Örök társ, a magány
Dátum: 2008. április 08. 13:42Műfaj: NovellaCimkék: magány, szerelem, novella |  |
Csupán egy elképzelt történet,(ami remélem sosem fog bekövetkezni) valaki olyannak, aki nagyon sokat jelent a számomra.Reménykedem benne, hogy elnyeri tetszéseteket!:)
Nézem, ahogy leszáll az est az étterem ablaka előtt, s a Nap aranysárga korongja magával ránt minden eddigi színes ragyogást a sötét dombok mögé. Mindent újra elborít a sötétség, a fekete és a szürke egyhangú váltakozása, s az árnyékok meg növekedett karmai.
Mégsem félek, nem ijeszt meg az éjszaka, hisz a színtelen üresség, mintha tükröt tartana elém, hogy megmutassa, én sem vagyok más, nem vagyok különb, mint egy üres, érzelmeit vesztett árny, ami… NEM! Nem akarok erre gondolni! Most nem. Keserű napjaim minden percét úgyis csak ez a gondolat öleli körül, hadd legyen a ma este más, hadd felejtsem ma el az elmúlt öt év szenvedését.
Kávém sűrű kevergetésével próbálom elterelni, elűzni a fájdalmat, ami ismét a szívemre próbál telepedni.
A pincér kissé már álmosan, reményekkel telve sétál ki a sarokban megbúvó asztalomhoz, gondolván „Ő az utolsó vendég, és ha nem kér semmit, akkor talán bezárhatok végre.” Udvariasan felteszi a szokásos kérdést: „Óhajt még valamit?”, ám egész testével arra ösztönöz, hogy térjek én is végre nyugovóra. Könyörgő tekintete ellenére még egy kávét rendelek, s nyugtázom a csalódottságot jelentő halk sóhajt. Ülök tovább, szemem körberohan a kis éttermen, s tudatosul bennem, hogy valóban én vagyok az egyetlen, aki a zárás útjában áll. Nincs senki, akit nézhetnék, nincs semmi, ami lekötné figyelmem, egymagamban ücsörgök. Mégsem akarok haza indulni, nem akarok az üres lakásba megérkezni, ahol utolsó társként csak a magány vár.
Pedig nem volt mindig így… Évekkel ezelőtt, mikor úgy éreztem, a mindennapok harcai, csalódásai és fájdalmai megöltek bennem minden gyönyörű érzést, s többé már képtelen leszek szeretni, megismertem valakit. Valakit, aki szép lassan megmutatta milyen a törődés, a pofonok nélküli élet, az önzetlen szerelem. Valakit, akiről szentül hittem, képes elviselni és szeretni sötét múltammal együtt. Képes rá, hogy elfeledtesse a férfiaktól való rettegést, hogy felidézze bennem, milyen egy normális, bántalmazásoktól mentes párkapcsolat.
Sosem voltam a tökéletes Júlia, akiről Rómeó álmodik, sem Izolda, akiért Tristan az életét áldozná, Ő mégis elhitette velem, hogy különleges vagyok, érdemes a világon élnem, mosolyogva az emberek között járnom. Egyik napról a másikra elöntött egy ismeretlen érzés, amit, azt hiszem boldogságnak neveznek… Leírhatatlan volt ráeszmélni arra,hogy eddig nem éltem csak léteztem, árnyékok közt bolyongtam lehajtott fejjel a földet bámulva. De, mintha egyszerre felkapcsolták volna a villanyt, Ő elhozta a fényt az életembe, s megmutatta, lehet másképp is élni.
Imádtam minden reggel arra ébredni, hogy Ő létezik, felemelt tekintettel, büszkén a gondok elébe menni, kihúzott háttal szembeszállni a félelmeimmel, hiszen tudtam, sikerülhet, Ő mellettem, van! Istenem, mennyire boldog voltam… És én tébolyodott eldobtam magamtól! Elhajítottam, mintha sohasem szerettem volna. Pedig épp ellenkezőleg… a boldogság összes szikrája sem volt képes elűzni, csak elnyomni a félelmeimet. Hiába adott meg nekem mindent, úgy éreztem képtelen, vagyok Őt boldoggá tenni. Hiába ismételte ezerszer: szeretlek, én nem tudtam többé félelem nélkül hinni egy férfi szavának. Hiába sűrítette minden szeretetét egyetlen érintésbe, én ugyanúgy összerezzentem, mint azelőtt. Hiába volt minden, a démonjaim csupán halkultak nem tűntek el.
Láttam arcán, a tétova szenvedést, az értetlenséget, a bosszúságot, amiért képtelen vagyok megbízni benne maradéktalanul, hogy nem hiszem el, nem bántani akar. Majd egy reggel… azon a reggelen, amit mai napig átkozok összepakoltam minden holmim, egy cetlit hagyva magam után: „Te mindent megtettél”, s kiléptem az életéből. Tudtam jobb lesz neki nélkülem, hiszen attól, hogy én lelki nyomorék vagyok, miért tenném Őt is azzá? Nem érdemli meg. Nem volt könnyű az utána következő nap, sem az azt követő, sem az azt követő… Szörnyű volt az érzés: Felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted, hiszen minden helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod. Csak éppen hiányzik valami…
Eltelt az óta öt hosszú év, de én nem felejtettem el. Minden egyes nap megbántam, amit tettem, visszafordulni mégis késő volt, s értelmetlen. Mégis… mégis megint ebben az étteremben ülök, az étteremben, ahová annyit járt, az étteremben, ami csupán száz méterre van az otthonától. Talán egy utolsó, véletlen lehetőséget adok magunknak a találkozásra, még öt év elteltével is, vagy csak egy gyűrött emléket szorongatok, hogy úgy érezzem maradt még valamim az életben? Fogalmam sincs, csak ülök, s a kedvenc kávéját kortyolgatom.
A pincér erőltetett mosollyal, sétál ki újabb adag koffeinbombámmal, s egyúttal a számlát is elém tolja jelezvén: nem kíván több rendelést felvenni az éjszaka. Ám ebben a pillanatban nyílik az ajtó, s meghallom a jól ismert kis csilingelő hangot, ami az új vendég érkezésére hívta fel a figyelmet. Láttam a pincér arcáról tovaillanó mosolyt, melynek helyét a bosszúság, és a fáradtság vette át. Hát ma sem lesz korai zárás-gondoltam.
Nem néztem fel a kávéból, nem érdekelt az új jövevény, csendben adtam hálát neki, amiért nyugodtan, siettetés nélkül szürcsölgethetem a maradék feketét.
- Mit hozhatok?- hallottam a pincér keserédes hangját.
- Csak egy kávé lesz, de elvinném, ha nem gond.
A hang… ezer közül is felismerném. Felnéztem, egyenesen rá, s szívem még megmaradt darabkái összerándulva tudatták a felismerést!
Nem néz hátra, nem ismer fel, még csak nem is sejti, hogy nem egyedül vár a kávéra. Odaléphetnék, megölelhetném, elmondhatnám, hogy még szeretem, hogy sohasem felejtettem el. De nem mozdulok… Istenem! Valamit úgy mondanék, súgnék halkan, nem vagy számomra idegen, nézz rám, kérlek nézz erre! S Ő mintha hallaná titkos gondolataimat, felém, fordítja tekintetét, s csak néz. Vajon… vajon tudja, ki vagyok? Biztosan, hiszen nem veszi le rólam a szemét, bámul, mintha arra gondolna megmerjen-e szólítani?
- Köszönöm!- hallom hirtelen, majd nyílik az ajtó, s Ő eltűnik. Elment, ismét hagytam elmenni… Nem ismert fel, vagy csak nem akart! Mit is hittem? Biztosan gyűlöl, hogy szó nélkül elmentem, talált valaki mást, akivel teljes életet élhet… butaság volt azt hinnem, hogy Ő is minden nap utánam vágyakozik!Ő már bizton valaki másé, s engem örökre kitörölt az emlékeiből.
Kifizetem a kávét, jókora borravalót hagyva az asztalon, s köszönés nélkül kisétálok. Könnyeim összemossák a közvilágítás fényeit, gondolataim zúgása, pedig elnyomják a kocsik idegesítő hangját.
Mit hittem? Mitől hittem, hogy szerethet még? Hogy gondol még Rám? Még csak fel sem ismert! Vagy ha így is volt, nem kíváncsi rám többé, elfelejtett. Pedig nekem… nekem szükségem van rá, még mindig rettentően szükségem van rá! De beletörődöm, öt év után kénytelen vagyok beletörődni a hiányába, elfogadni az elfogathatatlant, hogy holnap reggel felébredek, és valami hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Újra körülnézek majd, s nem értem. Minden a helyén van, az életemben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való iszonyatos viszonyom. Csak éppen annyira… annyira hiányzik valaki. Ő.
Tóth Lívia
2007, április 4, péntek
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
