Próza a meg nem született gyermekért – Egy anyáról – az összes anyának –
Dátum: 2008. december 08. 00:02Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
Azt mondják velünk született az anyai ösztön. A szülés fájdalmas, örömteli pillanatában egy új kis életet létrehozni, majd magunkhoz ölelni, mennyei boldogság. Úgy gondolják, minden ettől az első pillanattól függ.
Furcsa egy világban élünk, s nem kegyes velünk még a sors sem. Ahol a gyermekáldás, ÁLDÁS, oda nehezen érkezik meg a baba, s ahol a szülő számára úgymond TEHER egy csöppség születése, oda se perc alatt megérkezik a kis LÉT! Vannak, akik mindent megadnának az anyaságért, míg mások mindent megtennének ellene, s vannak olyanok is, akik meg egyszerűen nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Megadni minden szeretetet a gyermeküknek. Jó anyja vagyok-e a gyermekemnek? – tehetik fel sokan a kérdést önmaguknak. Miért pont én vagyok a gyermekem édesanyja, sokkal jobbat érdemelne… Azt mondják velünk született az anyai ösztön. A szülés fájdalmas, örömteli pillanatában egy új kis életet létrehozni, majd magunkhoz ölelni, mennyei boldogság. Úgy gondolják, minden ettől az első pillanattól függ.
Soha nem feledem el annak a délutáni beszélgetésnek az emlékét, ami mély nyomot hagyott bennem. A majdnem édesanyává vált, elkeseredett személy bánatát. Vele szemben ültem én, s ő szépen lassan kezdett bele picije történetének meséjébe.
– Tudod, annyira vártuk, ezt a babát. Megvettünk neki mindent, berendeztük a szobáját, és mégsem lehet mellettünk. Éppen akkor ment a tévében egy gyermekgyilkos anya története. Olyan nagy igazságtalanságot érzek. Ilyen helyre miért születik baba? Én mindent megadtam volna érte. Az egész házamat – mondta szomorúan. Ez alatt én végig néztem a szépen berendezett, tiszta, kertes házukon.
– Biztosan volt valami oka, hogy nem születhetett meg – feleltem csendesen.
– Az orvos azt mondta mindvégig, hogy egészséges. Túl hordtam. Tudod, mi a nehéz? Látok magam körül anyákat, gyermekeiket tologatva, akikkel együtt jártam terhesgondozásra. A szomszédnak is most született meg a picije, akinek gyakran hallom a sírását. Találkozok velük, minden nap, miközben tologatja a babakocsiját. Nekem pedig nincs kit tologatnom. A munkahelyemre sem mertem vissza menni. Mit mondjak nekik? Miért nincs babám? Nehéz róla beszélnem. Neked nem, mert te IDEGEN vagy és nem látom rajtad azokat az érzéseket, szomorúságot, amiket a férjemen látok.
– Én csak azt tudom mondani, hogy volt valami oka annak, hogy most nem lehet melletted. Nyugtasson az a tudat, hogy még mindig jobb, hogy most történt veled ez a tragédia, mint az, ha elveszítetted volna három-négy évesen, ahol már hosszabb idejű az érzelmi kötődés. Volt valami oka, hidd el. Talán évekkel később, súlyos beteg lett volna, s ezért kellett most mennie. Ez az, amit nem láthatunk, mert szerintem minden meg van valahol előre írva. Fiatal vagy még, s a következő babád hidd el egészséges lesz!
– A kislányom is az volt. Csak túl hordtam. És most is tartanak ebben az ügyben a vizsgálatok. A férjem is annyira várta ő, aki korábban nem is akart gyermeket. Azt mondta, hogy nagyon szép érzés volt kezeiben tartania és, hogy gyönyörű szép kislányunk VOLT. Miközben mindezt mesélte nekem, én láttam szemeimmel a gyönyörű kis jövevényt, finom tiszta baba illatával, apró kezecskéivel, picuri lábaival, bájosan néző szemeivel. Felálltam és oda mentem hozzá, majd megsimogattam a vállát, miközben elérzékenyülve kerestem a vígasztaló szavakat.
– Próbálj megnyugodni, tudom, hogy nehéz, DE az idő minden sebet begyógyít – reagáltam.
– Elvittük a baba bútorokat a szüleimhez – felelte sírva. A napokban megkérdezték tőlem az utcán, hogy mi van a picimmel? Azt feleltem, hogy jól van. Hazudtam. Mit tudtam volna mondani… Császárral született, melynek itt van a hege a pocakomon, de nem baj, mint ahogy az sem, hogy a striák is itt maradtak a testemen. Csak Ő lenne ITT közöttünk!
– Megnézhetem a heget? – kérdeztem tőle. Aztán felhúzta ruházatát és megmutatta nekem. Ilyen pici helyen kifért egy pocaklakó feje? – kérdeztem meghatódva.
– Igen. Itt volt bennem és mindig megsimogattam, amikor nagyokat rugdosott – miközben ezt mondta, végig simította a hasát.
Nehéz ilyen helyzetben még hallgatni is. Keresni a nyugtató szavakat. Magyarázatokat találni, hogy MIÉRT? S egyáltalán a könnyeket lenyelni, s befelé zokogni a meg nem született gyermekért.
Írásom a Sodrásban 09 - antalógiában 36-38 oldalakon megtekinthető
http://verslista.hu/bemutatas_elemei/1almenu_elemei/letoltes_elemei/Sodrasban09.pdf
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
