Vásár
Dátum: 2008. július 30. 23:27Műfaj: NovellaCimkék: szenvedés, szerelem, álom, kín, fájdalom, novella, szeretet, lélek |  |
Az igaz szerelemről, az áldozatkészségről szóló rövid történet. Egy beteges, rossz álom a kínzó veszekedés után? Ködös valóság? Látomás? Ki tudhatja...?
Csak álltam. Velük szemben, imbolygón.
Vér folyt a szám szélén, s az elviselhetetlen forróságtól szinte azonnal oda is száradt. Kidugtam a nyelvem, megkóstoltam: a saját vérem volt.
Remegett a lábam, jobb kézzel a sziklának támaszkodtam. Elkaptam a kezem. Égetett a hőség és a bőröm sercegett, ahogy a sziklához ért.
Gumitalpú cipőm rég leolvadt a lábamról. Le kellett vennem, mert az olvadt gumi akadályozott a mozgásban és a harcnál egy pillanatnyi késedelem is öl. Az impek közé hajítottam, őket ez nem zavarta. Tudatlan, beprogramozott szipolyok!
Minden létező porcikámról csordogált a vér. Tudtam, ez veszélyes, közelebb vonzza a pokolférgeket, amik ha egyszer bejutnak a bőröd alá, sose tudsz megválni tőlük: legfeljebb hússal együtt kivághatod. Ha nem vágod ki, zombivá esznek. Nem bántják a lelkedet: élhetsz tovább. Már ha élet a fájdalomtól őrülten, ordítva, vergődve létezni.
- Mit akarsz még?! – üvöltöttem túl a süvítő, aszalóan meleg szelet. A föld alatti perzselő hőség kikezdte a bőrömet. A sérülések mellett a felperzselt bőröm is kínzott.
- A lelkedet? – kérdésnek hangozz.
Felnéztem, megrángott az arcomon egy ép izom. A homlokomról vérrel teli izzadság indult a szám felé. Lenyaltam, ölni tudtam volna egy korty vízért: leginkább impeket, pokolfajzatokat és cerberusokat.
- És akkor – üvöltöttem túl torkom szakadtából a szelet. Fájt a beszéd, mert a belélegzett forró levegő belülről is égetett. - épségben kiengeded Jonuát! Sosem kerülsz a közelébe, semmilyen formában! Hagyod, békén leélni az életét és azon túl sem zaklatod! Soha, amíg létezel!
- Túl nagy ár egy ilyen friss húsért. Ki is használhatom… magamnál tarthatom. Hordhat ételt a bukott angyalnak… és szolgálhat Engem!
- Nem!
- Érezted már a haja illatát? A bőre hűvösét? Még a Pokolban is csak langyos a bőre! Csak az Angyalok érzéketlenek a Pokol melegére!
Rácsaptam a sziklára, ettől a pillanattól nem érdekelt a fájdalom: minden ponton fájtam, talán egy combtörés sem fájt volna már.
- Legalább mutasd az arcod, ha a lelkemet akarod!
- Az arcomat szeretnéd látni? Azt még senki sem látta. Miért hiszed, hogy te lennél az első?!
- Mindig van egy első alkalom! Nem vitatkozom! Vagy mutatod magad, vagy visszafordulok!
Jonua felsikoltott.
Minden testi kínnál jobban fájt, hogy most nem vagyok ott vele! Hogy lehet megölni az ördögöt? Fogalmam sem volt.
- Minden embert megvehetek. Minden ember éhezi a pénzt. Nem érsz te nekem ennyit!
- Ennyire nem lehetsz ostoba! Valamiért kellek neked, különben nem játszadoztál volna ennyit! Kiszemeltél magadnak. Engedted, hogy impeket, cerberusokat és pokolfajzatokat öljek meg! Az én feltételeim adottak! Mutasd magad!
- Balga ember! Nem mutatom magam, de a lelkedet megveszem!
- Jonua testén kívül mit adsz érte?!
- Hát… nem is tudom. – az aljas, semmi sem drága, játszadozó hang mintha közelebbről szólt volna.
- A lelkét adod. Épségben, egészben! Ahogy a testét is és a tudatát! Mind-mind töretlen! S mindez az is marad örökké! – szinte belesikoltottam a szélbe.
Nem bírtam tovább. Térdre rogytam és elindultak a könnyeim. Sosem sírtam még. De hát ugye… mindig van egy első alkalom. Eltakartam a szemem a forróságáradattól. A könny csak csípte. Vért és izzadtságot mosott a szemembe.
- A kezemben vagy, Kebo! – röhögött a féreg – Ha akarnám mind a kettőtöket megölhetnélek!
- De nem akarod! Jonua az Angyalok kegyeltje, én pedig kellek neked valamiért.
- Csak a lelked kell. A mocskos lélekhordozódat nem vagyok hajlandó táplálni!
- Engedd már el! – hangom belevegyült a hihetetlen forróságba. Már nem volt erőm ordítani.
A combom feladta a küzdelmet, elterültem az égető kövön.
Éreztem, ahogy egy pokolféreg mászik a vádlimon. A vér és a társaság vonzza őket.
Reszketve sírtam a földön fekve. Amint a könny lecseppen a kőre, sisteregve semmivé foszlott. A bőröm is sercegett. A pokolféreg helyet talált magának. A jobb lábamon, átfúrta a vádlimat. Felordítottam a fájdalomtól, de a hangot elvitte a szél. Kicsit megemeltem a fejemet.
- Kérlek! Tiéd a lelkem… engedd el…
Nem kellett ordítanom. A suttogás is célhoz ért.
A szél lecsillapult. A hőség egyenesen fojtogatott, a ruhám lángra lobbant. Nem akartam ordítani. Az lebegett a szemem előtt, hogy nemsokára vége lesz. Egy szempillantásnyi, jeges fájdalom csapott végig a testemen. A lábamtól indult, a gerincemre szaladt és a fejemben ért célt, ott viszont elemi erővel robbant.
Egy utolsó sikoly még belefért.
Megszabadultam.
Végre.
•
Görcsösen felültem az ágyban.
Valami koppant a matracon. Nőm feje volt.
Szitok szaladt volna ki a száján, azután az – immár – combomon nyugvó keze megérezte az izzadságot.
- Mi van? – kérdezte ártatlanul, álomtól telt szájjal.
Zihálva ránéztem.
Barna, szabálytalanul hullámos haja eltakart az arca felét. Fütyült a divatra, ahogy ő mondta: úgy hordja, ahogy adták. Sose láttam még göndör, szőke, vörös vagy szálegyenes hajjal. Egyszerűen így volt gyönyörű. Kezét visszahúzta és felemelte a fejét. A matrac felöli oldalon, ami azelőtt a mellkasomon pihent, teljesen meg volt izzadva. Ja! Nem ő. Az én izzadságom lepte el az arcát. Magamra néztem.
Én vagyok?
Én voltam az.
Ökölbe szorítottam a kezemet. Nem tudtam volna megtartani benne semmit, az izzadság remekül síkosított és habzott is.
Emlékeztem, hogy előző este veszekedtünk. Tányér is tört. Ő sírva fakadt. Gyűlöltem őt, mikor elmentem aludni. Ő sem érezhetett másként, mert ha nem vágja földhöz a tányért abban a pillanatban, biz’ Isten, megpofoztam volna.
Akkor most hogyan kerültünk egymás mellé?
- Úgy nézel ki, mint egy versenyló! – állapította meg Jonua. Saját haján és a mellkasomon váltakozott a tekintete.
- Álmodtam.
- Rosszat. – egészítette ki – De mit?
- Nem fázol? – kérdeztem.
Végignéztem rajta. Rövid, fehér selyem nadrágocskát és selyem atlétát viselt.
- Olyan meleg van, mint a Pokolban! – háborgott és ezt bizonyítandó a melle közé fújta a levegőt.
Keserűen elmosolyodtam. Mintha valaki egy marék kavicsot tömött volna a számba, vigyorogj! felkiáltással. Hanyatt dőltem az ágyon és kerek szemmel néztem a plafont. Képtelen voltam pislogni.
- Mit álmodtál? – kérdezte Jonua és a hasam kockáival játszott.
- Eladtam a lelkemet.
- Kinek? – elkerekedett fűzöld szemeiben az utcai lámpa támogatásával tükröződött az alakom. Talán még saját, ezüst szemeimet is láttam. Vagy csak látni akartam.
- Az Ördögnek. Hidd el, nincs olyan meleg, mint a Pokolban! – nevetésem régen nem volt őszinte.
- De miért?
Hasogatott engem is egy kérdés.
- Jonua. Este veszekedtünk?
Úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. Homloka ráncba szaladt.
- Igen. – mondta szigorúan, azután lehajtotta a fejét. – Eltörtem az ezüst szegélyes tányért. – felnézett rám, kérdőn. – A nagymamád készletéből. – láthatta rajtam, hogy még nem egészen értem. – amit az asztalfőre szoktunk tenni.
- Akkor jó.
- Már hogy volna jó?!
- Csak álmodtam.
- Elmeséled? – tért vissza a hasamhoz.
- Vásároltam az ördögtől.
- A lelkeddel fizettél?!
- Ne izgulj, jó vétel volt. – ujjaim közé fogtam egy bongyori hajtincset - Téged vettelek meg.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
