Viszonyaim 2.
Dátum: 2008. május 14. 12:00Műfaj: NovellaCimkék: érzések, élet |  |
Az idő olykor letud lassulni. Ilyenkor értelmét veszti minden, és a világ is eltávolodik tőlünk. Hangok, hangtalanul- néztem vizenyős, kék szemeit....
Szergej. Egy olyan srác, akinek csakis a hangját tudtam szeretni.
Már akkor is, amikor egykor a telefonos központban megismerkedtünk.
Bár elmondása szerint nemcsak a külsőm tetszett neki,
vonzalmunkat egysíkúnak nevezném, részéről inkább vízszintes irányúnak.
De jobban belegondolva, engem sem a lelki világa érdekelt.
Amikor egyszer rákérdezett, hogy mégis mit akarok tőle, hozzá akarok-e menni feleségül, el akarok utazni vele Moszkvába, vagy ugyan miért hívom fel egy-másfél év után, elakadt a szavam. Persze aztán kijött pár szó a számon, hagyományos, és hiteltelen „mert meg akarlak ismerni”- átgondolva persze ráébredtem, hogy ennek semmi igazságtartalma nem volt.
Csak hallani akartam a hangját.
És mert azóta nem tudtam feledni cirogatásait, mióta egy álszent tea kedvéért meglátogatott a kollégiumomban.
Ültem vele szemben és lelassult az idő.
Néztem, a helyesnek egyáltalán nem nevezhető arcot. A vizenyős, átlátszó kék szemet, az egyszerű vonásokat, a mormota termetet.
Érdekes, hogy az életembe belépő szláv férfiak egyikére sem tudnám azt mondani, hogy jóképű lett volna. Talán az egyik ukrán, azonban vele csak egy csókig jutottam el, vagy pedig az a cseh, akivel üzleti kapcsolatban álltam.
Szergej viszont elbájolt. Varázslat volt ez, mert a józan ész számára felfoghatatlan volt vonzalmam iránta.
Arra gondoltam, hogy az eltelt egy-másfél év alatt biztos megkomolyodott, és a gyógyszerészi pályán is felfelé haladt. Elképzeltem egy szövetkabátos komoly úri embert, a valóságban azonban egy piros Adidas cipős, enyhén részeges fiatal srác várt rám, kezében egy színes lufival, amit nekem hozott. Arra emlékeztem, hogy magasabb volt, de természetesen ez sem stimmelt.
Ráadásul nekem kellett meghívni a Burger Kingben valamire, mert a mellékkeresetekkel sem úgy állt, ahogy azt eltervezte.
Mindennek tetejére a gyógyszerészetben sem jutott semennyire, az eltelt időben ugyanis nem az iskolapadot nyomta, hanem az orosz nemzeti hadsereget erősítette, minthogy huzamosabb ittléte ellenére még mindig orosz állampolgár, és így hadköteles maradt.
Néztem és néztem, és nem gondoltam semmire.
Percekig csak bámulom, miközben a külvilág eltávolodott tőlem. Semmi sem maradt, csak a kék szemei, még a hangja is távoli volt.
Előbb-utóbb azonban zavari kezdte némaságom, rákérdezett, hogy értem-e azt amit mond, némán bólintottam, minthogy szavainak amúgy semmi jelentőségük nem volt a számomra. A hangja, és a dallam, ahogy beszélte ezt a gyönyörű nyelvet, csak az tudott furcsa gyönyörűséget szerezni számomra. A beszélgetési témái, és a srác személyisége azonban számomra közömbösek maradtak.
Egy barátnőmékhez mentünk,
Letticiánál a taposógépen menetelt, katonásan, mert hát katona volt hosszú ideig, feszült rajta a rossia poló-engem egy bohócra emlékeztetett.
A legérdekesebb pontja mégis az volt az estének, amikor el kellett döntenem, hogy lefeküdjek-e vele, vagy sem.
Vagy hogy egyáltalán mit is akarok Tőle.
A kérdés persze ahogy telt múlt az idő, értelmét vesztette.
Már túl késő volt, elcsigázottak voltunk, az álmosság túlnyomta a vágyat, és amúgyis -rosszul csókolt.
Úgy éreztem, mintha egy nagy, krokodilnyelv tolult volna a számba.
Mindezek ellenére mégsem éreztem magam csalódottnak az este után.
Felrakott reggel a vonatra, és azóta nem láttuk egymást.
Végre el tudtam feledni.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
