Ne pusztítsd el azt, ami életet adott!
Dátum: 2008. május 10. 03:09Műfaj: SzakirodalomCimkék: természetvédelem, emberi, gyarlóság |  |
Természet avagy Környezetvédelem... Hm., talán manapság elcsépelt szavak? Vagy kezdjük-e már lassan felfogni, mit is jelent igazán az Anyatermészet tisztelete? Kapzsiság, múló örömök, vagy hosszú, egészséges, boldog élet??? Rajtunk múlik, mit hagyunk örökül gyermekeinknek! Talán még nem késő...
Nézem a televízió egyik hírműsorában az árvizekről készült tudósításokat. Elszomorít a látvány. Vajon puszta természeti jelenség-e, vagy az emberi beavatkozás súlyos következményei ezek? Megoszlanak a vélemények. Főleg a gazdasági érdekeltség diktál olykor megannyi magyarázkodást, csakhogy elterelje a felelősséget s a figyelmet arról ami egyre nyilvánvalóbbá válik.
Hányszor álltak szembe egymással gazdasági érdekeltségű társaságok és környezetvédők? Hányszor vélték s igyekeztek a közvéleményt is erre a szemléletre sarkalni, hogy a környezetvédők túlzásokba esnek, s nincs mitől tartani egy-egy a környezetre károsnak vélt üzleti kezdeményezés beindításának következményeit illetően?
Persze az üzleti fellendülés, a luxusimádat, az egymás ellen történő versengések, a külsőségeket hajszoló hamis káprázat elvakítja a reális látókörét annak, aki nem képes számolni a hosszabb távú következményekkel. Megéri-e a kapzsi kíváncsiság, a múló örömök, a látszatboldogság, a hiúság, a telhetetlenség örök hiányérzete annak kockázatát, hogy gyermekeinket lassan már megfosztjuk a természet megannyi szépségeinek megismerésétől, csodálatától, attól, ami igazán tiszteletet érdemel, ami tartósan gyönyörködtet, s egy életre szóló élménnyel teli feltöltődést jelent lelkünknek, amely táplál és óv, s amely gondoskodásunkért cserébe boldogsággal ajándékoz meg, amely a valódi Életet adja?!
Sosem éreztem jól magam akkor, amikor az anyagi világ túlzásait tapasztaltam, s az emberi kapzsiságot. Igyekeztem beérni a kevéssel is, s bár nem gyűjtöttem anyagi javakat, azért jó érzéssel töltött el az, ha a másoknak talán már rég megunt színvonalat sikerült idővel elérni. Igaz, hosszabb idővel sikerült előbbre jutni, de ez az időszak legalább a boldog vágyakozás időszaka volt, s nem éreztem azt a kiégést, amit azoknál tapasztaltam, akik gyors meggazdagodásra vágytak.
Épp a minap beszélgettünk arról, hogy mennyi minden van még kicsiny hazánkban is, amit még nem láttunk, de jó is lenne egyszer eljutni oda. Gyermekem egyik jómódú osztálytársa persze mosolygott azon, ha a vakáció élményeiről történő iskolai beszélgetések alkalmával szóba került egy-egy hazánkbeli látványosság, mint első megtekintésének élménye, mondván, hogy ők bezzeg hol az egyik, hol a másik külföldi útjukon vannak épp túl, hiszen itt már mindent láttak. Azért én nem irigylem ezt a gyermeket, már csak azért sem, mert számtalan esetben tapasztalható náluk a korai kiégés, az a telhetetlenséggel párosult türelmetlenség, ami megöli azokat a csodás emberi érzéseket, amelyből hosszú időre táplálkozhat, gazdagodhat a lélek.
Igen. Mondhatnám is talán, hogy ez a felismerés nyugalommal tölti el szívemet, azonban mégsem tehetek ilyen kijelentést anélkül, hogy ne érezném lelkem mélyén az egyre erősödő aggodalmat. Mégpedig azért, mert nem is oly rég értesülhettünk arról, hogy egy számunkra kiszemelt kirándulási helyszínen hatalmas természeti károk keletkeztek. Erdőtüzek, áradások, szennyezett folyók... és így tovább, és így tovább.
Lehet, hogy épp azok nem részesülhetnek a csodás természeti tájak látványából, akik türelmesen kivárták az időt, hogy legalább egyszer láthassák életükben??? Lehet, hogy az, aki gyakran gyalogolt szívesen, s kerékpárral közlekedett inkább, mintsem luxusautókkal szennyezte volna környezetét, lassan már csupán benzingőzt szívhat az áhított friss, oxigén dús természet adta éltető levegő helyett?
Igen, aggodalmam sajnos nem alaptalan. Amikor azt látom, hogy néhány „merész” fiatal bőgeti motorját az egyik erdei úton, ahová éppen friss levegőért áhítozva utaztunk hosszú kilométereket (megjegyzem, tömegközlekedési eszközön), vagy amikor gyermekemmel kerékpár túrázni indultunk, s közben nem kis életveszélynek kitéve magunkat autóáradat között manőverezve kapkodtunk levegő után, alig várva, hogy egy erdei úthoz érjünk végre, amelyet egyébként parkoló autók hada szegélyezett, s még az egyébként behajtani tilos tábla ellenére is felbukkanó motorkerékpáros is „megtisztelte” jelenlétével a csodás természetet, szóval, ilyenkor nem hogy szomorú, de lassan-lassan már elveszítve türelmemet igenis dühös vagyok.
Milyen iskolai végzettség kell ahhoz, hogy felfogja egy emberi agy, hogy ez a mértéktelen környezetszennyezés előbb-utóbb megbosszulja önmagát. Nem csak mi, természetkedvelő és tisztelő emberek leszünk egyre dühösebbek, hanem egyszer az amúgy óvó, gyönyörködtető Anyatermészetnek is elege lesz ebből!!!
Vedd észre Ember!!! Ma még jópofáskodsz a motoroddal vagy épp a nemrég nyélbe ütött üzletből származó alkalmi vételű luxusautóddal, s aztán hirtelen azon kapod magad, hogy egy temetésen vagy, mert vagy egy közeli barátod szenvedett közúti balesetet, vagy az éppen a te lakóhelyeden pusztító árvíz sodorta el magával szeretteidet, s veszítetted el mindenedet. S nehogy azt hidd, hogy te, aki kíméletlen és tiszteletlen voltál a természettel szemben, s nem becsülted meg annak megannyi szépségeit, minderről nem tehetsz??? Szállj magadba végre, kérlek! Megéri hát a pillanatnyi öröm, a hamis káprázat azt, hogy aztán lehet, hogy egész életedben bánni fogod felelőtlen cselekedeteid káros következményeit, azt, hogy sosem vetted észre, mennyivel szebb, egészségesebb, boldogabb életet is élhettél volna, amit nyugodt szívvel és lélekkel hagyhattál volna örökül gyermekeidnek is egyaránt a maga tiszta szépségeivel együtt!!!
Vagy Ön kedves autógyár tulajdonos, lehet hogy tönkre menne, ha üzeme bezárná kapuit egy időre, legalábbis addig, amíg egy szusszanás erejéig fellélegezhetne kicsit a természet, de annyi más egészségesebb vállalkozás van még és tudja, az élethosszig tartó tanulással még megannyi lehetőség tárulna fel Ön előtt úgy, hogy Ön élvezhetné hosszú időn keresztül az életet, s akkor megérthetné végre, hogy százszor inkább az a fránya üzlet menjen tönkre, mint az Ön vagy családtagjai egészsége, élete! Mert ugyebár csodás az üzleti siker, ám ha végiggondoljuk, lehet, hogy káros következményeit megtapasztalván nem csupán az anyagi veszteség az, ami a legfájóbb lehet, hanem az, ami visszafordíthatatlanná válhat, amin már talán a jó isten, de az ember aligha segíthet!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
