Szerelem ősszel
Dátum: 2008. szeptember 08. 17:54Műfaj: NovellaCimkék: szerelem |  |
Akkor az ősszel valami végbe ment benne, de még nem tudta, hogy mi az, csak érezte, hogy nagyon jó dolog!Egy ember ült kint az őszi ég alatt, este egy kerti székben, valahol egy ház mögött és nézte a csillagos eget, és egyre csak a lányra gondolt, arra hogy mennyire szereti, s hiányzik neki!
Akkor az ősszel valami végbe ment benne, de még nem tudta, hogy mi az, csak érezte, hogy nagyon jó dolog!
Egy ember ült kinn az őszi ég alatt, este, egy kerti széken, melyben kényelmesen elhelyezkedett, lábait kinyújtotta, karjait mellkasán összefonta – egy kicsit azért már hideg volt-, nézte a csillagos eget, és ébren álmodott.
Az az ősz is nagyon furcsa volt, szép és hosszú, mintha a nyárból egy kis darabka itt maradt volna és az ősszel kézen fogva, töltötték be az egész várost!
S azt hiszem, ő is így érezte magát, lelkében most volt nyár, az őszben. Csak sétált a városban és nagyon boldognak érezte magát, talán életében most volt valójába, igazán boldog.
Sütött a Nap, és hiába volt október vége, mégis melegített, s ez még jobban kibélelte szívét, lelkét meleg boldogsággal.
S életében kevésszer, de most igazán boldognak érezte magát és nagyon jó volt! Néha még mondogatta is magában: „Hiába fáj a hátam, lábam, vagy bárhol is, a lelkem az nagyon boldog! Most jól vagyok! Nagyon jól vagyok!”- és akárhányszor elismételte magában, mindig mosolyra húzódott a szája, és ha nem látta senki, örömében még nevetett is.
Este, ha lefeküdt az ágyban, elalvás előtt sokszor végiggondolta az elmúlt napok, hetek történéseit és ilyenkor boldogan hajtotta álomra a fejét. S reggel, mikor felkelt, még mindig boldog volt, mert egyre csak az elmúlt napokra tudott gondolni és már előre örült annak, hogy ez nem ért véget és a jövőben még rengeteg dolgot meg kell tennie, és minden még jobb lesz, és ez a jövőbe vetett remény éltette, amióta megismerte a lányt!
Azt a lányt, aki elhozta neki a boldogságot ebben a furcsa őszben! Aki miatt megint érezte, hogy mégis érdemes élni, s olyan jó, hogy ő itt van ebben a világban, ebben az őszben!
Érezte, hogy most minden nagyon rendben van, a világban, amit épített magának, amiben él, s persze benne is, a lelkében a szívében, az agyában!
Bármerre is nézett, mindig boldog volt, mert a lányt ott hordozta szívében. Szerette nézni a csillagos, felhőtlen őszi eget a hűvös estében, a lemenő Napot, ami búcsúzásával megszínezi a felhőket s az eget, a lehullott színes őszi faleveleket, és azokat is amik még kapaszkodnak az ágakon küzdve az elmúlással, ami mögött ott bujkált az új élet reménye, ami egy új tavaszban fog megszületni és egy nyárban fog kiteljesedni, újból élni!
De most ősz volt, de milyen szép ősz!
Hiába ott élt, abban az őszben, mégis oly nehezen hitte el, hogy az a sok csodás dolog, amit megélt, az vele történt meg, - ő fogta meg a lány meleg kis kezét, s a lány hagyta neki, és ő is simogatta az ujjait, az a lány az ő kezét fogta meg séta közben, és ő meg csak állt ott mellette és szorosan fogta a kezét, melynek érintése maga volt a remény, ami minden rossz dolgot elfedett és régi sebeket gyógyított be!
Olyan furcsa volt számára annak a régen eltemetett érzésnek a hirtelen felszínre törése, hogy néha a megélt eseményeket csak egy álomszerű függönyön át látta, és ilyenkor nem tudta eldönteni, hogy valóban megtörtént e minden, vagy csak a képzelete, régi álmai tréfálják meg!
De mikor szétnyitotta azt az álomfüggönyt és még mindig látta, - tisztábban persze – s érezte az eseményeket, a lányt, a vele eltöltött órákat, olyankor megnyugodott, hogy mégsem álom volt és nem is az elméje gonoszkodik vele! S ilyenkor szerette volna újból akkor és ott, érezni, hallani a lányt, megfogni a kezét, megsimogatni az arcát, haját, vagy csak úgy nézni, némán ülni mellette s érezni minden egyes apró rezdülését, tudni, hogy ott van vele, mellette!
Lelkében érezte, mennyire jóleső érzés szeretni a lányt, de ez az érzés ugyanakkor bántotta is, annyiban, hogy még nem mondta meg ezt neki, szétfeszítette szívét, lelkét, annyira tele volt azzal a szeretettel, amit a lánynak szánt. Várta, már nagyon várta, hogy mikor robbanthatja szét az érzését, hogy piros, meleg kis szerelemdarabkákkal, - amiket bársonyos érintésűeknek képzelt el – körbeölelje a lány lelkét, szívét, hogy éreztesse vele, számára most ő a legfontosabb ember, akit nagyon-nagyon szeret!
Érezte, hogy egyre jobban közeledik az a nap, de mégis olyan nehéz volt várni rá!
Egy ember ült kint az őszi ég alatt, este egy kerti székben, valahol egy ház mögött és nézte a csillagos eget, és egyre csak a lányra gondolt, arra hogy mennyire szereti, s hiányzik neki!
Hosszú évek után, most megint nagyon szerelemes volt és hihetetlenül boldog!
Igazán szerelmes!
2005. 11. 03-08.
/2008. 09. 08./
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
