Női-férfi barátság...
Dátum: 2011. február 18. 20:45Műfaj: PrózaCimkék: „, lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem, ”, (karinthy frigyes) |  |
Persze...ez csupán az én véleményem! lehet vele vitatkozni, lehet elzárkózni, elhatárolódni. Talán csak egyet nem: nem elgondolkodni rajta...mármint a téma felvetésén! S, hogy kinek lesz igaza...azt mindenki megélheti, ha lesz hozzá szerencséje!
- Tudod barátom…- mélászolt el a messzeségbe András tekintetével együtt a gondolata is – régen ismerem már Máriát. Nem úgy néztem rá soha – talán csak olykor-olykor, és akkor is csupán egy rövid villanatra! – mint nőre! Már…nehogy félre értsd, az Isten szerelmére! Nő ő...ajaj! De még milyen nő! Csak én már az elején úgy könyveltem el magamban a kettőnk kapcsolatát, hogy én max. barát lehetek nála, ettől nagyobb labdába úgyse rúghatok!
- Mióta vagy te ilyen kishitű, te Don ’Juan…de Austria? – nevetett gyerekkori barátja. – Na, ide figyelj … nő-barátom, vagy mi is vagy?! Egy nő az akkor is nő, ha te kishitű vagy! Ha te úgy gondolod, hogy nem vagy parti-képes nála, attól ő még másként gondolhatja! – nézett barátjára kérdőn István. És András elgondolkodott a felvetésen, hiszen az ő álláspontja eddig…szilárd volt. Vagy legalább is azt hitte.
Ismerték egymást. Minden gondolatukat megosztották, legyen az, bármi. Sose volt titkuk, amiről a másik nem tudott volna. Két nyitott könyv egymás mellett, egymásért, jóban, rosszban. Pedig a nézetük, a világszemléletük néha…tűz és víz volt, de megmaradtak a jó szándék, a segítőkészség és a barátság alapján. Ez soha nem forgott veszélyben!
- Szerinted ő…másként gondolhatta…valaha is?- töprengett el az iménti felvetésen a ”Don”. A két barát közül ő volt a „sikeresebb” a nőknél. Valamiféle sárm volt benne, amit soha nem tudtak megfejteni. Ehhez csak a nők adhattak volna kulcsot, de azok mindig csak mosolyogtak…legtöbbször Andrásra.- Á, csak te látod így, hiszen már évek, évtizedek óta barátok vagyunk.
- Sose fordult meg a fejedben…vagyis, másként kérdezem!...soha nem néztél végig rajta úgy, hogy tekinteted megsimogatta minden részét, úgy, ahogy egy barát azt sose tenné?
András elgondolkodott. Kutatott emlékeiben, hogy milyen is volt, mikor egyáltalán megismerkedtek?
Egy régi évfolyamtársa mutatta be neki, valamikor huszon évvel ezelőtt.
- Istenem! De szép nő volt akkor is, hiszen a fiatalság minden erénye ott volt rajta! Csinos…alakja szinte tökéletes…arca…mint egy festmény ideája, a tökéletes nő! A szívem úgy dobogott, attól féltem, meghallja! Csak álltam és…valamit hebegtem neki, mert még tisztességesen bemutatkozni se tudtam a csodálattól! És…úgy nézett rám azzal a szép, homok színű szemeivel…éreztem, hogy…végem van!
Aztán, mégse úgy alakult. Egy lépést se mertem közeledni hozzá, mert attól féltem, ha bevetem magam elijesztem, és soha nem gyönyörködhetek szépségében!
- Te málészájú! – nevetett István teljes őszinteséggel.
- Lehet, de nem akartam elrontani semmit, így inkább…
- Megérdemled! Pedig…tudod milyen a karjai között várni, hogy a szívverésed megnyugodjon, hogy helyre billenjen a világ olyanná, amilyen valóban? Tudod te mit jelent ennek a nőnek, ennek a tökéletes asszonynak a szerelme?
- Honnan a fenében tudol te ilyeneket? Csak nem….?
- De igen pajtás, de igen! Téged várt, feléd tett olyan mozdulatokat, amiket – azt hitte! – megérted! De te…csak révedeztél, csak álmodoztál róla, és maradtál, barátnak. Éveket várd rád, te…málé!…éveket, mire feladta, és…rám nevetett! Barát…egy nő és egy férfi? Hát…nem tudom, mennyire érzed igazán barátodnak Máriát? Persze…ennyi év után lehet, hogy már megszoktátok egymást: nem „harap” a másik!
András szemében megjelent a fény, amit egy férfi nem ért soha félre egy másik férfi szemében: féltékeny irígység, és valami elkeseredés.
Barátja elmosolyodott:
-Te bolond! Ugye, hogy szeretnéd, már rég óta szeretnéd, mint nőt? Nem ismerek rád…komolyan mondom! Te, aki után a nők vágyakoznak, te, aki megkapott mindent és mindenkit, akit csak akart…gyáva voltál egy nőhöz? Bevallani neki, hogy: szereted!?
A fejét rázta hitetlenkedve, miközben barátja lesújtva ült.
- Na, elég volt belőled! Ne sajnálkozz itt nekem az elveszett időn, meg miegymáson! A mi liezonunknak már régen vége…én, csupán epizód lehettem neki, mert…mert ő is van annyira, – legyintett kezével egy nagyot erre – hogy még mindig várja a herceget a…! Tényleg! Van fehér lovad, vagy valami hasonló fehér valamid? – nyitott szájjal nevetett álmélkodó barátjára.
- Te nagy lókötő! – ölelte meg őszinte szívvel Istvánt, és úgy szorította, mintha benne akarna megkapaszkodni örökre.
- Aztán…most mihez kezdel ezzel az…információval? – kérdezte Andrást őszinte érdeklődéssel barátja.
- Majd meglátod! – kacsintott rá András.
Két napig nem találkoztak. Valahogy úgy hozta a sors, hogy elkerülték egymást. De minden sorozat megszakad egyszer.
- Csókolom a kezeit Mária! – köszöntötte örömmel, ahogy meglátta közeledni feléje az úton. Egy helyen dolgoztak, de most mégis itt futottak egymásba. András nem bánta, hiszen így nem volt tanúja, hogy ő, és Mária…
- Szép napot magának is Andriska! Régen láttam, merre járt? – és úgy nézett a férfire, hogy az érezte, izzad a tenyere. Pedig hűvös idő volt már, hiszen október derekát mutatott a naptár.
- Magára vártam…akarom mondani…- pirult bele a bevezetőbe, hogy a nő is észre vette zavarát – magát vártam Mária kedves!
- Engem? És miért várt engem…ennyire? – mosolyodott el úgy, hogy a András megint azt érezte, mint amikor először látta ezt a gyönyörű, angyali arcot.
- Tudja Mária, bolond voltam, egy kötöznivaló gyáva bolond!
- Szép az önismeret, és a kritika is, de…nem értem Andriska!
- Leülhetnénk valahová, ha van rám egy kis ideje?
- Természetesen. Magára mindig van, volt és lesz is időm. De hát ezt tudhatja az elmúlt évekből már! – csicseregte a férfi felé, akinek szíve vadul kalapálni kezdett.
- Köszönöm drága Mária!
Andrásnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kapja ölbe ezt a csodát, ezt a szépséget, de hát…most aztán végképp nem akart semmit elrontani!
A közeli presszóba kevesen voltak. Leültek egy asztalhoz, ami kisé félreeső helyen volt, nem ültek „kirakatban”.
- Egy kávét, és mellé egy finom sütemény? – nézett a nő szemébe nyíltan, egyenesen a férfi.
Mária állta a férfi szemek tüzét.
„Ez a hóhányó igazat mondott!” – lelkesedett a gondolatra András.
- Köszönöm, ahogy akarja Andriska! – szinte súgta a nő a mondatot, hogy a férfi úgy érezte, forog vele a presszó, a város, a világ!
Miután a felszolgáló kisasszony kihozta a rendelést, András nekibátorodott. Lesz, ami lesz!
„Ha átvert…megölöm!” – barátjára gondolva jutott eszébe ez a rövidke gondolat, persze tudta, még soha nem fordult elő, hogy ne mondtak volna egymásnak igazat!
- Mária…kedves! – kezdte el határozottan, bár úgy érezte: egy szó se jut ezenkívül eszébe! – Én…
- Olyan titokzatos ma Andriska! Mit akar mondani nekem? – a nő szeme ragyogott, mint az esthajnalcsillag a felhőtlen égen. Mert érezte, megérezte, hogy valami olyat hall, amire régen vár.
- Szóval…- próbálta szavaid sorba rendezni a férfi – azt szeretném mondani magának…Mária, hogy… – szembe néztek egymással. Mintha, fejest ugrottak egymás szemébe, úgy vesztek el együtt, és külön-külön is.
A nő, félénken megsimította a férfi asztalon nyugvó kezét.
- Mondja csak bátran…András, hiszen eddig is mindent megbeszéltünk, ami kettőnkre tartozó dolog lehetett. Tudom, hogy őszinte volt velem mindig, ahogy én is magával. Hát ne kerülje a mondókáját…egyenesen, őszintén! Bízzon bennem…kérem!
András lelkét elárasztotta a tűz. Ismeretségük legelejét leszámítva nem szólította Andrásnak őt ez az…angyal! Szájszéle úgy száradt ki egy pillanat alatt, mint a szikes föld a tűző Nap égető sugaraitól. És, ott volt a Nap, előtte…a nő, az örök NŐ!
- Mária – szedte össze minden határozottságát a férfi – én azt szeretném mondani magának, hogy nagyon örülök a mi barátságunknak, ami számomra egy biztos az életemben. Mindig úgy tekintettem magára, mint egy őszinte, nyílt emberre, akinek elmondhatok olyan dolgot is, amiket talán másnak hosszas fontolgatás után mondanák el…esetleg! És tudtam, hogy ami elhangzik, az mind köztünk marad. Soha nem vetődött fel bennem, hogy kételkedjek a szavában. Adtam a véleményére, a meglátását egyedinek, de igaznak fogadtam el, hiszen maga egy más szemszögből lát mindent, és mindenkit. Hiszen maga Mária…egy gyönyörű nő! – érezte, hogy hangja megbicsaklik, de úgy örült, hogy mindezt egyszerre sikerült kipréselni magából.
Mária – elpirult. András szavai melengették a szívét.
És olyat tett, amit még sose!
András száján érezte Mária bársonyos ajka minden vágyát. Szemei lehunyódtak a gyönyör lezárta őket, és visszacsókolta a szerelmet a nő szájára.
- Ne vegye tolakodásnak Andriska, de…Istenem, nem tudom mi ütött belém?! – szabadkozott lesütött szemmel, pirosló virággal az arcán.
A férfi a nő arca után nyúlt. Gyöngéden két ujja közé fogta állát és megemelte a fejét, hogy láthassa azt a gyönyörű arcot, valami egészen másként, mint eddig.
- Mária, drága szép hölgy…- nem tudta fojtatni. Most ő hajolt a nő felé, és ajkuk úgy forrt össze, mintha mindig is egyek lettek volna.
- Hát…igaz, várt rám, csak rám?! – eszébe jutott barátja mondata, - „Éveket várd rád, te…málé!…éveket, mire feladta, és…rám nevetett”- de nem tudta ez se elrontani örömét, hiszen…tényleg igaz: málé, mamlasz volt!
Mária nem szól egy szót se, de mosolya mindent elmondott helyette.
Fogták egymás kezét. Gyöngéden, ahogy az első egymásra találás félő öröme diktálta nekik. Talán, percek teltek el, lehet egy fél óra is, mire a nő megszólalt:
- András, hogyan tovább? Mi már soha nem leszünk többek barátok…ugye tudja? Átléptük a Rubicont, de egy cseppet se bánom, nehogy azt higgye! Igen, évek óta vártam erre…erre a percre, erre a gyönyörre, mert tudtam, éreztem, hogy: el kell jönnie! Azt hittem bennem van a hiba, hogy valamiért, vagy valakiért nem vesz észre, de tudtam, hogy nincs senkije, vagyis, hogy…csak kalandok. Nem bántam, nem fájt, csupán a remény kopott bennem…mindíg egy kicsit, egy egészen kicsit. Nem tudom miért pont most történt ez meg velünk, de úgy örülök...ugye, látszik rajtam? – a végére újra kipirult az arca, hiszen a szemérem ott volt benne. Mert egy nő szemérmes marad, akkor is, ha szerelmet vall!
A férfi nagyot sóhajtott, miközben szemét egy pillanatra se tudta levenni az iruló-piruló nőről.
- Hogy mi lesz eztán Mária? Megtaláltuk egymást, vagy…én magát, mert volt aki felnyitotta a szemem! Pedig ha tudná…!
- Mit Andriska, mit kell tudnom, amit nem tudok magáról még? Mikor először megláttam, éreztem…elvesztem. Mennyi idő is telt el azóta? Két év? Nem, három! Azóta tudom, hogy maga meg én…nem mehetünk el csak úgy egymás mellett, hogy nem lehetünk más, csak fecsegő jó barátjai egymásnak. Úgy elhúzódott tőlem, hogy attól féltem…elvesztem örökre, hát vállaltam, hogy ha más nem lehet, hát legyünk…barátok. Ahányszor megszólított beleremegtem, ha a szemembe nézett…legszívesebben a nyakába ugrottam volna! De ehelyett…szépen mosolyogtam magára, beszélgettünk fontos és kevésbé nem érdekes dolgokról, és csak…vártam, vártam! Csak azt tudnám, hogy miért?! – Mária tekintetében szomorúság bujkált. A szavaiban ott volt az elvesztegetett idő feletti kesernyés íz.
A férfi úgy érezte, az is ő, aki vele szemben ül! Olyan határozott, magabiztos fellépésű mindenkor és mindenkivel szemben Mária, és most kiderül…ott fogyott el a mersz neki is, ahol neki. Egymással szemben!
- Mária kedves. Most, hogy mi…szóval, érdekelne, hogy maga szerint, létezik igaz barátság nő és férfi között? Lehet a két fél annyira közömbös egymással, egymásra, mint ha az a másik nem is létezne, mint nő vagy férfi? Lehet úgy nézni és látni egy férfit, – a maga szemével gondolom – hogy az csupán egy másik ember, semmi több? Tud egy férfivel úgy beszélni, úgy viselkedni, hogy közben soha nem jut eszébe: maga egy nagyon csinos, filigrán hölgy, akinek olyan vonzereje van…és a másik szempár csak közömbösen szemléli mindazt, amit lát?! Soha nem látott férfi szemben tüzet, aminél nem a barátság kovácsolódik szorosra, hanem valami egészen más miatt lobog? Ne ijedjen meg drága…csupán érdekel, hiszen…mi is barátok voltunk, ha azok voltunk egyáltalán?!
Mária belekortyolt a kávéba. Egy cseppnyi fekete pötty maradt alsó szájszélén. Keze indult, hogy a felvett szalvétával letörölje, de András megelőzte.
Mutatóujját a nő ajkához érintette, ahol a cseppnyi kávé volt, megforgatta rajta, mintha csak itatóspárnával akarná azt eltüntetni. Aztán nyelve hegyével átemelte a kávécseppet a szájába. Mária újra elpirult, de valami édes mosoly futott át az arcán.
- Nehezet kérdezett Andriska, de mégse olyan nehéz talán. Az én igaz barátaim mindig nők voltak. Voltak férfiak is, akikkel megosztottam titkokat, olyan dolgokat, amiket csak kevés emberrel szokott az ember, Ám a valóban fontos, az olyanokat, amik igazán számítottak, és biztos helyen akartam tudni őket, mindig csak nőkkel. Talán…van egy határ nő és férfi között, egy láthatatlan limes, ami nem engedi igazán közel barátként a két nemet. Hiszen érdekeltek egymás … hogy is mondjam?...köreiben. Míg ez az érdekeltség nem ál fenn az azonos neműeknél! Két nő, ha ugyanazt a férfit akarja, legfeljebb konkurencia egymásnak, de egymással szemben – persze van kivétel, de ezt most hagyjuk ki a számításból – alapvetően semlegesek. Így teljesedhet ki csak a barátság két ember között, amikor nem áll fönn az a „veszély”, hogy átcsaphat az addigi kapcsolat valami egészen másba! Vagyis, a női-férfi barátság csak egy ideig-óráig fennálló „intézmény” lehet, életre szóló, aligha. Nekem van két barátnőm, akikben feltétlenül megbízok! Mindkettő gyerekkori. Van „későbbi” is, akiket már érettebb fejjel ismertem meg, de – lehet a kor teszi, lehet valami egészen más! – valahogy a bizalom se olyan, mint azokkal szemben, akiket apró leányként ismertem meg! Az valahogy…őszintébb, igazabb barátság.
Tekintetét a férfire emelve folytatta:
- Voltak olyan férfiak, akik barátsággal közeledtek felém, és nem is volt semmi kivetnivaló ezen a téren, de…valahogy ott éreztem a férfit a baráti szó, a baráti ölelés mögött. Egy férfi nem tud kibújni a férfiságából, ahogy egy nő se, hiszen minden nő kódolt utasítást hordoz magában: tetszeni akar, még ha nem is egészen…odáig!
Elmosolyodott, s tenyerébe vette a férfi kezét.
- Látja Andriska, ez egy igazi férfikéz. Nézze az enyémet! – s mellé tette másik kezét – Ha csak ennyit láthat két emberből, ugye megmondja, hogy melyikhez ki tartozik?
András értette.
- Azt akarja ezzel mondani drága, hogy a vonásainknál indul, és az határoz meg mindent?! Ha tudom, hogy az a kéz egy nőé –mi pedig így vagyunk kódolva – meg akarom hódítani, még ha nem is „figyelek” oda teljes akarattal? Ha csupán a kezet látom és tudom, hogy egy nőhöz tartozik, gyorsabban ver a szívem, és várom, hogy láthassam a „gazdáját”! Igaza van. Tényleg így működik a dolog. Ezekkel a programozásokkal előre elrendeltetett a nő és a férfi sorsa! Hogy is van – pillanatra lehunyva szemeit maga elé idézte a mondást – „A férfi sorsa a nő, a nőé, pedig a férfi!”
- Hmm! Ezt is szeretem magában András, hogy…okos!
- Ezt is? És még mi mindent, ha szabad érdeklődnöm, maga tündér?
- És még kíváncsi is! Maga huncut! – és úgy kacagott fel, olyan kislányosan, mintha kristályok koccannának egymáshoz.
A férfi megfogta Mária kezeit és egyenként forrón, szenvedéllyel megcsókolta őket.
- Akkor…egyetértünk, Andrásom, vagy van esetleg vita köztünk ezzel kapcsolatban? – mondta tűzben égő szemeit a férfiébe fonva Mária.
- Azt hiszem – állta a nő nézését egyre fokozódó vággyal András – nem kétséges az én álláspontom se ebben. Nő és férfi, igazi, érdek nélküli, bármilyen próbát kiálló barátságot nem tud egymással kötni, akárhogy is akarják! Ha belegondolok…a barátom azzal az egy mondattal is ugyan ezt mondta: „Tudod, akkor lesz majd igaz barát egy nő és egy férfi, majd ha együtt járnak a nyilvános…mosdóba!”
- István volt ugye ez a barát?
- Igen ő. Szintén gyerekkori cimbora, barát, haver...minden egyben! Nekem is azok maradtak igazán barátok, akiket, mint kölyök már annak mondhattam. És most még mást is köszönhetek neki!
- És mi az...ha nem vagyok indiszkrét?
- Hogy beteljesedett az, amit olyan régen vágytam! Mennyit mondott Mária kedves? Három évet? Azóta álmodok magáról, azóta szedem össze a bátorságomat, hogy megmondjam…de, ha nincs a barátom!
- Mit tett magával, hogy végre rám nézett Andriskám?
- Elárulta, hogy maga már…engem…hosszú ideje….szóval, hogy…
A nő megfogta a férfi arcát.
- Nézz rám, kérlek! Három éve, hogy beléd szerettem, és azóta csak erősödött bennem ez az érzés. Megismertelek, beszélgettünk...sokat, sokszor. Tudom, hogy érdek nélkül tudol másokon segíteni. Önzetlen vagy, nem vársz semmit, csak adol, ha módod és lehetőséged van rá. Művelt, okos férfi vagy, akire egy nő rábízhatja a…szerelmét! A többit pedig bízzuk...egymásra, ha te is ezt és így akarod?!
- Soha, semmit nem kívántam még így, mint a te szerelmedet Máriám!
A presszóba jöttek mentek a vendégek. Keveset törődtek a szegletben ülő párral, akik hol egymás kezét fogták, hol megcsókolták egymást, hol pedig…nem tudni miről beszélgettek.
Egy nő és egy férfi. Vajon hányan gondoltak arra közülük, hogy ezek ketten olyan sokáig úgy éltek egymáshoz közel, hogy azt hitték a másikról…csak barát, és semmi más?!
Lehet, nem lehet női-férfi barátság? Ha úgy indul egy kapcsolat, hogy annak néz ki…be kell ülni ebbe, vagy egy másik presszóba, s eldől egy délutánt követően!
Eddig 6 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Ma-Ja (#23048) | 2011. február 20. 16:20 |
Én már nagyon össze vagyok szaggatva, már nem lehet többet szaggatni az "én vitorlámon".Várom az élettől a normális, izgalmakat és nem a mindent elsöprő, magával ragadó, vitorlatépő viharokat (ahogy mondod). Én örülök, hogy ilyen jó karban vagy és várod még a további "tépázást". Belefáradtam már sok mindenbe...... és élek, élni akarok! | |
Válasz hozzászólására (#23047). |
|
2. Ma-Ja (#23046) | 2011. február 20. 15:59 |
Igazad van sok mindenben. Az érzéseket igen is felül lehet vizsgálni, el kell gondolkodni a történteken és az már tanulságként szolgál. Persze, igazad van - ésszel nem lehet szeretni. Hát ez a legnagyobb baj. Én minden esetre a jövőre nézve - nagyon vigyázni fogok a lelkemre -, mert mostanság kissé meg lett tépázva. | |
Válasz hozzászólására (#23045). |
|
3. Ma-Ja (#23044) | 2011. február 20. 15:33 |
Megértelek, sokat sírtam már az életben, de rájöttem, hogy fölösleges volt. Vizsgáld felül az érzéseidet. Végül is, ha sírni kell valakiért, az nem érdemli meg a könnyeinket! Én viszont tisztában vagyok magammal, ezért írtam ezt le neked. | |
Válasz hozzászólására (#23043). |
|
4. Ma-Ja (#23041) | 2011. február 20. 12:11 |
Utólag még azt mondanám, hogy soha ne sírj (csak legbelül). A sírás a gyengeség jele és mi nem vagyunk gyengék, vagy igen? | |
Válasz hozzászólására (#23038). |
|
5. Ma-Ja (#23039) | 2011. február 19. 20:35 |
Sokszor elszalasztjuk a számunkra kellemes, kedves lehetőséget. Tudod miért? Mert gyávák vagyunk. Legközelebbi novellámat olvasd el, utalok erre is benne. Szabadjegy a címe. Írjál még sok ilyen jó dolgot, de vidámabban, aminek happy end a vége! Gratulálok még egyszer, nagyon jó írás! | |
Válasz hozzászólására (#23038). |
|
6. Ma-Ja (#23031) | 2011. február 18. 23:37 |
Igen, be kell ülni abba a cuki kis presszóba és nem szabad szégyellni azt, amit régen nem mondtunk el! Gratulálok, nagyon jó! | |
| |
