Pszichátriai eset
Dátum: 2008. április 24. 16:58Műfaj: NovellaCimkék: elmezavar |  |
Néha nem tudjuk, mit miért csinálunk. Persze a következő rövid történet fikció. De! Néha történnek hasonló dolgok velünk: például olyat teszünk, amit máskor legmerészebb álmainban sem tettünk volna meg. Majd megbánjuk.
"Meg akarsz ölni?" - kérdezte Bill. Talán azért jutott eszébe ez a kérdés, mert nekirontottam egy késsel. Hirtelen felindulásból vettem fel az első kezembe akadó tárgyat, és nem én tehettem róla, hogy az pont egy kés volt. Vele szemben álltam, nem is éreztem, hogy a valóságban vagyok, hirtelen beugrottak a képek, a közös múltunk képei. Elsőként az esküvőnk jutott eszembe. Fehér, hosszú uszályos ruhában voltam, persze ez nem nagy meglepetés egy esküvőn. Nem is ez volt a lényeg. A jelenet, ami beugrott, az az eskütételünk volt… “Míg a halál el nem választ…” Ott állt velem szemben, én megbénultam az ijedtségtől. Nem akartam megölni, sose jutott eszembe ilyen, főleg hogy azt megöljem, akit szeretek. A közös életünk sose szenvedett boldogságban hiányt. A legszebb napokat éltük a nászutunkon. Sose volt igazából előtte alkalmunk, hogy csak ketten legyünk, mindig jött valaki, hogy megzavarja az idilli hangulatot. Ráeszméltem, hogy mit is tartok a kezemben, és hogy miért szólongat engem Bill annyiszor. Letettem a kést vissza az asztalra, majd megöleltem. “Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém. Azt sem tudom, mit csinálok.”- mondtam. Leültetett a kanapéra, odatett vizet teának, hozott egy nyugtatót, és azt mondta: “El kell menned orvoshoz, nagyon kimerült vagy mostanában.” “Nem kell nekem orvos, csak a pihenés, és a boldogság… megint. Régen voltunk együtt valahol, mindig csak a napi robot, semmi szórakozás. Mintha már nem is lennénk együtt.” - fakadtam ki. Míg a teát készítette, nekem megint beugrott egy emlékkép: amikor tudatni akartam vele, hogy gyereket várok, de éppen azon a héten fogtak bele a céggel egy nagyobb projektbe. “Figyelj, azt hiszem meg kell tudnod valamit.” “Drágám, ne haragudj, nem lehetne este?” “De lehet, persze. Csak ma megyek az orvoshoz…” “Hova??? Beteg vagy? Mi történt?” Odamentem hozzá közelebb, majd a fülébe súgtam: “Apa leszel, édes.” Hirtelen megfagyott a levegő, lenyomta az addig kitartóan csörgő telefonját és átkarolt. Ilyen boldognak még nem láttam. Magamhoz tértem. Bill ott állt előttem egy csészével a kezében. Felém nyújtotta, én elvettem tőle. Egy percig sem gondoltam arra, hogy megöljem. Sőt! Bármit megtettem volna azért hogy megvédjem. Ő jelentette számomra az életet. Nélküle más lettem volna, mint ami most vagyok. Bárhogyan is erőltetem, nem tudok egyetlen rossz pillanatot sem felidézni vele kapcsolatban. Most egy pszichiátriai kezelésen veszek részt, hogy kigyógyulhassak a kitöréseimből, hogy megóvhassam a férjem, hogy megvédhessem a gyerekem saját magamtól. Hogy meggyógyuljak. Hogy újra teljes, boldog életet élek, hogy ne álomvilágba ringassam magam, és ezen keresztül érezzem a boldogságot, hanem a valóságomban legyek boldog.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Tóth Lívia (#585) | 2008. május 22. 13:14 |
Érdekes kis történet, és egyben nagyon is szomorú....Sajnos a mindennapi gondok megölik bennünk a gyönyör? érzéseket:(Gratulálok írásodhoz, nekem nagyon tetszett! | |
| |
