SZERELEM

Szerző: Sonkoly ÉvaDátum: 2011. május 13. 20:06

Műfaj: NovellaCimkék: igazi

Térképet nézek, fel-le, pásztázza a szemem, s megáll egy kék helyen. Adriai-tenger - olvasom újra, meg újra. Képzeletem elindul. Vonaton ülünk, alig múltam húsz. Útitársunk ott szemben hófehér hajú, idős hölgy. Olyan múlt századból itt felejtett mozdulatokkal pakol.

- Nászutasok? - kérdezi kedvesen.

Összenézünk, s bólintunk. Úgy éreztük ez a kis füllentés nem bűn. Fél éve vagyunk házasok, lehetne még talán az is.

Semmiségekről beszélgetve kiderült, ő is Abbáziába utazik. Így mondta, a régi magyar nevén.

- Ott van a családi nyaralónk, volt - javította ki magát. - Ma már szálloda, ott a parton.

- Nem ott, de hozzá közel fogunk lakni - mondtuk.

- Igen - válaszolta, s elmerengett. - Ez most Jugoszlávia, de gyerekkoromban minden nyarat itt töltöttem. Szeretem a tengert! - sóhajtott.

Elárultam, én most látom először.

- Majd szólok, ha megpillantjuk. Akkor beleszeret, talán örökre - mondta.

Nemsokára feltűnt az a csodás kékség, ott egy pillanatra.

- Szép - mondtam, de nem éreztem azon kívül semmit, mint amit kimondtam. Pedig aznap este altatót zúgott a fülembe csendes morajlása, vágyat ébresztett bennem, hogy reggeli után első utam a partra vezessen. A végtelen kékség akkor bűvölt el először. Csak ültem a sziklán, s messze néztem, hallgattam, mit mondanak a hullámok. Hívtak, csalogattak messze, ameddig a szemhatáron összeolvad az ég s a víz kékje.

Azután Fiumében láttam az első mélyen merülő tengerjáró hajókat kikötni, indulni.

Sok idő telt el, mire újra találkoztunk. Dalmácia hűs vize, csodás partja a közeli fenyőkkel, sziklákkal feledhetetlen látvány volt.

Sokfelé lehet utazni, de mikor tervezni kellett abban mindig benne volt a tenger.

Az Égei-tenger homokos partján éreztem először azt a végtelen, hatalmas erőt, ami odaköt. Hogy része vagyok csak az életnek nem központja, csak valami apróság, aki onnan jött, s hatalmas ereje mindig visszahív.

A Földközi-tengeren tett hajóutam megértette velem a régi kereskedők kalandvágyó lelkét, végtelen szerelmét az egyetlen örök, hatalmas víz felé.

Árad a parton ki, vissza, mintha hívogatna. Ár, apály, ahogy a Hold akarja.

Alkonyati utazáskor koraeste nézem a Hold fényét, kerek arcát. Hív, csalogat, ezüst fényt csorgat felém, s messze, oda a tengerekre...

vissza a főoldalra ajánlom ezt a cikket

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.