Nyolc napon túl...
Dátum: 2008. március 28. 14:21Műfaj: NovellaCimkék: család, történet, emberi, gyerek |  |
Amália nem tudta hogyan történhetett meg mindez egy este. Éppen hazaértek egy társaságból, amikor ágyazás közben fia, aki alig múlt tizennégy, és akit egyedül nevelt születése óta, azt mondta neki: Anya szatyor, majd még fokozva folytatta, vénszatyor.
Amália hirtelen, ahogy ezt meghallotta, ledermedve állt és nézte gyermekét. A nevetés alábbhagyott, a fiú érezte, valami történt, néhány pillanatig dermedt csend ült a szobára, Amália abbahagyta az ágyazást. Felhúzott szemöldökkel nézett Álmosra. Harmincnyolc múlt, s ez a vénszatyrozás megdöbbentette. Ő még soha senkinek nem mondta, sőt még ismeretlennek sem, még csak baráti egymás közötti trécselésnél sem, hogy vénszatyor, pedig látott már elég idős embert. Nagyszüleinek mondta volna, akiket úgy szeretett? Nem. Soha nem érzett késztetést arra, hogy valakit, vagy valakiket lekicsinyítsen, megalázzon emberi mivoltában. És most itt ez a gyerek, ráadásul a saját gyereke. Annyira megdöbbent, hogy nem is tudta mit tegyen. Uralkodnia kellett magán, hogy meg ne pofozza, neki ne essen, elküldve őt oda, ahol ezt eltűrik. Végül inkább elhagyta a szobát, miután mondott néhány keresetlen szót, kifejezve nemtetszését.
Az ügy majdnem ennyiben is maradt, de a fiú valamit sziszegett a fogai közt, amit Amália hallani vélt, bár a mondanivaló lényege nem jutott el hozzá, mégis visszafordult és immár nem takargatva indulatait, fék nélkül mondta Álmosnak, mit gondol a megnyilvánulásáról. A fiú magasabb volt, mint ő, nem szólt semmit, amikor vállánál fogva megrázta, miközben magyarázott neki, pedig volt már rá eset, hogy ilyenkor ellenállt az anyai kitörésnek. Érezte, olyat mondott, amit nem kellett volna. Amália ezek után nem ment be hozzá esti puszit adni, megsimogatni a hátát, fejét, amit a fiú úgy szeretett. Még tizenévesen is igényelte az anyai érintést, a cirógatást, amire a pótnagyapja szoktatta rá még pici korában, aminek Amália nem nagyon örült, főleg mert tőle is elvárta a gyerek. De sikerült vele megegyezni, ha betölti a tizennegyedik évét, akkor ezt be is fejezik. A hagyományokkal azonban nem olyan könnyű szakítani. Amália többször tréfálkozott vele, neki csak olyan feleséget szabad választani, aki hajlandó cirógatni. Pici korától kezdve ketten voltak, s talán ezért is alakult ki ez a kötődés. Amália igyekezett megtenni mindent a fiáért, szerette volna kompenzálni saját elhibázott döntését, ám lassan észrevette, mennyire hiányzik egy apai kéz, aki kordában tudná tartani a fiúgyermek lelkét.
Reggel Álmost telefonon ébresztette - nem akart bemenni hozzá, mint máskor - miután elkészítette reggelijét. Tejbegrízt, a kedvencét, bár amikor a cukrot szórta a tetejére, azért eszébe jutott, megérdemelné az a kölyök, hogy sót tegyen rá. A lakásban egyébként csend volt, Amália lelke tompán sajgott a tegnap estétől, nem akart a gyerekkel beszélni, rá se nézett. Szeretett volna egyedül maradni a lakásban és kiírni magából a történteket. Álmos felöltözve jött ki, ami már előre jelezte megbánását, hiszen máskor hosszan kell könyörögni, keljen ki végre az ágyból.
- Bocsánat anya – mondta, de Amália nem akarta hallani. Most nem. Meg fogják beszélni majd valamikor, de még nincs itt az ideje. Dacos volt, és megbántott, így csak annyit közölt a gyerekkel, megszűrve a szót fogai között: nincs bocsánat. A gyerek megreggelizett, Amália bevonult a szobájába, míg a fiú elindult az iskolába. Még nem kell tudnia, hogy már este megbocsátott magában, mielőtt lefeküdt, de a seb, amit okozott, az nyolc napon túl gyógyul.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
