Vallomás
Dátum: 2009. február 07. 10:36Műfaj: NovellaCimkék: férfi, szerelem, gyilkosság |  |
Nem tudnám leírni, hogy miről is szól ez az egyperces. Túl sokról szól és túl kevésről. Csak elgondolkodtam, és azt szeretném, ha mások is elgondolkodnának.
Emlékszem arra a napra, amikor elmondta nekem, hogy elveszi Lilit. Épp hazaértem a munkából, amikor felhívott. Nagyon furcsa volt a hangja. Már akkor éreznem kellett volna, hogy valami nincs rendjén. Kérte, hogy találkozzunk.
A szemén is látnom kellett volna, hogy valami nagy baj van. De annyira fáradt voltam, képtelen voltam ilyenekre figyelni. Leültünk, mélyen a szemembe nézett, megfogta a kezem, és – világosan emlékszem rá, minden egyes szóra – ezt mondta:
- Erika, nagy szerelem a miénk. Soha nem fogom elfelejteni egyetlen percét sem. Boldogabb voltam melletted, mint bárhol is lehetnék valaha a világon. Olyan voltál nekem, mint… ezt meg sem tudom fogalmazni. De beleszerettem valaki másba. Azt hiszem, tudod, ki az.
Teljesen lefagytam. Meg sem bírtam szólalni. Azt vártam, hogy mikor ébredek fel ebből a rémálomból, de mikor hosszú másodpercek után sem történt semmi, éreztem a kezét a kezemen, éreztem az illatát, és éreztem a döbbenetet, értettem meg, hogy ez itt a valóság. És hogy éppen most veszítem el életem szerelmét. És hogy szerinte én tudom, hogy ki áll ennek a borzalomnak a hátterében.
- Nem, fogalmam sincs, hogy ki az, úgyhogy inkább áruld el!
Szomorú szemekkel nézett rám, mintha még én kínoznám őt.
- Lili.
- Lili? – mélységesen felháborodtam. Lili egy senki volt hozzám képest. Sosem hittem volna, hogy versenyezhet velem. Nem is ő versenyzett. A pénze. A háza, a nyaralója, a kocsija, a VIP belépői, a menő ismerősei…
Ezután minden homályos. Olyan, mintha nem is én lettem volna. Emlékszem, hogy ordítoztam vele, de hogy mit mondtam, azt már nem tudom. Azt sem tudnám megmondani, hogy hogy kerültem haza. De az után a nap után soha többé nem keresett. Közös ismerősöktől tudtam meg, hogy majd’ félév múlva elvette Lilit. Nem is tudom, hogy boldogok voltak-e. Sosem volt erőm beszélni róla, kérdezni vagy panaszkodni. Túlságosan fájt.
Egy napon aztán találkoztam velük az utcán. Épp egy bababoltból léptek ki. Azt hiszem, nem vettek észre. Én hosszú ideig csak rájuk gondoltam. Vajon gyerekük lesz? Vajon szeretik egymást? Vajon boldogok? Vannak olyan boldogok, mint mi lehettünk volna?
Aztán, a végzetes napon, sátorozni mentem. Egyedül. Van egy eléggé csendes, nem olyan sokak által látogatott kis erdőcske, patakkal, madárcsiviteléssel. Annyira nem szép hely, de annak, aki el akar vonulni a világtól, tökéletes. Nagy hátizsákkal a hátamon baktattam a folyó mentén, amikor ismerős hangot hallottam meg. Az Ő hangját. És egy női nevetést. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kik azok. Nem tudom, miért, de követtem a hangot. El kellett volna menekülnöm. Tudnom kellett volna, hogy ez nem vezethet semmi jóra. El kellett volna futnom, mindent hátrahagyva, meg sem kellett volna állnom a folyóig, bele kellett volna ugranom, hátha hűs medrében megnyugodtam volna. De engem vonzott a hangja, ellenállhatatlanul.
Egy tisztáson ültek. Piknikeztek. Más embert ez a kép, két ember kellemes piknikje a csendes, fákkal övezett tisztáson, boldoggá telt volna, nyugalommal töltött volna el. Engem… nos, fúriává tett.
A lábam mellett hevert egy nagy bot. Valószínűleg vihar törte le. Lassan emeltem fel, hogy ne reccsenjen, majd levetettem a hátizsákot, és berontottam a tisztásra. Őt leütöttem, még a kezét felemelni sem volt ideje. Lili felsikoltott. És akkor mérhetetlen düh vett rajtam erőt. Hogy van joga sikítani és félteni Őt? Nekem mért nem szabad sikoltoznom éjjel-nappal? Mért kell elviselnem a hiányát?
Felkaptam a pléden heverő kést és beleszúrtam. Egyszer, kétszer, ötször, nem számoltam. Én csak büntettem. Büntettem Lilit, mert elvette tőlem, büntettem Őt, mert elment. Büntettem magamat, mert nem tudtam megakadályozni. Aztán önkívületi állapotban elkóboroltam. A rendőrség talált meg később.
Nem tudom, Ő most mit érezhet. Bűntudatot? Gyászt? Gyűlöletet? Sajnálatot? Azt tudom, hogy én elrontottam, hogy hibát követtem el. De nem volt más választásom. Ha lett volna, nem tettem volna tönkre három ember életét. De vállalom a következményeket. Mért ne tenném? Az életemnek már nincs értelme, így, Nélküle, vértől mocskos kezekkel.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
