindig átvette az irányítást. Ha nem teszi, sosem jutottak volna idáig.
A férfi hirtelen szerette volna megragadni, összecsókolni a felesége kezét, térdre borulva köszönni meg a szerelmét, és könyörögni, hogy ne legyen vége. De csak lépkedett tovább, egyik lába követte a másikat.
Emlékezett az esküvőre, valóban semmi nem veszett el az évek alatt abból a tökéletes napból, ott őrizte a fejében a menyasszonya elragadóan kipirult, boldog arcát, izgatottan remegő hangját, ruhája szélén a csepp szakadást. Csak magát nem látta sehol. Nem is számított. Már akkor beburkolta a szerelem láthatatlanná tevő, varázsos köpenye, és ő nem is akart előbújni belőle.
Emlékezett az első veszekedésre. Pusztító, orkánerejű szele még fiatal szerelmük szenvedélyével is versenyre kelt. Úgy megrémültek akkor saját maguktól, hogy hosszú hónapokig émelyítő kedvességgel, udvarias előzékenységgel kerülgették egymást, nem tudva, hogyan óvhatnák meg magukat az újabb viharoktól. De az lehetetlen volt. A botrányos veszekedések egyre jöttek, ott tornyosultak mindig, körös-körül tolongva vártak az alkalomra. Nagyon rég nem volt reggel, amikor ő ne azzal az ideges gyomorrándulással ébredt volna: talán ma megint megtörténik.
És persze hogy mindig megtörtént. Nem voltak elég gondosak, elég erősek. Nem vigyáztak egymásra, sem magukra. Engedték sodródni a szerelmüket a semmi felé.
Szörnyű szégyen fogta el, ahogy felidézte az első pofont. A felesége lekezelő, vérlázító hangon beszélt vele, mint egy megtűrt, ostoba kölyökkel. Egy gyerekkel, amijük sosem volt az után a csöpp kis meggyilkolt ebihalacska után, akinek sosem látott, véres-mocskos teteme gyakorta volt hívatlan látogató a rémálmaiban. Neki pedig magától lendült a keze, amely már nem egy gyereké volt. Nagyon is erősen ütött, először, de korántsem utoljára.
A nő utolsó szavai indították volna el ezt a sajátos, elragadó időutazást?
Ahogy fásultan elhallgatott hirtelen, az üvöltésük helyén támadt süket csend már mintha tudatni akarta volna, hogy ez alkalommal tényleg vége. Csendesen szólalt meg újra az asszony, a szemébe nézett úgy, ahogy csak nagyon régen tette utoljára, és most igazán hozzá beszélt. Olyan reménytelen eltökéltség volt abban a szépséges, éneklő hangjában, aminek nem lehetett ellentmondani. „Kedves, ez nem mehet így tovább. Nem megy már. Be kell fejeznünk.”
Különös, ő azonnal megértette, mire gondol. Persze máskor is szóba került már a dolog, de mégis… Egy pillanatra sem gondolt rá, hogy az asszony talán szakításra gondol, válásra. Ez még akkor sem merült fel közöttük soha, ha a vérük folyt, ha már forró gyűlölettel beszéltek egymással. Hiszen ők összetartoztak…
A végtelenül lassú idő hirtelen lendült egyet, követhetetlen gyorsan. Már a kádban ültek mindketten.
A felesége sosem volt még ilyen zavaróan… Milyen is? A gondolatai szétfolytak, többé már nem tudta irányítani őket, csak bámulta a nő arcát, és kétségbeesetten próbált rájönni, mi az a változás, ami eltörölte a múltjuk összes kínját, hogy valami még mélyebb gyötrelmet zúdítson a helyére. Aztán rájött a válaszra. Valóban most látta így először; ő nem láthatta még ilyen szépnek, ennyire boldognak.
Nem is tudta nézni. Ő egy pillanatra sem tudta ilyen elégedetté tenni… Inkább megfordult, és a hátát az asszony puhán, szeretőn hozzásimuló melléhez támasztva megpróbálta ellazítani a testét, és elfogadni, amit érdemelt, amiért engedte a boldogtalanság örökkévalóságát az életükbe furakodni. A felesége átölelte a baljával, finoman simogatta fiatalos mellkasát, az édesen kényeztető lélegzete pedig a füle, nyaka körül kószált az apró, borzongó pihék közt. A jobbjában ott volt a régimódi, gyűlöletes külsejű borotva. Sosem tudta, miért vette meg, amikor meglátta, három éve. De nem tudta otthagyni. A felesége nem kérdezte, miért.
Az asszony szórakozottan játszott a csillogó pengével. A férfi nem értette a késlekedés okát, nem hitte, hogy a felesége szívét megérinthetné az ő gyávaságának akár csak a szele is. Ő nem bizonytalanodott el soha. Vagy talán puszta gonoszságból vár, az ő félelmét akarja növelni? Arra vár, hogy elmenekül-e végül? Azt figyeli, cserbenhagyja-e ismét?
És akkor egyszerre megértette, mit csinál a nő: melengeti a borotvát. A leheletével, a meleg vízbe merítve igyekezett kiűzni belőle az irtózatos, borzongató hidegséget. A felismeréstől azonnal végig is futott rajta a jeges borzongás, a gyomra felkavarodott: rájött, valóban retteg a fém hűvös fájdalmától. A felesége mindig és mindent tudott róla.
Hirtelen már az ő kezében volt a borotva. Megzavarodott, a pulzusa megugrott. Mindenre emlékezni akart… Nem. Hiszen mire emlékezhetne azután? Inkább át akart élni minden pillanatot. Tisztán akart gondolkodni. Nem tévedhetett, az eszével akart dönteni. De a gőz éppenhogy kimosott minden értelmes, összeszedett gondolatot belőle. Finom remegések, ideges rángások reszkettették meg a bőrét. A felesége mindet megérezte, mindet elsimította. Neki azonban mégis egyre jobban kihűlt minden tagja. Félt.
Valamit megérzett a vállán. Mi lehetett az? Apró, mint a remegések, de mégsem az.
A felesége könnye volt. Nem fog visszalépni.
A könnycsepp azt kérte, ő se tegye.
Nem hagyhatta magára épp a legnehezebb pillanatban. Nem volt képes rá. Hozzá tartozott. A felesége mindig megvédte őt, neki magának pedig nagyon ritkán volt szüksége oltalomra. Most hát képtelenség volt megtagadni tőle.
Vett egy mély lélegzetet. Felemelte a pengét, és hirtelen megtette. Belevágott a csuklójába, és az asszonyéval egyszerre rándult össze a teste. A lendülete nagyobb volt, mint akarta. Iszonyúan fájt a vágás. Megrémült. Halálosan félt. Próbált felugrani, de a felesége ott volt, és csitította, mint egy kisgyereket.
Nagyokat lélegzett, szaporán. Fájt, nagyon, és ő nagyon félt.
Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el. A víz csupa vér volt. Mennyi vér…
Megpróbált felállni újra, de a felesége visszatartotta. Rég tenni kellett volna valamit, mire vár, mire várt mindig is?! Már egészen elgyengült, az asszony viszont erős volt, sosem gondolta volna, hogy ilyen erő van benne. Mozdulni sem tudott. Teljesen pánikba esett. A borotva kicsúszott a kezéből, és a vízbe esett. Hozzáért az oldalához. Mintha valami förtelmes csúszómászó lett volna.
A felesége keze… Elérte a borotvát. A hirtelen, ijedt mozdulatból ítélve először az élét markolhatta meg. De máris szorosan fogta, és kiemelte a vörösségből.
Ekkor a víz túlcsordult a kád peremén. Folyt végig a fürdő tisztára mosott kövén, közeledett szennyes sötétségével a küszöbhöz, mögötte a folyosó folttalan szőnyegéhez. Az asszony sosem tűrte a rendetlenséget.
A keskeny kis kéz megmozdult, és lefelé indult. Benne ismét felhorkant a rémület, minden addiginál erősebben. Becsapta? Csak őt akarta halálba küldeni? Öngyilkosság, egyértelmű lesz…
Az utolsó riadt lázadás gondolatai elvegyültek a nő szavaival.
– Drágám, egyetlenem, ne félj, kérlek, ne félj. Veled leszek. Mindig veled leszek. Együtt megyünk. Ne félj, ne harcolj!
Az ölelése fojtott, de olyan jó volt… Nem hazudott, ezúttal nem. A vérben, gőzben ő volt az egyetlen igaz és jó.
És a penge a combjába merült. Döbbenetesen fájt, mintha az egész lába lehasadt volna, tőből.
A teste pillanatokon belül elernyedt, hiába akart ő még mindig ellenállni. De nem is tudta igazából, akar-e. Csak a feleségével volt jó valaha is az élet. Néha pokoli volt, de amikor jó, akkor csodálatos. Csakis vele…
Képtelen volt küzdeni magáért, és már nem is tudta, a vérveszteség, vagy a beteges, elburjánzott szerelem köti-e.
Látta a mellkasa előtt előrenyúló karcsú karokat. A legszebb karok a Földön… Mindig úgy gondolt a feleségére: „erős asszony”. De nem gondolta, hogy ennyire… Hogy nem tehet semmit a karjai akarata ellen.
Mégis, amint az asszony egyszer csak elengedte, ő még inkább kétségbe esett. Szánalmasan vágyta vissza a gyilkos ölelést, egyedül maradt, össze akart kuporodni, hozzá bújni, elrejtőzni a testében, vele lenni örökre, akárhol, akármilyen áron.
A szeme előtt a jobb kéz erősen tartotta a borotvát, a bal feléje indult. A férfi szerette volna megakadályozni. Nem akart meghalni, élni akart. De ahogy meglátta azokat a gyönyörű kezeket a halál felé közeledni, sokkal erősebben tört fel belőle: ő éljen! Meg ne haljon, semmiképpen nem lehet, hogy ő meghaljon!
Csakhogy képtelen volt mozdulni, hihetetlenül gyenge volt. Mint mindig. Mint egész életében.
A vér kicsordult a vékony csuklóból, a hosszú vágás obszcén rútsága csak még inkább kihangsúlyozta, milyen tökéletes az a kar, milyen makulátlan a tejszínű, puha bőre. Ahogy a férfi mellére folyt róla a sűrű vér, ő őrülten akarta, hogy eltűnjön az egész, hogy az a kis kar ismét ép legyen és szép, mint mindig, akkor is, ha ő maga meghal, csak az az átkozott seb záruljon be a felesége karján.
De közben el is halkultak a gondolatai. A meleg, szerelemmel lüktető vér egyre áztatta a mellkasát. Mint a megváltás. Felszabadult. Már nem volt visszaút.
Élni akart, mindennél jobban. De, ahogy a felesége karja ismét visszaernyedt a mellkasára, és erőtlenül belefeküdt a vérbe, tudta, hogy akkor sem szállna ki ebből a kádból, ha még megtehetné. Nélküle nem.
Gyűlölte pedig az asszonyt. A kegyetlenségéért, az önzéséért, az eszéért, amivel tudta, hogy hogyan győzheti meg őt. Menni akart, és magával rántotta őt is. Gyűlölte. De akkor is egyek voltak, még a borotva sem választhatta ketté őket. Nem hitte, hogy képes még felemelni a karját, de sikerült. Megfogta a felesége kezét, megkapaszkodott benne. Tudta, hogy ő fog előbb meghalni, másodpercek múlva. Rettenetesen félt. Menekült volna, bármit megtett volna, hogy megoldják, élve, valamit ki lehetett volna találni…
Az utolsó gondolata mégis másfelé kanyarodott. Féltette a feleségét a rettenetesen hosszú, magányos végtől. Látta szinte, ahogy az ő halott testét ölelve, talán bánva az egészet, de elszántan várakozik, felzokog, kettejükért talán. Simogatja az ő makacsul meredező haját, ahogy mindig. Megnyugtató, végtelenül kedves mozdulatok; sosem lett volna képes lemondani ennek a kéznek az érintéséről, az ujjakéról, amelyekről az elevenné lett szerelem csorgott bőségesen a fejére, mint a bibliai királyokéra az olaj. A haj még él, azt mondják; a köröm még nő a halál után. Miért ragaszkodik a test olyan rettentő elszántsággal az élethez?!
Majdhogynem érezte a magányosan zokogó nő csókját a halántékán, szinte hallotta, ahogy majd azt suttogja, „Bocsáss meg…”
És megbocsátott.
HAMAROSAN MEGJELENŐ REGÉNYEMRŐL INFORMÁCIÓK, ELŐRENDELÉSI LEHETŐSÉG: HTTP://NELAHMORED.HUPONT.HU/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
