Üveggömb
Dátum: 2008. november 27. 19:52Műfaj: NovellaCimkék: emlékek, karácsony, szeretet |  |
Három ember. A történetben szereplők egy kisfiú, az édesanyja és a nagyapa. Három ember három féle szemszögéből mesélődik a történet jelenben és múltban. A szeretett ember és az emlékei örökké élnek szívünkben. Egy megható történet a szeretetről az emlékekről és az ünnep meghitt pillanatairól. |  |
(Első rész)
Marci szívét a téli időjárás midig felmelegítette. Már november végén ünneplőbe öltöztette szívét. Ilyenkor az időember faggyal teli zsákját kibontotta és a fagymadárkák jeget fújtak, útra, rétre, mezőre. Sokszor töltötte a téli délutánokat a meleg szobában és hallgatta a kandallóban pattogó tűz énekét, amely nyugodtsággal öntötte el gondolatait. Ilyenkor szeretett egyedül lenni. Így nem zavarta senki az emlékezésben. Kezében üveggömböt tartott. Néha felemelte a mennyezetről lelógó lámpabúra felé és úgy figyelte csillogását, amelyben ezüstösen ragyogott a kicsiny angyalka.
Odakint nagy pelyhekben és olyan sűrűn esett a hó, hogy az ember azt hihette volna, ha kinéz, hogy a természet az ablakra kívülről fehér csipkefüggönyt akasztott. Marci már korán reggel felébredt, mert karácsony szentestéjének napján egy ilyesforma hét éves kisfiú bizony már nem aludhat, hiszen annyira sok dolga akad! Még csak pirkadt, mikor kipattant a szeme és fürgén kiugrott a meleg ágyból, hogy odaszaladjon alvó anyjához. Úgy látta jónak, hogy figyelmeztetnie kell őt, kelljen fel már végre, mert biztosan elfelejtette, ma karácsony van és annyi feladat vár még rájuk. Anyja mosolyogva nyitotta ki szemét. Lágy hangon betessékelte a fiúcskát saját takarója alá, mondván maradjon még egy kicsit nyugton, mivel még nem fűtöttek be az olajkályhába. Ilyenkor bizony rettenetes hideg van még a szobában. Marci duzzogva bújt be anyja mellé, de hamarosan újra elszenderedett anyja testének finom illatára és szerető melegének hatására.
Arra ébredt fel, hogy finom kakaóillat csiklandozza pisze orrát s a konyhából ismerős, de régen hallott hangot hall. Úgy rémlett neki, hogy a hang tulajdonosa nagyon kedves számára. Már nem is emlékszik, mikor járt náluk utoljára látogató. Megfordult az ágyban. Anyja már nem volt mellette és a szoba levegője sem csípte orra hegyét. Azóta lobogott a láng a kis kályhában és finom meleget árasztott újra. Kikászálódott a paplan alól. Lassan elindult a konyha felé. A szoba és a konyha között egy kis közlekedő vezetett, melyben ilyenkor is nagy volt a hideg. Marci máskor itt mindig keresztülrohant, hogy ne fázzon sokáig. Hirtelen kivágta az ajtót és a konyhában lévő kályhához szaladt. Megdermedt kezeit az izzó vastető fölé emelte, fürgén összedörzsölve tenyerét, hogy átjárja egész testét a meleg. De most nem így történt. Hősiesen tűrte a hideget és lábujjhegyen nagyon lassú mozdulatokkal haladt a zárt konyhaajtó felé. Mezítelen talpát sütötte a jéghideg kő. Hallgatódzott ki is lehet az-az ismerősen csengő lágy bariton hang, akit az imént is már hallott az ágyból. Nagyon lassan megfogta a kilincset és ugyanilyen lassan vagy még lassabban húzta lefelé egészen addig, míg egyszerre csak kinyílt. Arcát megsimogatta a bentről kiáramló meleg és akkor megpillantotta a bariton hang tulajdonosát. Nem hitt a szemének.
A szoba levegője kissé lehűlt. Odakint feltámadt a szél s néha-néha megzörgette az ablakok üvegeit, mintha az ember tudtára akarná adni, hogy a szobában is el szeretné járni széltáncát. Marci megborzongott. Emlékei szertefoszlottak fejében. Felállt, hogy megnézze a tüzet. A kandalló alján hunyorogva kacsingattak a vöröslő parazsak. Marci bosszankodva vette tudomásul, hogy ki kell mennie ebben a zord időben, hogy hozzon be némi fát, ha még szeretné élvezni kandallója melegét.
- Nagyapa! – kiáltott a kisfiú. Cingár alakja remegve ölelte át rég nem látott imádott nagyapját.
- Édes kisfiam! – könny csordult végig az öreg kissé cserzett ráncos arcán, amikor a kisfiút szorosan átölelte.
- Olyan régen nem jártál nálunk! Miért nem voltál idáig? Azt hittem már nem is szeretsz!
- Jaj, én bizony mindennél jobban szeretlek, csak azért jöttem ilyen sok idő elteltével, mert bizony nagyon messze jártam!
- És merre nagyapa?
- Olyan messze, ahol még a madár sem jár! Olyan messze, ahová senki, de senki nem merészkedik el, mert attól fél, hogy soha többé nem talál vissza oda, ahonnan elindult! Így hát csak a legbátrabbak mehetnek arra a helyre.
- És nagyapa! Te azért nem jöttél annyi ideje hozzánk, mert eltévedtél?
- Dehogy, dehogy! Azért mert nagyon nehezen találtam rá erre. És elővett kissé viseltes zsebéből egy csomagot. – De nagyon óvatosan vedd el, mert nagyon törékeny! Vigyázni kell rá! – Lassan átnyújtotta a fiúnak az elhasznált újságpapírba csomagolt ajándékot.
- Mi ez nagyapa?
- Egy üveggömb.
- Egy üveggömb?
- Vedd csak le róla a papírt, majd meglátod!
A fiú óvatosan bánt a csomagolással, úgy ahogy az öreg tanácsolta neki.
- Ó, ez gyönyörű! – ámult el a fiú és egy csodálatosan szép karácsonyi díszt tartott a fény felé, melynek fénye átjárta a gömb belsejét és úgy figyelte a csillogást, ahogy játszott a gömbben lévő ezüst angyalkán.
- Elmondom neked, ennek az üveggömbnek a titkát! Ezt bizony, mint már mondtam, nagyon messzi és nagyon csodálatosan szép és varázslatos helyről hoztam. Úgy hívják ezt a helyet, hogy az Angyalok földje.
- Angyalok földje – ismételte halkan a fiú.
- Bizony! Ez a gömb képes arra, hogy szeretteink emlékeit megőrizze. Ha valaki, akit nagyon szeretsz és az a valaki nagyon messze kerül tőled és soha többé nem láthatod viszont, akkor is mindig ott lesz veled ebben az üveggömbben.
- Mindig ott lesz velem – ismételte újra a kisfiú.
Marci mérgesen dobbantott az ajtó előtt, hogy leverje a havat cipőjéről. Nagyokat prüszkölt, mikor belépett az ajtón. Leverte magáról a maradék havat. Gyorsan levette a vizes holmit. Kis idő múltán újra lobogott a tűz és forró teát hörpintgetett. Foteljában hátrahajtotta a fejét. Jól esett neki a csönd. A forró ital átjárta egész testét. Szemei az előtte lévő üres fenyőfát nézték. Már a kartondobozt is előszedte, amelyben az ősrégi díszeket tartotta. Minden karácsony után gondosan visszarakta őket és olyan helyre tette, ahol egész évben nincs rálátása, mert hát milyen az, ha nincs is karácsony és mégis szem előtt vannak. Akkor már nincs is nekik varázsuk. Egyetlen egy volt köztük, melyet sohasem rakott el, mert annak mindig volt varázsa. Akkor is, ha éppen nem a karácsonyt ünnepeltük. Sőt! Ha semmit sem ünnepeltünk, akkor is.
Marci vígan szaladt ki az udvarra, majd az utcára és onnét a közelben lévő domboldalra. Még a mindig sűrűn hulló hó sem zavarta. Szánkóját boldogan húzta maga után, szaladt-szaladt fel a dombra, hogy azután félelmetes gyorsasággal süvítsen le szánkójával, mintha többet sohasem akarna megállni. Elképzelte, hogy egészen addig siklik majd, míg el nem ér arra a bizonyos helyre, amiről drága nagyapja mesélt neki. Mindig sok gyerek szánkózott azon a dombon. A közelben lakó lurkók is ide jöttek, hogy élvezhessék végre a tél adta boldogságot. Marci tudta, hogy senkinek sem fogja elmondani az üveggömb titkát, mert biztosan nem értenék meg, így hát büszkén tartotta meg magának.
Kicsiny jégcsapocskák lógtak nadrágszárán, mire hazaért és már besötétedett. A hó még azóta is szakadatlanul esett. Már nagyon kezdett hiányozni neki anyja és nagyapja társasága. Gondolta, mire visszaér biztosan meghozta már a karácsonyfát a Jézuska és készen lesz a finom ünnepi vacsora is. Már érezte szájában fenséges ízét. Szánkóját nekitámasztotta a ház falának. Az ablakon keresztül meleg fények áradtak ki sárga színűre festve az udvaron lévő vastag hótakarót. Beérve sietősen rángatta le magáról a vizes kabátot. A jeges hócipőt szanaszét hajította, hogy végre már megpillanthassa a karácsonyfát. A szobába beérve ámulattal töltötte el a gyönyörű látvány. Ott állt a fa és rajta ott volt az üveggömb, melyet nagyapjától kapott és ez még varázslatosabbá tette.
Marcinak könny gördült végig az arcán. Emlékezett rá, hogy azon a karácsonyon, mire hazaért, nagyapja már nem volt ott. Anyja soha nem mondta el neki, hogy miért is ment el akkor, olyan hamar. Hiába sírt neki akkor is, hiába ütötte anyját kis kezeivel, hogy mondja meg neki hová ment nagyapja, anyja csak nézett rá és hallgatott. Az üveggömb ott díszelgett a fán, emlékét megőrizve az öregnek és ez azután is úgy volt. Újból kettesben voltak Szentestén, mint ahogy hosszú éveken át előtte és utána is. Sok év elmúltával az angyalok eljöttek anyjáért, hogy elvigyék egy szebb világba és vele együtt elvitték nagyapja titkát is.
Marci az utolsó díszt is feltette a fára. Lámpa fénye játszott a gömbben lévő angyalkán és ha belenézett az ember furcsa alakok rajzolódtak ki benne. Ilyenkor arra gondolt, talán az emlékek játszadoznak vele. Egy pár fahasábot dobott a kandallóban lévő tűzre, amely úgy lobbant fel, mint emberben a vágy, hogy újra együtt lehessen azokkal, akiket szeretett.
- Szia, apa! Megjöttünk! – nyílt az ajtó és két kicsiny szőke kékszemű lányka szaladt be rajta.
- Légyszi add ide nekünk az angyalos üveggömböt!
Mögöttük magas, barnahajú nő állt mosolyogva.
- Rendben, de óvatosan, mert törékeny! Vigyázni kell rá!
- De gyönyörű! – mondták egyszerre a kislányok. Arcuk csupa fény volt.
- Meséld el nekünk újra az üveggömb titkát! – kérlelték őt. Marci ölébe vette a két csöppséget és belekezdett. Míg mesélt, lassan az emlékek újra élni kezdtek, hogy örökké itt legyenek velünk.
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Major M. Gabriella (#6053) | 2008. november 29. 20:08 |
Köszönöm Maryna ! | |
| |
2. Marie Cruz (#5996) | 2008. november 28. 11:34 |
Szia Gabriella! Ez nagyon szép! | |
| |
