Remény
Dátum: 2008. április 24. 17:08Műfaj: NovellaCimkék: remény |  |
Ez tényleg megtörtént eseményeken alapszik. Mi lesz a barátságból, ha nő és férfi között lép fel? És mit tesznek, ha végül kiderülnek dolgok, amik csak a kettejük jövőjét akadályozzák?
A remény hal meg utoljára - mondják sokan. Van benne valami. Mikor már azt hisszük, minden elveszett, akkor mégis jön egy vékony sugár, ami kiutat mutat a rosszból. Még ha addig sírtunk is, csak erőltetett mosollyal jártunk keltünk az emberek között, valahogy akkor, ha meglátjuk a remény csak éledő csiráját, rögtön jobb lesz minden, talán még igaz mosoly is húzódhat az arcunkon. Következő történetemet is, mint eddig mindegyiket, valós dolgokból merítem. Nem az az érdekes, hogy kivel és mikor történt meg, és hol, hanem az, hogy a nagy bajok közepette mégis ráakadt a reményre, nem tört össze a szívfájdalmától, a magányba burkolózástól, és a titkolózástól. Bár még mindig titkolóznia kell, de legalább nem egyedül, van valaki, és éppen az a valaki, aki titkai ‘tárgya’ volt. Ez a kábé 19 éves lány, nevezzük Rékának, nemrég beleszeretett valakibe, méghozzá egy olyasvalakibe, aki közel, de mégis távol volt hozzá. Jól érezte mindig is magát egyedül, nem kellettek soha neki a gondok, amik esetleg egy kapcsolattal járnak, de most mégis úgy érezte, hogy nem bírja magában. Vagyis pontosabban nélküle. Mindig is bolondnak érezte magát, ha esetleg beleesett valakibe, de most még jobban érezte szívén a súlyt. Elég gyakran találkozott azzal a sráccal, akit mondjuk Máténak hívnak. Sokszor beszélgettek, jóban voltak. Igazából már barátok. Jól érezték magukat együtt, egy tökéletes barátság kezdete lett volna, ha nem lett volna ott az a bizonyos plusz a szívükben. Egyikük se tudta, hogy mit érez a másik, de mind ketten bejöttek egymásnak. Sejtették, de nem tudták pontosan, és nem akarták tönkretenni ezt a szép barátságot. Sokszor kapták magukat azon, hogy a haveri csevely átcsapott egy kisebb, néha nagyobb flörtbe. Emlékszem, amikor Réka mesélte, mennyire elpirult a srác alkalmanként, és milyen aranyos volt úgy, és azt is, ő hányszor pirult el Máté társaságában. Mindig arról áradozott, milyen gyönyörű szemei, és milyen elbűvölő mosolya van a fiúnak, én meg alig győztem hallgatni. Mesélt és mesélt, sokszor órákon keresztül, de a végén mindig elszomorodott, hogy sose lesz ebből semmi. Én nyugtatgattam, hogy ha tényleg mindketten éreznek valamit, akkor ki fog alakulni valami. Az utóbbi időben nem arról regélt, hogy miről beszélgettek, és hogy mennyi ideig szemeztek, hanem arról hogy mennyire unja már, hogy folyton ez jár a fejében, hogy másra nem is tud gondolni. Saját magát idegesítette az érzelmi világa, legszívesebben kiszállt volna, ha megtehette volna. De nem tehette. Még mielőtt lépett volna egy nagyot Máté irányába, csak egy mondatot mondott nekem: “Hülyeséget fogok csinálni, de nem érdekel, ha ezután nem maradunk barátok, akkor sose voltunk igazán azok.” Féltem, hogy mit fog csinálni, de bíztam benne, hogy annyira csak nem viszi túlzásba. Végülis az volt tettének lényege, hogy küldött a srácnak egy mailt. Csak egy választ akart igazából küldeni egy régebbi levelére, de aztán úgy érezte, meg kell tennie, nem húzhatja tovább, meg kell tudnia, hogy Máté érez-e valamit. Miután lenyomta a ‘küldés’ gombot, rögtön megbánta, amit csinált. Már nem vonhatta vissza, már a fiú postafiókjában volt a levél. Kész, mindennek vége, gondolta. Másnap nem találkozott vele. Mikor hazament, csak húzta az időt, hogy ne kelljen megnéznie a fiókját. De nem bírta tovább és felment. Érkezett válasz. Elolvasta, majd sírva fakadt. Valahogy, a lelke mélyén ezt a választ várta, de azért reménykedett. A válaszban az állt, hogy ő is érez Réka iránt valamit, de nem teheti meg, nem lehet vele úgy együtt, mint ahogy szeretné. Mégpedig azért nem, mert, bár nem mondta, van valakije, akit nem hagyhat el. Nem fejtette ki, hogy miért, de Réka valahogy rögtön ráérzett. A lány gyereket vár. Sajnos, vagy nem sajnos, de megérzése igaznak bizonyult. Összetört, de mégis jobbnak látta, hogy ez kiderült, minthogy továbbra is flörtökben éljen. Napokig nem találkozott, sőt, nem is beszélt a sráccal, azt hitte, hogy mindennek vége, soha többé nem lesznek barátok, bár találkozni fognak, de sose lesz már semmi sem ugyanolyan. Már kezdett beletörődni, beleszokott a ‘minden rendben‘ szerepbe, amit olyan tökéletesen el tudott játszani a barátai előtt, ahhoz képest, milyen pocsékul is érezte magát valójában. Egyik nap viszont, az e-mail után először, ismét összefutottak. Megint ketten voltak, beszélhettek volna a dolgokról, de nem tették, inkább azt tárgyalták meg, milyen károkat okozott az azelőtt nap esti vihar a városban, bármi, csak nem a kettejük között kialakult kapcsolat. De mégis érezték, hogy a régi, nagyszerű barátság megmaradt. Miután elváltak útjaik, Rékára levakarhatatlan boldogság ragadt. Már nem akart sírni, csak nevetni, nem volt szomorú, hogy nem jött össze Mátéval, felülmúlhatatlanul örült, hogy az a csodálatos barátság megmaradt, ami addig volt. Nem csak, hogy megértette a fiút, még tisztelte is azért, hogy nem menekül el a problémái elől, hogy felvállalja a gyerekét. Bár jobban örült volna, ha mégis happy end-del zárult volna ez az egész, de úgy érezte, így sem veszített semmit. Remény. Minden ember menedéke. Olyan sok rossz történik az emberekkel, mégis ott van az az egy hajszálnyi remény ami mégis mindig kihúz a bajból. A remény hal meg utoljára - mondják, és igazuk van. De mi hal meg a remény előtt?
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
