Sorsuk által köttetett! 3 fejezet.
Dátum: 2009. október 21. 12:34Műfaj: NovellaCimkék: barátság, fájdalom, szerelem, háború, félelem, emlékek, szabadság |  |
A történetben a II. világháborúban megtörtént eseményeket vettem alapul. A nevek részben valósak részben kitaláltak. A szereplők valós életét a megpróbáltatások tükrözik. A bujdokolás a munkatáborok. És az emberek által elkövetett erőszakos cselekvések valósak. A többi, általam kitalált esemény. N
HARMADIK FEJEZET (Sorsuk által köttetett.)
1939,szeptember 1.
A Rafael család már egy éve bujdokolt. A cigány üldöztetés miatt. Anna amikor csak tudott írt néhány sort a naplójába. Többnyire arról, hogy milyen az erdőben élni. De írt azokról az emberekről is. Akikkel együtt bujdokoltak. Egy alkalommal, ezt írta.
Kedves Berta!
Nem tudom milyen nap van. Csak azt tudom, hogy nagyon hideg van. Ősz van a fák levelei lehullottak. Az emberek, akikkel együtt élünk itt az erdőben. Azt mondják, hogy ilyenkor veszélyes itt maradnunk. Könnyen megláthatnak a katonák. Nincs ami eltakarjon minket. Azt hiszem el megyünk innen. Néhány férfi elkezdte a nyomokat eltüntetni. Az egyik férfi, akit apu jól ismert még régebbről. Nem rég veszítette el a kisfiát. A felesége itt szülte meg az erdőben. Nem tudom pontosan miért halt meg. De azt mondja Anyu, hogy a gyerek megfázott és tüdőgyulladást kapott. Ez nagyon szomorú! Ha nem így élnénk ő sem halt volna meg. Nem tudom még mennyi ideig fogunk bujkálni és vándorolni. Hogy ne találjanak meg minket a katonák. Anna.
Az idő, lassan telt Anna számára. Mégis eltelt néhány év. Sokat gondolt Bertára. Egy nap amikor apja vissza jött. Az élelem beszerző útjáról. Jó!... bár mégis rossz hírt hozott családjának. Találkozott Simon úrral. Nehezen ismertem meg. De rám köszönt. Mondta Jenő. Nagyon le soványodott. Csak néhány szót tudtunk beszélni. Azt is úgy menet közben. Arról beszélt, hogy a városban elkülönítettek a zsidók számára egy területet. Három utca és 14 házból áll. Azt mondta, hogy olyan sokan vannak, meg kellett osztaniuk a lakást ahol laknak. Egy másik zsidó családdal. És csak egy szobás a lakás. Anna mielőtt apja folytatta volna. Gyorsan szavába vágott. Na és Berta, róla mit mondott? Jenő, lányára nézett. Majd azt mondta. Élnek Anna! És ez a lényeg. Sajnálom de nem mondott többet. Igazad van, mondta Anna. Hisz az a fontos, hogy élnek.
Az Ehrenhal, családot az évek során. A városon belül. ki épített város részbe költöztették. Úgy nevezett, Gettóba. A vagyonukat el kobozták. Kevés személyes holmit vehettek csak magukhoz. A bankszámlájukat zárolták. Berta nehezen viselte a körülményeket. Napról, napra éreztették velük. Nem kívánatos emberek. A zsidó emberek könyörtelen körülmények között éltek. Szinte egymás hegyén hátán. A gettó határain belül. Berta teljesen össze omlott. Néhány napja amikor édesanyjával. A szomszéd házba mentek, hogy élelmiszert vegyenek. A kevés megmaradt pénzükből. A szemközti házból embereket hurcoltak ki a NÁCI katonák. Voltak köztük gyerekek is. A falhoz állítva lelőtték őket. Az egyik még mocorgott. Egy katona oda ment. És a földön fekvő embert fejbe lőtte. Mind ezt látva Berta, napok óta még csak az ablak közelébe sem ment.
Meg bújva a szoba azon sarkában ahol az ő helye volt ki jelölve. Elő vette naplóját. Majd ezt írta.
Drága Anna! 1944. április. 3-a van
Nagyon szörnyű dolgokat látok. Az embereket a NÁCI katonák nem veszik állatszámba sem. Nem hogy ember számba. Nem rég láttam, emberek ki végzését. Nem tudom, fel nem foghatom! Mi történik a világban? Remélem te nem élsz át ilyen szörnyű dolgokat. Az hallottam, hogy a zsidókat is elhurcolják munka táborokba. Lehet, hogy hamarosan minket is elvisznek. Csak az éltet, hogy még van remény a túlélésre. Minden reggel ha fel ébredek. Arra gondolok, hogy még egy nap. És talán vége. Nem kell többet éheznünk és félnünk. Talán lesz valaki, aki meg kegyelmez nekünk. Berta.
Már 1944. április 5.-e
Ezen a napon kellet Bertának először viselnie. A sárga csillagot. Ami azt jelentette, hogy zsidó. Szülei nehezen tudták rá venni, hogy viselje. Az ekkor már 16 éves lány. Mélységesen sérelmezte, hogy megkülönböztető jelzést kell magán viselni. Nehezen fogadta el, hogy nem kívánatos személy. Berta egy alkalommal. Az ablakhoz rohant. Majd ki kiáltott az ablakon. Mocskos Nácik! Nektek kellene.... ! Apja és egy másik férfi, azonnal a földre teperte Bertát. A katonák nem tudták pontosan honnan jött a hang. Ezért az egész házra sorozat lövést adtak. Csak a szerencse, hogy senki sem sérült meg. Berta mindenkitől elnézést kért. Nem gondolta, hogy ennyi ember életét teszi kockára. Csak azt szerette volna ha őt is lelövik. Mert nem bírja tovább el viselni ezt a nem emberhez méltó életet. Az egyik bácsi akik velük élt a lakásban. El mondta Bertának, hogy mindannyian ezt érzik. Még sem lenne bölcs csak úgy eldobni magunktól az életet. Mert amíg mozgunk és beszélünk. Amíg együtt lehetünk a szeretteinkkel. Addig még van esély hogy így is marad.
Pár hónappal később júniusban. A gettóba gyűjtött zsidókat elszállították, Veszprémbe. Néhány nagyon idős, ember kivételével. Ahogy oda értek. Látták, hogy a vagonokban,csak zsidó emberek vannak. Frida asszony, egy régi ismerőst vélt látni. Aki még családjával a háború előtt elköltözött Nagykőrösről. Miközben a vagonokba szálltak igyekezett, hogy a kislány közelébe férkőzhessen. Egykori tanulója volt akinek zongora leckéket adott. Amikor a vagonban a kislány mellé állt. Egy kis öröm mutatkozott az arcán. Majd meg szólította. Nahát Abigél! Meg ismersz? A kis lány némán nézte őt. Alig volt fiatalabb Bertánál csak 14 éves volt. Azután átölelte Frida asszonyt. És azt mondta. A szüleimet megölték. Én el futottam amikor történt. A papám véletlenül össze ütközött egy náci katonával, aki el esett. Nagyon dühös lett. Ordítozni kezdett vele. A papa le térdelt úgy próbált bocsánatot kérni.
De a katona elő vette a fegyverét és az anyu fejéhez szorította. Mind ketten könyörögtek az életükért. Azután lelőtte őket. Amikor engem is leakart lőni. Náci katonák fordultak be a sarkon. Az egyik házba mentek. A tiszt is oda ment. Így menekültem meg. Láttam ahogy embereket rángatnak ki a házból....! Akkor futottam el. Útközben egy katona rám lőtt. De nem talált el. Azt hiszem csak rám ijesztettek. Nagyon féltem, és össze pisiltem magam. Ők meg csak nevettek rajtam. A szomszédok találtak rám. Így menekültem meg. A kislányt, Ehrenhalékat és más zsidó embereket, Auschwitzba vitték. Berta még útközben próbálta leírni mit lát. Ott állt szorosan az vagon falánál édesapjával. Egy kis résen át látta a táját, amin keresztül vitte őket a vonat. Tudta, hogy Anna és szülei az erdőben bujkálnak. Nem tudta merre pontosan. De azt remélte. Nagyon távol a szörnyűségektől. Berta utolsó ceruzáját vette elő kabátjából. A naplóját kivette a kabát belsejébe készített zsebből. Majd írni kezdett.
Drága Anna!
A helyzetünk változatlan. Sőt amennyire lehet csak rosszabb lett. Egy vonaton vagyok. De rajtam kívül, legalább százan vagy többen is vannak itt, egy vagonba zsúfolva. Egy más mellet állunk mint ha csak állatok volnánk. A vagon végében állok szemben a sarokkal. Így egy kicsit tudom mozgatni a kezem. Itt csecsemők is vannak. Folyamatosan sírnak. Néha megállunk újabb emberek szállnak a vagonokba. Nagyon meleg van. Szomjas vagyok és éhes. Sokan azt mondják hogy ahova visznek minket. Az egy kivégző tábor. Nem tudom mi igaz belőle. De remélem nincs igazuk. Mert ha igen, sohasem olvashatnád a naplóm. És nem tudnád meg mennyire rossz körülmények között élünk. Remélem drága Anna, hogy élsz még!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
