Műértelmező dolgozat - Csokonai Vitéz Mihály Az estve című költeménye
Dátum: 2008. július 08. 13:18Műfaj: SzakirodalomCimkék: estve |  |
Felhasznált irodalom: BÍRÓ Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma Balassi kiadó 2003. DEBRECZENI Attila: Csokonai, az újrakezdések költője. Kossuth Egyetemi Kiadó,Csokonai Universitas Könyvtári Sorozat 1996. NEMES NAGY Ágnes: Szőke bikkfák. Verselemzések. Móra Könyvkiadó 1988.
Csokonai. Művei közt találunk igazán mély, elgondolkodtatóakat, olyan általános emberi érzésekről, mint a magányosság, és a meg nem értettség, míg derűs költeményeiből csak úgy árad az életszeretet, a szabadságvágy és a pajkosság (ki mástól telne ki a magyar költészetben, hogy kijelentse, ha nem akad jelentkező, hát a csikóbőrös kulacsát fogja nőül venni?). Dolgozatomban egyik kedvencemet próbálom átfogóan elemezni, a szép és igaz estvét.
Az estve, mint tudjuk, a Konstancinápolyhoz hasonlóan iskolai feladatként készült, s témája meghatározott volt. Az iskolai feladatoknak két fő típusa volt, a szentencia és a piktúra. A piktúra természetkép, tájak, évszakok, emberképek leírása. Ezzel indul a költemény.
Az első bekezdés nem konkrét tájat ábrázol, csak egy természeti képet látunk alkonyatkor. Az este hangulatát mutatja be, mely nyugodt, csendes, szép, idilli. Ősi, mitikus képek jelennek meg: a napszekér motívum itt hintóként jelenik meg, a költő lekicsinyíti, közelebb hozza a képet. Mindenben, a fényekben, színekben, hangokban is a szépet látjuk: „szép enyészet”, „pirúlt horizontunk”, „híves szárnyon járó estve”, „aranyos felhők”, stb. Szépséges, pazar pompa szól a sorokból, ezek mind-mind rokokó vonások. A rokokó a 17. századi Franciaországból indult, és bár a barokk formákat viszi tovább, ugyanakkor ellenhatás is a barokk reprezentatív monumentalitására. Mint ebben az alkotásban is láthatjuk, a rokokóra rendkívül jellemző a miniatürizálás, a kicsinyítő jelzők és képzők használata, illetve a szokatlan képzettársítások, a szinesztézia („édes koncertek”), a paradoxonokból fakadó élénkség, és az erős zeneiségre való törekvés.
Hangutánzó és hangulatfestő szavak sokasága a vers első fele: „tündöklő hintaja”, „hangicsált fészkén a pacsirta”, „csendes szellők fúvalati”, „kellő zefírek”. Nos igen, zefírek. Itt már megjelenik a klasszicista szemlélet a rokokó képek mellett, hiszen a klasszicizmus képviselői vallották, hogy az antikvitás valósította meg legtökéletesebben a természet utánzását, ezért a felvilágosodás korában a reneszánsz után ismét etalonná válik az antik kultúra, így az antik kifejezések beágyazása az aktuális mondanivalóba. Erős morajlássá fokozódik a kép a 14.sor bravúros alliterációjával: „Barlangjában belől bömböl a mord medve”. Pici képekből rakja össze az egész szakaszt, becézően írja le, amit lát (láthatja ezt bárki, ha körülnéz egy ilyen képzeletbeli, esti tájon). Ez dinamikusabbá teszi a felező tizenkettes ütemhangsúlyos verselést, s a tiszta páros rímek a tökéletességig fokozzák a verset, megfelelve a klasszicizmus formai elvárásainak. A mű első felében a költő szinte mindent ezekben a pici képekben, mozaikszerűen jelenít meg. A rózsa cseppecskéi, a madárkák fészkeinek széle, a hold rezgő fénye, mind-mind apróságok, de nagy figyelmet kapnak. Szinte minden érzékünkre hat: „Jertek füleimbe, ti édes koncertek”, „..egy kis nyájas szellet/Rám gyengén mennyei illatot lehellett”, „Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek”. Megfigyelhetjük a folyamatos szám-és személyváltásokat: az első 14 sorban egyes szám harmadik személy jelenik meg, a szellők megszólításakor egyes szám második személy, majd ismét harmadik személy. Ennek a műfaj miatt van jelentősége: a vers bölcselő óda, s mint ilyen, tartalmazza annak klasszikus elemeit: megszólítás (aposztrophé, 15., 31.,39.,75. és 85.sor), odafordulás a tárgyhoz, kifejtés, majd lezárás és ismét fohászkodás. A költemény első részében jelen van maga a költő is, aki szemléli a tájat; csak itt érzi otthon magát, itt kerül ihletett állapotba, ez ad neki erőt és boldogságot. Életöröm és életszeretet szól belőle, amit a természetben talált meg (pantheizmus).
Az estve felosztásában is ragaszkodik a klasszikus szerkezethez: négy fő részből áll, a keretszakaszok piktúrák, közrefogják a szentenciarészbe átvezető második bekezdést és magát a szentenciát. Az első piktúra után lássuk az átvezetést és a szentenciát, mely valamilyen nagy életigazságról való bölcselés.
Itt, tehát a második bekezdésben már feltűnnek az idill megzavarói: a költő nyugtalansága az emberi társadalom erőszakos, önző volta miatt. A derű, a báj hangulata elégikussá válik, mikor a természetet kéri, hogy „maradjon még”, ne sötétedjen be, ne tűnjön el az, ami látható, mert akkor egyedül marad kínzó gondolataival. Vigaszt akar nyerni a természetből, mert az emberi világ önkényes, zsarnok voltát képtelen elviselni, emiatt érzi magát kitaszítottnak a társadalomból, és ezzel másik arcát fordítja felénk a költő: megismerjük a szentimentális énjét. Az emberi világban „semmi lésze nincsen”, kitaszított, ott nem kap vigaszt. A társadalomból kivetett ember gondolata, már a romantika közeledtét villantja fel előttünk. A sötét- fény klasszikus ellentétpárjával fejezi ki érzéseit. Itt, megszólítva magát az estét, ismét egyes szám második személybe vált a költő, majd ebben a szakaszban először, „én”-ként is megszólal: „Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom”. Ha a sötét elfedi a láthatót, akkor csak a lelke nyugtalansága marad. A világ, melyben él tele van kevélyekkel, gőgös, büszke arisztokratákkal, akik csak a maguk kiválóságát hirdetik, kuporgatják a pénzüket és irigyek (ld. Moliére: A fösvény).
A két részt összekapcsolja a természet és a társadalom ellentéte: a természet jó, a társadalom rossz, ez szintén tipikus felvilágosult gondolat.
A harmadik bekezdés a beépített szentencia. Alapgondolata, hogy a magántulajdon minden rossz okozója az emberi társadalomban. Ezt először Jean Jacques Rousseau mondta
ki, szerinte az emberiség aranykorában egyenlőség uralkodott, minden közös tulajdonban volt és senki nem tudta, mi a kapzsiság. De az emberi társadalomban kialakult a magántulajdon, „az enyim, a tied…” Ennek a következményeit rajzolja meg a szerző. Hangnemi váltás történik, a látszólag tárgyilagos társadalomleírást áthatja egy szenvedélyes érzés. A megszólítás már kifejezi ezt: „Bódult emberi nem!” Az emberiség elvesztette a józan eszét, megrészegült valamitől. Ezt tartja a költő a legnagyobb, legsúlyosabb hibának. Ennek a következménye, hogy rabbá tette magát, pedig szabad volt (zárbékó). Költői kérdést tesz fel, mely sosem igazi kérdés, jelen esetben szemrehányás, vád, harag, felindultság. Alakzatok sora hordozza az indulatot, a költő felháborodását: ellentétek, halmozások és párhuzamok. Végig hasonló tartalmú képekkel dolgozik: az alá-fölérendeltség állapotáról beszél, úr-szolga, tolvaj-úr, gazdag-szegény, stb. E mögött szabadságvágy van, vágyódás egy igazságosabb világ után. Sajátos költői képek: szófaji átcsapást alkalmaz a jelentés erősítésére. „Enyim”, „tied”, „miénk” névmások most főnévként szerepelnek. Így teszi érzékletessé a magántulajdon átkát. Az ősi állapot feladásának oka a magántulajdon volt, ezt fejti ki, támasztja alá példákkal. A legtöbbször előforduló szó a nem: negatív festés: régen nem volt, most van. Így két állapotot lehet összevetni. Az aranykort összehasonlítva a jelennel: nem voltak háborúk (nem volt annyi), nem voltak kiváltságok, ezek a mostani, rossz törvény részei, elítéli. Mindenki egyenlő volt, nem volt gazdag-szegény ellentét. Nem volt luxus, ami rossz útra terel, és amiért a nincstelen hiába vágyakozik. Az ember nem születik rossz erkölccsel, a társadalom rontja meg („Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett”). Úgy általában beszél ezekről a problémákról, de felbukkan az aktuális magyarországi helyzet is: a közös haszonvételű telkek problémája, melyeket a földesúr ki akart sajátítani. Benne van a szenvedélyes társadalomkritika, személyes elítélése, vágyai.
A befejező rész az összes eddigi szakaszhoz visszakapcsol, összegez. Ismét nagyon személyes lesz a hangnem, egye szám első személybe vált. Leírja, hogy most, a jelenben még megkaphatja a világban az arany holdvilágot, a természet gyönyörű hangjait, a természet vigaszát, amit nem lehet még magántulajdonná tenni. Ez mindenkinek jár, ennek ő és mi mindannyian örökös földesurai lehetünk. Úgy érzi, hogy a természet által született embernek. Öntudatot, büszkeséget adott neki, a természet az ember méltósága, szabadsága. Ódai hangvételűvé válik a mű, visszatér megszólítottjához, a természethez.
Nemes Nagy Ágnes írta: „ Csokonai nemcsak képei anyagával lép át egy újabb korba, hanem bámulatosan behízelgő zenéjével is. Hogy Csokonai formaművész, hogy bravúros verselő, azt mindenki tudja. De én most nem is a tudatosságára emlékeztetnék, hanem arra a fölényes biztonságra, ahogy a versformákat kezeli. Akkoriban a versifikáció kötelező tantárgy volt a kollégiumokban, a debreceniben is. Adott témákat kellett megverselnie az egész klasszisnak – osztálynak-, latinul vagy magyarul. Meg is verselték. Voltak ügyes verselők, voltak közepesek vagy döcögősek, s csak igen kevesen akadtak, akik végleg nem tudták megoldani a feladatot. De még ezeknél is kevesebben voltak, akiknél a kötelező penzum már diákkorukban átívelt volna költészetbe. Mert a verstan fontos dolog, pláne Csokonai idejében, de csak expediens, eszköz, amelyen keresztül, amelynek segítségével a költészet megnyilatkozhat. És ez a költészet találta meg az útját, medrét az ő tündöklő biztonságú, kiírt tollú versszövegeiben.”
Csokonai verse ugyan a klasszicizmus normái szerint íródott, tartalmaz rokokó vonásokat is. A vers rendkívül gazdag tartalmat hordoz, mert az általános igazságokat is megfogalmazza és a költő személyes érzése, sőt mondhatni egész élete is benne van. Aktuális és egyben mindig igaz problémákat vet fel. Kidolgozott, csiszolt és igényes formában teszi mindezt.
Felhasznált irodalom:
Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma Balassi kiadó 2003.
Debreczeni Attila: Csokonai, az újrakezdések költője. Kossuth Egyetemi Kiadó,Csokonai Universitas Könyvtári Sorozat 1996.
Nemes Nagy Ágnes: Szőke bikkfák. Verselemzések. Móra Könyvkiadó 1988.
Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet Magvető Könyvkiadó 1934.
Vasy Géza: Korok, stílusok, irányzatok az európai irodalomban. Krónika Nova kiadó 2004.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
