Tévedés
Dátum: 2008. március 26. 21:10Műfaj: NovellaCimkék: tévedések, sora |  |
Némán ült a folyó partján, és a vízben felsejlő arcot nézte. A lágy szellőtől a víz felszíne épp csak fodrozódott, így az arc, amely visszanézett rá, tisztán kivehetővé vált.
Csillogó, óriási zöld szemek, élénkvörös, göndör hajzuhatag. És haloványbarna szeplők. Azok az átkozott szeplők! Egyenként gyűlölte mindet.
Kislánykorában legkedvesebb álma az volt, hogy egyfajta modern Hamupipőkeként megjelenik előtte a Jótündér, és tökhintó helyett az arca apró pöttyeit varázsolja el. Ez mára mit sem változott. Mikor a metrón ül, vagy a buszon utazik, azt figyeli, hogy kinek milyen tulajdonsága van, amely a szépségével kiemeli őt a többi közül. Hitt benne, hogy mindenkiben van valami tökéletes, valami irigylésreméltó. Hol egy dús, egészséges hajzuhatag, hol egy tökéletesen szép, hibátlan arcbőr, hol egy bájos mosoly ragadta meg a figyelmét. Minden egyes emberben meglátta a szépet.
Ám most, a folyóparton ülve hiába igyekezte gondosan feltérképezni a tükörképe szépségét, csak hibákat talált. Átkozott vörös haj, amely mindig felhívja rá a figyelmet, akármerre is jár. Átkozott hófehér bőr, amely mindig olyan könnyedén megpirul a koranyári napfényben. És átkozott, átkozott szeplők, melyeket eltüntetni nem lehet!
‒ Mindenkinek a maga keresztje! ‒ sóhajtott fel reményvesztetten.
És gyakran, Hamupipőke mellett, Csipkerózsika jelmezét is szívesen öltötte volna magára. Csak aludni, a kegyetlenül bámuló pillantásokat nem látni, s az őt tökéletesnek tartó tekintetre ébredni… Mint aki álomból tért magához, megrázta a fejét, még egyszer lenézett a tükörképére, majd hirtelen mozdulattal felkapta a mellette heverő kis kavicsot, és teljes erejéből belevágta a vízbe. A hullámok szétoszlatták arcképének mását. Ettől kissé megnyugodott. Miként idővel a víz felszíne is ugyanezt tette, s arcának vonásai újra felsejlettek a tükröződő felületen. És mellette egy másik arc is kibontakozott.
‒ Peti! ‒ kiáltott fel a lány meglepetten.
‒ Szia Panna ‒ felelte a fiú mosolyogva.
‒ Mit keresel Te itt? Hisz azt mondtad elutazol!
‒ Igen, úgy volt, de…
‒ S mondd, mégis mi változott? ‒ kérdezte Anna, miközben a fiú arcát fürkészte kíváncsian.
‒ Minden ‒ válaszolta Péter egyszerűen, és megcsókolta a lányt.
A lányt, akit annak előtte ’répának’ csúfolt égővörös haja miatt, ’kispulykának’ a szeplői végett, s Hófehérkének porcelánfehér bőre miatt. Mindez hirtelen tört elő Anna emlékei közül.
Már nem voltak kisiskolások, mint akkor. Már nem csúfolták egymást, mint akkor. Barátságuk az évek alatt csak egyre szorosabbá vált, ezért fájt a lánynak annyira, mikor a fiú bejelentette; vidékre utazik, Debrecenbe, mert elfogadott ott egy kecsegtető állást. Nem kérte, hogy maradjon, úgy érezte, nincs joga Péter boldogságának, vágyai beteljesülésének az útjába állni.
És ez a fiú most mégis itt van, itt, szorosan mellette a napsütötte Dunakanyar partján. És azt mondja, marad. Vele marad. És kimondatlanul vallja, hogy szereti. Őt. Annát. Hogy ez hogyan is lehetséges? Már nem érdekli. Már nem keresi azt, mi teszi őt magát különlegessé…elég volt, hogy érezte; „különleges vagyok”.
S tévedett...
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
