Sátán Őfelsége mindent hall és mindent lát
Dátum: 2008. május 03. 08:15Műfaj: SzakirodalomCimkék: 1968, rock, rolling, stones, lázadás |  |
Lehet, hogy Mick Jaggert Baudelaire, a francia „elátkozott költő” ihlette meg, aki megírta a Sátán litániáit, amelyben a Gonoszt „a legbölcsebb és legszebb angyalnak” nevezte. Hasonló inspirációt adhatott volna William Blake, vagy még Percy B. Shelley, az Ördög sétája szerzője, a romantikus angol költő, akivel alig egy év m
De a legvalószínűbb forrásnak mégis Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regénye tűnik, amelyet nem kevésbé irodalmi érdeklődésű szerelme, Marianne Faithfull adott a kezébe. „Bocsássák meg, kérem, hogy ismeretlenül megszólítom önöket” – így lép be a cselekménybe egy moszkvai parkban Woland, a rejtélyes mágus, miközben a regény időutazásának másik síkja Jézus Passiója. Jagger pedig eképp szólal meg, miután kongák adják meg a hipnotikus tánchangulatot:
„Fogadjátok szeretettel névjegyem
Jó a modorom erős a kezem
Évek óta ólálkodom itten
Emberhitet és lelket bőven csentem
Ott jártam mikor Jézus Krisztus
Kétségektől szenvedett
Szavatoltam hogy Pilátus kezet mosson
És sorsára tegyen pecsétet
Részemről részvét remélem beugrik nevem
Rejtélyes vagyok ilyen a természetem
Bóklásztam már Szentpétervárt
És láttam új idők jönnek
Megöltem a Cárt s minden udvaroncát
Anasztázián sikolya sem segített
Tankot vezettem tábornok sarzsit szereztem
Amikor dúlt a blitzkrieg és oszlott a testem
Részemről részvét….
Gúnyosan néztem míg koronás fők
Tíz évszázadig harcoltak isteneikért
Felkiáltottam: ki ölte meg a két Kennedyt
Mikor te is lehettél
Fogadjátok szeretettel névjegyem
Jó a modorom erős a kezem
Trubadúroknak csapdát állítok
Bombay előtt mindegyik halott
Részemről részvét…
Mint minden zsaru rabló is
És mint minden bűnös szent
Hívjatok csak Lucifernek
Mert kell nekem is valami keret
Ha láttok engem legyetek kedvesek
Rokonszenvvel ízléssel kövessetek
Vessétek be tanult illemetek
Vagy elkárhozik lelketek…”
Az ütőkön, a pörgő basszuson túl, amelyet ezúttal nem Bill Wyman, hanem Keith Richards szólaltatott meg a szólógitár mellett, a lánccsörgető zongora a vendég Nicky Hopkinstól, és a kísérteties huhogás mellett, amelyben zenekaron túl Marianne, Anita Pallenberg, Keith (vagy Mick) akkori kedvese, sőt még a producer Jimmy Miller is beszállt, Jagger extatikus éneke tette ezt a több mint 6 perces dalt a kor egyik zenei alapélményévé. Egyúttal teljessé tette a Stones „gonosz imázsát”: egy évvel azután, hogy Their Satanic Majesties Request címmel elkészítették történetük egyetlen pszichedelikus albumát (egyben az egyetlent, amelyben teljes mértékben engedtek Brian Jones kísérleteinek), miközben drogügyeiktől és a Let’s Spend The Night Together című daluk szexbotrányától volt hangos a brit sajtó, kijöttek egy ilyen „sátánista” dallal. Úgy tűnt, immár örökre rajtuk ragad a bélyeg. Akadtak persze rögtön mindenféle vallási csoportok, amelyek óva intették az ifjúságot „az ördöggel cimboráló” zenekartól, holott sokkal inkább az emberiség történelmének atrocitásait sorolta fel Jagger-Ördög mint afféle „előkelő idegen” – elvégre nagyon könnyű minden rosszat az ördög művének tekinteni. (Jellemző, hogy a köztudatba az ment át, hogy az 1969. decemberi altamonti koncerten éppen ezt a dalt játszották, amikor a Pokol Angyalai leszúrták a Mick Jaggert állítólag lelőni készülő Meredith Huntert – ez a verzió szerepel Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról című kisregényében is…) A dal szövegébe a kortárs történelem is beleszólt: Jagger eredetileg John F. Kennedy elnök meggyilkolását akarta csak belevenni, de éppen aznap, 1968. június 5-én vették fel a londoni Olympic stúdióban, amikor Los Angeles-ben meggyilkolták Robert Kennedyt.
Ha csak ez lett volna az egyetlen dal a Stones Beggar’s Banquet című albumán, akkor is nagy feltűnést keltett volna és nem csupán azért, mert még javában tartott a Beatles-Rolling Stones párharc, de kétségtelen, hogy ez volt a legmarkánsabb felvétel. Jean-Luc Godard, a francia-svájci anar
A Sympathy For The Devil kezdettől fogva koncertkedvenc volt: ezzel zárta Stones az 1968 decemberi The Rolling Stones Rock and Roll Circus tv-show-t, az 1969-es Hyde Park-i koncertet, de azóta is folyamatosan műsoron tartják, nemegyszer látványos színpadi elemek kíséretében. Például az 1990-es Steel Wheels/Urban Jungle turné során közvetlenül a színpadi ultramodern építmény tetejéről felhangzó 2000 Light Years For Home után süllyedt le egyre mélyebbre a fény, majd „odalentről” vörös lángnyelvek csaptak fel…
A Beggar’s Banquettel már a borítónál baj volt: egy mindenféle erotikus és „forradalmi” szimbólumokkal összefirkált WC-t ábrázolt. Ezt az akkori cenzúra nem engedélyezte, így született a krémszínű tasak, és rajta a jól nevelt, kurzív írás. Ez szinte válasz volt a Beatles White Albumának lecsupaszított fehér borítójára…A belső, kinyitható borítón azért láthatók voltak a fiúk egy nagy tivornya kellős közepén, amelyet egy, a lemez reklámozására szervezett, orgiába hajló bulin készítettek. A „pikánsabb” felvételek közül, amelyeken Chaucer Canterbury meséinek hangulatát idéző buja kocsmárosnék és örömlányok osztották bájaikat a vendégeknek, azért több bekerült a korabeli sajtóba...Végül 1984-ben az album CD-kiadása már a WC-s borítóval jelent meg.
Az album a nyitódal ellenére a blues-os hagyományokhoz való visszatérést is jelentette a Rolling Stones számára. A Sympathy után felhangzó No Expectations akusztikus blues-balladája tisztelgés Robert Johnson Love In Vain-je előtt, amely a következő Stones-lemezen szerepel, és főleg Brian Jones érző slide-gitárjátéka miatt emlékezetes. Ez volt a szőke muzsikus egyik utolsó nagy alakítása a Kövek tagjaként. Ugyancsak ő fújja a szájharmonikát a parodisztikus country-dalban, a Dear Doctorban, amelyet Jagger és Richards kántálnak végig enyhe illuminációra utaló hangulatban. A Parachute Woman-ben viszont ismét Mick fújja a herflit, és veszi vissza kihívó stílusban jól ismert „kis vörös kakas” szerepét. A Jigsaw-Puzzle furcsa figuráival, végtelen strófáival akár Bob Dylan-dal is lehetne. Jagger közismerten nagy Dylan-rajongó (Nemcsak a Like A Rolling Stone miatt), és eredetileg a Sympathy For The Devilt is „Dylan-es stílusban” akarta eljátszani, de végül hallgatott Richards sok ütős ötletére.
A második oldalt kezdő Street Fighting Man újra „politikus nóta”. Mick maga is részt vett az 1968. márciusi nagy londoni béketüntetésen, amelyet az amerikai nagykövetség előtt tartottak 25 ezer ember részvételével és szemtanúja volt a „Grosvenor téri csatának”. Ebből született a dal, amelyben azt a következtetést vonja le, hogy az „álmos Londonban nincsen hely az utcai harcosnak”. Valóban, ellentétben 1968 forrongó nagyvárosaival, Párizzsal, Nyugat-Berlinnel, Rómával, New York-kal, Chicagóval, Londonban jószerével ez volt az egyetlen nagyszabású megmozdulás, amely összecsapásokba torkollott. Bár Stones-ék próbálták tagadni, hogy a dal válasz a Beatles Revolutionjára, beszélhettek…A készülő album első kislemezét viszont az Egyesült Államokban rögtön elhallgattatták a rádiók, mivel augusztus 31-én, alig néhány nappal a
A country-blues ismét az akusztikus vonalat erősíti a Prodigal Sonban, amelyet Robert Wilkins „tiszteletestől” vett át az együttes. A Stray Cat Blues, a lemez egyik legharsányabb, mindenféle gitártorzítással körülvett dala sem növelte a Stones jó hírét, mivel főhőse egy 15 éves lány után koslat. Ugyancsak ebben járta be a sajtót az az eset, hogy egy tizenéves angol lány felkereste a bandát a felvételek helyszínén és fotót szeretett volna fiúkkal. Jagger és többiek rábólintottak, azzal a kikötéssel, hogy vegye le az ódivatú hosszú szoknyáját. A lány nem sokat teketóriázott: meztelenre vetkőzött és a fotók elkészültek…
A Factory Girl már finomabb, kongával, tablával, mandolinhangú mellotronnal, hegedűvel és akusztikus gitárral, szinte amerikai közép-nyugati népdalt hallunk. Rangos közreműködők, Ric Grech, a későbbi Blind Faith-tag és Dave Mason, a volt Traffic-gitáros, játszanak a bandával, ismét bizonyítva, hogy akkortájt a szakma legjobbjai nem zárkóztak el egymás elől.
A Beggar’s Banquetnek nemcsak a nyitánya, hanem befejezése is telitalálat: a Salt of The Earth-ben a dylan-es hatás még erősebben kijön, mint a Jigsaw Puzzle-ban, és a vége olyan, mintha egy amerikai fekete istentisztelet extatikus csúcspontját hallanánk – nem véletlenül, hiszen a faji zavargásairól elhírhedett Los Angeles-i városrész, Watts Street Gospel Choir-ja felel Jagger hangjára, miközben Hopkins egyre megszállottabban csépeli a billentyűket.
„igyunk a keményen dolgozókra
kik a mélyben születnek, igyunk azokra
Emeljük poharunkat jóra és rosszra
Éljen hát soká a föld sója”
A szöveg, amelynek első versszakát szokatlan módon Keith énekli, Jagger bevallása szerint „rendkívül cinikus hangulatban” született, mivel olyanokról írta, akiknek soha nem volt hatalmuk és nem is lesz, és felemelésükért sem ő, sem más nem tett és nem tesz semmit.
A Salt of The Earth, bár egyike a legszebb Stones-daloknak, nagyon ritkán hangzott el élőben. 2001 szeptemberében Jagger és Richards duóban adta elő a New York elleni terrortámadás áldozatainak emlékére tartott koncerten. Pedig ez a dal megelőlegezte a következő albumon hallható másik „Stones-gospelt”, a You Can’t Always Get What You Wantot, amellyel az együttes a mai napig megénekelteti a közönséget.
A Beggar’s Banquet reklámozásának szánták az 1968 december 10-11-én felvett The Rolling Stones Rock and Roll Circust, amelybe meghívták John Lennont, Eric Claptont, a The Whot és a Jethro Tullt, a brit tv azonban nem adta le a show-t egészen 1996-ig.
A lemezzel lezárult a Rolling Stones klasszikus ötösének története. Brian Jones új utakra indult, ő lehetett volna a „világzene” egyik úttörője, de már csak fél évet adott magának (vagy adtak neki mások, ez a mai napig nem derült ki egyértelműen). A többi Kő azonban kövület-korát is megérte a színpadon…
