Rebeka
Dátum: 2011. május 25. 00:03Műfaj: NovellaCimkék: öreg, medál, lánc, rebeka |  |
Rebeka,egy angyalinak tűnő kislány.Mindenki szívét meglágyítja,csak az Öreg érzi,hogy valami nagyon nincs rendjén,ezzel a gyerekkel.Hogy igaza van e,vagy csak a hosszú évek rossz tapasztalatai tévesztik meg?Ha érdekel a válasz,olvasd el ezt a kis mini krimit!
Rebeka mindenki szívét meg tudta lágyítani. Ragyogó kék szemeivel, olyan ártatlanul tudott belenézni az emberek szemébe, hogy még a legkomiszabbja is kezes báránnyá szelídült tőle, amikor a kislány rávetette angyali tekintetét. Bár mit kérhetett, nem tagadtak meg tőle semmit. Addig hízelkedett, addig dorombolt, míg el nem érte, amit makacs kis kobakjában elhatározott.
Egyedül az Öreg nem tudta teljesen elfogadni. Valami kellemetlen érzés kezdett mocorogni benne, amikor a gyerek a közelébe került.
Rebeka a szemben lévő házban lakott, de mindig a gazdaasszonynál lábatlankodott. Be nem állt a szája, csacsogott reggeltől, estig. Mindig tudta, kivel mi történt a faluban, ki kinek a haragosa, ki milyen betegségtől szenved, tán még azt is, ki, kivel hált. Az Öregnek, belefájdult a feje, ha kénytelen volt sokáig hallgatni, a szűnni nem akaró szóáradatot.
Az öregasszonynak számtalan csecsebecséje volt. Egyik másik, értékes drága holmi, de néhánynak viszont, az eszmei értéke volt becsülendő. A hozzáfűződő emlékek tették megbecsülhetetlenül értékessé őket.
Egy balerinás zenélődobozban pihentek. Rebekának szabad volt kihoznia a dobozkát a másik szobából, természetesen, miután kidorombolta azt, az öregasszonytól.
Nem a tisztaszobából, oda nem szabadott belépnie senkinek. A másik szobába, ahol a dobozka volt, a tisztaszoba előtt kellett elhaladnia. Mikor a dobozzal már visszafelé tartott, megállt a tiltott szoba küszöbénél. Éberen körül kémlelt, és biztonságban érezte magát, hogy nem látják, keresztül, kasul rohangált a szobában, mint aki eszét vesztette. Amikor az öregasszony, kiszólt neki, hogy mit szöszmötöl már annyit, ártatlan hangon azt felelte, hogy csak a birsalmák illatát szagolgatja a küszöbről.
Klipszek, karkötők, gyöngysorok, kerültek elő a dobozból. Aztán a szertartás következett. Szépen sorjában, mind magára aggatta. Minden egyes darabnál, természetesen megcsodálta magát a tükörben, és a végén, amikor a dobozka árván, üresen, kifosztottan tátongott, a kislány úgy érezte, hogy ő most egy csodálatos hercegnő. Az a hamis fény ott csillogott a szemében. Az öregasszony ezt nem láthatta, hiszen a kor, már meggyengítette látását. Ha látott is volna belőle valamit, akkor sem hitt volna a saját szemének sem, hisz annyira szerette, ezt a kis angyalt.
Az Öreget, épp egy ilyen jelenet fogadta, amikor valamiért bement a házba. A gyerek, annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette. Ám egyszer csak, a huzattól hangosan becsapódott egy ablak. Rebeka, ijedtében felkapta a fejét. Az Öreg, ekkor tapasztalta meg először, azt a különös csillogást a kislány szemében. A kapzsi felnőttek pillantását vélte felfedezni. A kellemetlen érzés, ismét felébredt szunyókálásából. Hátborzongató volt ez a tekintet. Annál is inkább, mert ez a tekintet, egy angyali gyermekarchoz sehogyan sem volt illő.
Rebeka, egy valamit nem tudott kihízelegni az asszonytól. A vékony kis aranyláncot.
Kinyitható, szív alakú medál tartozott hozzá, és az öregasszony sosem vált meg tőle, ott hordta a nyakában, szinte részévé vált.
Régen elveszített szerettei képmását őrizte benne.
Egy napon, az öregember, épp az istállóban végezte munkáját. A gyerek, lármázta ki onnan. Riadalmában, eldobálta szerszámait, és a fiatalokat megszégyenítő iramban, néhány hatalmas lépéssel, a házban termett. Szíve a torkában dobogott.
Az öregasszony, a padlásfeljáró létrája előtt feküdt. Mintha egy modern, tánckoreográfia akarta volna rábírni a kopott ízületeket, egy utolsó táncra. Úgy feküdt ott, kitekeredve, valami bizarr, kitekeredett pózban. Riadtmadár tekintete, az öregember szívéig hatolt. Csak hogy a madár, már nem dalolt, nagyon is csöndben volt, halálos, néma csöndben.
Pedig akkor, régen, milyen gyönyörűen tudott énekelni.
Az a hang csalogatta őt ide, ehhez a házhoz.
Hosszú vándorlásai során, betért a faluba, mert szomját akarta oltani. Tanácstalannak, és gyámoltalannak érezte magát.
Egyik házba, sem mert bekopogtatni, félt a durva elutasító szavaktól, hisz volt már elégszer része bennük. Akadt olyan hely is, ahonnan kutyákkal űzték el, pedig ő csak inni kért.
A ház ajtaja nyitva állt. Valami hűtlen kedvesről énekeltek odabent. Szinte megbűvölten hallgatta a keserédes dallamot, mely néhány pillanatra, visszaröpítette gyermekkorába, ahol édesanyja is így énekelt. Hogy kinek szólt akkor az, az ének, máig sem tudja, de nem is ez volt a lényeg.
Néhány csodás percig ringatózott, e varázslat puha dallamtakaróján, aztán, mint a gyermekkor, és mint minden ezen a földön, a dallal a varázslat is abbamaradt. A csönd, visszazökkentette a valóságba. Ismét, csak egy szomjas csavargó volt.
Felindultságát, még le sem hagyta csillapodni, hirtelen sarkon fordult, és már éppen tovább akart állni, mikor valaki megszólította. –– Kér egy pohár vizet? –
A dalos madár volt az, a házból. A meglepetéstől meg sem tudott szólalni, csak bólintott, egy kurtát.
Aztán ott marasztalták, hát maradt. Belefáradt a sok csavargásba, végre otthonra lelt. A faluban sem vájkáltak a múltjában. Nem kérdezték honnan jött, nem bolygatták a múltját. Elfogadták olyannak, amilyen. Lakhatásért cserében, segített a házban, és a ház körül.
A falu népe, hamarosan összecsődült a szörnyű tragédia hírére. Kit a sajnálat, kit a segíteni akarás vezérelt. Legtöbbjüket persze, a soha ki nem elégíthető kíváncsisága hajtott ide.
Először, csak tompán, olyan méhkasszerű zümmögésként érzékelte a hangokat. Aztán egyre csak közeledett, és erősödött ez a fura zaj, míg végül eljutott a tudatáig. Egyáltalán nem volt kedvére való, ez a visszazökkenés.
Nem tudta senki elképzelni, mi vezérelte arra a nénit, hogy létrára másszon. – Mi a csudáért akart vajon a padlásra menni? – hallatszott, innen, is, meg onnan is.
Nem is szokott, ezt az Öreg nagyon jól tudta. Ez is az ő dolga volt. Aztán valaki halkan megjegyezte, hogy szegénynek, még a lánca is leszakadt az esés közben.
Egyszer csak, mintha parancsszóra történt volna, csönd lett. A padlásról zeneszó hangjai szűrődtek lefelé. A balerina lejtette kör, körös táncát, odafönt.
Az Öreg, egy pillanatig dermedten állt, aztán a kislányt kutatta tekintetével. Persze hogy, ott volt a bámészkodók között, kezét a háta mögött tartva próbált eliszkolni. Nem sikerült átfúrnia magát a tömegen, riadtan kapkodta tekintetét a kijárat, aztán Öreg felé. Egyszer csak összetalálkozott a tekintetük. Az angyali szemekben ismét ott látta, azt a különleges kapzsi fényt, amiért nem tudta őt a szívébe fogadni. Megindult a gyerek felé, senki sem állta útját. Mintha mindenki tömeghipnózis hatása alatt állt volna, és az lett volna a parancs, hogy – adjatok szabad utat! – Ahogy beérte a gyereket, megragadta azt a két vézna, ám meglepően erős kezét, és maga felé vonta. A kislány ujjait csak nagyon nehezen tudta szétfejteni.
A kicsiny hidegverejtékes tenyérben ott lapult az aranyszív.
Rebeka, a történtek után, bevallotta a rendőröknek, hogy ő csalta fel az öregasszonyt a padlásra. Mikor senki sem látta, felsurrant a dobozzal.
Kivárta, míg a néni a szoba felé veszi útját. Ekkor felnyitotta a dobozkát, mely egyúttal beindította a muzsikát.
A néni először szólongatta, hogy – Rebeka, te vagy odafönt?– de ő meglapulva hallgatott, mint a sír, csak a zene szólt megállíthatatlanul. Kivárta, míg a néni már majdnem felért a létra tetejére, és akkor, hirtelen elindította útjára a létrát. A néni ugyan még kapálódzott, valami fogódzót keresve, de sikertelenül.
Ekkor tépte le a medált a nyakából. Aztán a létrát visszahúzta a madzaggal, és lemászott.
– Ha az, a büdös macska nem borítja fel a dobozt, a balerina nem kezd el zenélni, mindent el tudtam volna tusolni a nagy, zűrzavarban! – mondta később, szinte magából kikelve, a rendőröknek.
– Bár így már nem is olyan szép!
– Mi nem olyan szép?– kérdezte a rendőr.
– Hát a medál, hogy elszakadt a lánc, így már nem olyan szép, mint amikor a láncon lógott! – Ezt, szinte már durcásan tette hozzá. Mint a kisgyerek, akinek elrontották a játékát.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
