Töketlen ösztönös
Dátum: 2009. szeptember 27. 21:48Műfaj: EgyébCimkék: érzelmek, kommunikáció, férfi, párkapcsolat, szeretet, elfojtás |  |
Ki hóditson meg kit? A férfi és női szerepjátszások meddig terjedhetnek és mikortól hetetünk önmagunk? A bizonytalanság félelmet szül, a félelem dühöt és türelmetlenséget.
Feküdtünk a kádban egymással szemben. Beszélgettünk, megmostam a haját. Ahogy hanyatfekve masszírozni kezdte a melleit, egyből éreztem, hogy kezd átcsoportosulni a fejemből a vér délre. Ahogy gyöngyözött a hab a cicijén, aztán a combján... nem bírtam magammal. Áthajoltam hozzá hogy "segítsek mosakodni"; símogattam a melleit, a hasát; belecsókoltam a nyakába, miközben a kezem felfedező útra indult az ágyéka felé. Tudtam, hogy ez beindítja. Nem kis meglepetésemre finoman eltolt magától, de én csak folytattam. Megfogta a kezem és lehunyt szemmel annyit mondott: ne... most nem akarom. Belesúgtam a fülébe, hogy "lazíts Kicsi, tudod, hogy jó lesz... el akarlak kényeztetni" mire ő eréjesen rámszólt: nem érted, hogy nem akarom? Egy pillanatra megfagytam, majd hűvösséget színlelve visszaültem a kád másik felébe és csak annyit mondtam: jól van, oké. Nem akartam erőszakos lenni. Majd máskor - gondoltam. Biztos fáradt, biztos megint nyűgös. Gyorsan felhoztam valami témát, de nem nagyon akaródzott neki beszélgetni. Kiszálltam a kádból, megtürölköztem, de ő még maradt a vízben. Mondta, hogy nemsokára ő is jön, így felmentem a gallériára, az ágyba. Már nem is foglalkoztam a pár perce történtekkel, nem muszáj mindig szexelni. Befeküdtem az ágyba majd egy negyed óra múlva megjelent ő is. Bebújt a takaró alá, oldalra fordult háttal nekem, majd jóéjszakát kívánt. Ezt furcsállottam kissé, hiszen elalvás előtt mindig szoktunk kicsit csevegni, összebújni, símogatni egymást, de legalábbis mindig volt valaim gyengédség. Most nem volt. Sőt egyenesen ridegnek éreztem. Duzzog. De mi a baja? Gondoltam nem erőltetem, ezért csak odafordultam hozzá, megcsókoltam az arcát, majd visszafeküdtem. Nem telt el 10 perc, felkapcsolta a lámpát és felült. Kérdem mi a baj. Ül az ágyon összekulcsolt karokkal aztán rámförmed: - Hogy te milyen töketlen vagy! - Tessék?? - Mi a francért nem tudsz egy kicsit rámenős lenni? Azt hitted nem akarom?? - Hát nem is egyszer mondtad! - Az nem jelent semmit. Én is akartam, de nő vagyok a szentségit! Én elvárom, hogy meghódítsanak és éreznem kell, hogy akarnak! Azt hittem felrobbanok a méregtől. És ez kezd tipikussá válni, amit számos barátom alátámaszt. Ez az elv, miszerint "Mivel nő vagyok nem tudom mit akarok, de fenntartom a jogot hogy hisztizzek ha nem kapom meg!" a végletekig fel tud dühteni. Akarja, akarja, de nem mondja ki. Találd ki mit akar, de ha nem történik meg, akkor jön a durca. Gondolj bele, hogy milyen kiábrándító tud lenni, amikor csak te kezdeményezel és a másik csak el-elvétve, vagy soha. És ez nem csak a szexre igaz, hanem az ismerkedési folyamatokra és egyéb emberi kapcsolatokra is. Én pedig egy idő után szóvá teszem. A legutóbb megkérdeztem valakitől hogy valami baja van-e velem. Akar-e egyáltalán találkozni. Erre mondta, hogy persze, hogy akar, de ezt miért kérdem. Erre mondom, hogy mivel nem igazán szokta forszírozni a találkozást, nem keresi a társaságom, így erre a következtetésre jutottam. Azt mondja, hogy ő nem olyan, mármint nem tudja, nem szereti kifejezni az érzéseit. Szóval valaki vagy mulya vagy megjátsza magát. Ebből a szempontból inkább liberális vagyok és a kölcsönösséget preferálom - jóllehet mindenki úgy alakiítja a véleményét, hogy kényelmes legyen neki. Ahogy korábban is írtam, adok időt a másiknak. És mert én vagyok a férfi, persze tudom, hogy nekem ILLIK kezdeményeznem. Oké, legyen így - legalábbis az elején. Tegyük fel akarok valakit. Tetszik és szeretek vele lenni, élvezem a társaságát. Keresem és igyekszem minnél többször találkozni vele. Ha ő is szívesen rááll és látszólag ő is élvezi a társaságom, akkor mondhatnánk minden oké. De ha már eltelt egy kis idő, eltelt 4-5 hét, akkor szerintem joggal várhatom el én is, hogy hangot adjon annak, hogy szereti a társaságom. Nem nagy vallomásokra gondolok, csak annyira akár, hogy célozgasson a következő találkozásra. Hogy esetleg ne csak én invitáljam. Egy ideig csak kóstolgatom a másikat. Ízlelgetem a személyiségét. És ha "ízlik", akkor igénylem a társaságát és egyre többet akarok belőle. Lelkes vagyok és mohó. Aztán jön egy pillanat, amikor felteszem magamnak a kérdést: és ő hogy van ezzel? Jóllehet érzem, de akkor is... akkor is mondja ki. Tudnom kell. Lehet önbizalomhiány vagy valami más pszichikus dolog, de nekem akkor is kell a megerősítés. Nem nagy. Valami fogódzó kis apróság: egy gesztus, egy szó. Csak valami kis alamizsna-kinyilatkoztatás, hogy ő is akar, hogy én is kellek. Különben lelohad a lelkesedés és rövid időn belül szembesítem a bennem zajlókkal, ami kicsit olyan, mint amikor valaki csak azért mondja a másiknak, hogy szereti, hogy hasonló választ csikarjon ki belőle. Ez jellemzően akkor fordul elő, amikor bizonytalan vagy a másik érzéseit, a hozzád fűződő viszonyát illetően. És a bizonytalanság félelmet szül, a félelem dühöt és türelmetlenséget. Ha nincs válasz, előbb-utóbb de feladom. Lehet hiba. Én a szavak embere vagyok, aki nagy jelentőséget tulajdonít a verbális kommunikációnak, az érzelmek szavakká formálásának. Nem derrogáló beszélni az érzelmeimről egyáltalán, sőt. Nem is tudom megállni, de nem is akarom és ha valaki nekem fontos, akkor ezt igyekszem tudatosítani benne. Ez van. Ezt adom, és ezt is várom el. És nehezemre esik megérteni, hogy azok a dolgok, amelyek belőlem ösztönösen törnek elő, miért hiányzik olyan sok emberből. Szívesen gondoskodok a számomra fontosakról és szerintem természetese hogy a másik megérzi, ösztönösen megérzi, hogy mikor és milyen mértékben van szüksége a másiknak az odafigyelésre, a törődésre. És miért nem lehet hanyagolni a megjátszást? Azt várom el, amit én is adni tudok. De a sok legtöbbször nagyon sok.vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pergamon (#13121) | 2009. október 05. 12:39 |
A csaj valszeg maga sem tudja mit akar, és ezért még Téged hibáztat - nem sok jót igér. Sztem Neked jó a hozzáállásod, és előbb-utóbb fogsz olyan lányt találni, aki meg is érti. | |
| |
2. Pergamon (#13120) | 2009. október 05. 12:27 |
Hasonlóképp gondolkodom, sőt én kicsit tovább is elmegyek. Szerintem ha valaki akar valamit, akkor tenni is hajlandó érte. Ha nem tesz érte semmit, akkor ez annyira nem is lehet fontos neki. Hiába beszél egy anya arról, mennyire imádja a gyerekét, ha nem gondoskodik róla megfelelően. | |
| |
