A vég kezdete (2.)
Dátum: 2013. május 26. 13:45Műfaj: NovellaCimkék: novella, elbeszélés, szerelem, epika |  |
Megváltozott az életem. Koncertek, házibulik, haverok - és őrült szeretkezések az ágyamban, a református templom kertjében, a Törteli út menti nádasban, a Gerje patak partján, a Putrisarki erdőben. Minden áldott nap hozott valami új csodát, valami addig számomra ismeretlen gyönyört.
A vég kezdete (2.)
Tébolyult agyamban egyetlen gondolat lebegett a légüres térben, Lali. Nem is szándékoztam figyelni másra, csak a hangokra és érintésekre, melyekben volt részem bőven! A szünidő minden napján találkoztunk. Megváltozott az életem. Koncertek, házibulik, haverok - és őrült szeretkezések az ágyamban, a református templom kertjében, a Törteli út menti nádasban, a Gerje patak partján, a Putrisarki erdőben. Minden áldott nap hozott valami új csodát, valami addig számomra ismeretlen gyönyört.
Sehogyan sem voltam képes visszarázódni már az iskolai élet szürke unalmába. Testnevelés módszertan órán jegyzetelés helyett szeretkező pálcika figurákat rajzoltam a füzetembe. Biológián azért felkaptam a fejem a tesztoszteronra és az ösztrogénre...
Aztán eljött a reggel, amikor anyámn keltegetett, hogy menjek óvodai gyakorlatra. Szent ég! Már megint? -és összerándult gyomrom a gondolatra. Fehér köpeny, meg a gonosz kis manók, akik mindent elkövettek, hogy pocsékul érezzem magam.
- Nem! Én nem megyek!
- Hogy képzeled, kislányom? Ezért küzdöttünk? - szegezte nekem kérdéseit. - Örülnöd kellene, hogy
sikerült bejutnod a többszörös túljelentkezés ellenére! Hálásnak kellene lenned a sorsodnak! Hogy képzeled, hogy otthagyod az iskolát? - fogalmazta szavakká a gondolatot, mely eddig eszembe se jutott. Pedig micsoda ötlet! - És minden pofon egyre elszántabbá, és dacosabbá tett.
- Nem megyek! Gyűlölöm a sulit, utálom a kölyköket! Nem megyek soha többé! - és bevágtam magam mögött az ajtót.
Az első vonattal Monorra mentem, hogy megkeressem Lalit, és elújságolhassam neki a jó hírt: ezután minden percet együtt tölthetünk!
- Te hülye vagy! - mondta, és láttam a szemében, hogy komolyan gondolta. - Mindig is szerettem volna pedagógus feleséget. Húzzál vissza tanulni!
- Nem! Már döntöttem! Neked sincs szakmád, mégis megélsz! Majd elmegyek takarítani.
Ekkor újabb pofonok következtek. Ez a nap már csak ilyen! Elkaptam a csuklóját, és szenvedélyesen tapadtam a szájára. Éreztem, ahogy ajka feszülése enged, nyelve viszonozza a csókomat. Könnytől nedves arcom eltorzult a gyönyörtől a Hegyesi tanya ápolatlan udvarán...
A vég kezdete (3.)
Felnőtté válásom első hetét éhezéssel kezdtem. Én otthagytam az iskolát, Lalim nem dolgozott - nem volt pénzünk. Alkoholista apja néha hozott egy darab párizsit, meg kenyeret. Egy hete nem voltam már otthon, mire anyám megtalált, és némi rokoni segítséggel haza vitt.
Kiváltottuk a munkakönyvemet, és egy varrodában helyezkedtem el. Végre nem várta el tőlem senki, hogy gondolkozzam. Csak toltam a rongyot a gép alatt egész nap. Élveztem közben a vágyat, ahogy a legváratlanabb pillanatokban végig hullámzott testemen, de nem zavart ott ez senkit. Két óránként volt öt perc cigi szünet - én is megvettem az első dobozzal, hogy elüssem az időt...
A haverok csak röhögtek rajtam, amikor meglátták, hogy pöfékelek.
- Ennek mi értelme van? Miért nem tüdőzöd le, ha már kifizetted?
- Magánénekre járok. - mutattam a szimatszatyorból kilógó kottát. - Így adta Ördög a csövességben nekem a megtisztelő Művésznő becenevet.
Keserves kínok között mégis meg kellett tanulnom leszívni a füstöt, ha nem akartam, hogy kiközösítsenek...
Az első fizetésem felét anyámnak adtam, ezzel járulva hozzá az otthoni kiadásokhoz. Másik feléből vettem egy divatos szoknyát.
A második fizetésem is hasonlóan végezte, az átalakult életem első (és utolsó) magas sarkú cipőjévé. A hátam majd' beszakadt estére a robotolástól, és néha kértem valakitől egy cigit, hogy oldjam a feszültséget...
A munkámmal meg voltak elégedve.
- Nagyon szépen dolgozol, precíz vagy - mondta a főnökasszony.
- Beíratunk tanfolyamra a próbaidő után - ígérte, de az utolsó napon megjelent Lali a varrodában.
- Ha most rögtön nem jössz velem, akkor többé nem látsz! - és én mentem... Már leszoktam a gondolkodásról. Csak fogtam a biztonságot és örömet nyújtó, erős kezet. - Nem engedhetem el!
Észre se vettem, hogy már rég nem teszek semmit szabad akaratomból. Rab voltam, a szerelem és a vágy rabja. Lali bármit megtehetett velem! Nem fogta vissza magát...
Megcsalt egy irsai ápolónővel, Czinege Évivel. Igaz - mint hónapokkal később megtudtam - apránként ellopta az ezüst ékszereit. Voltak gyűrűim, nyakláncom, karkötőm, fülbevalóm... A monori kocsmában egyszer eladott egy sorkatonának egy korsó sörért, meg egy doboz cigiért.
- Tudtam, hogy úgysem hagyod magad, ügyes vagy! - válaszolta, amikor kérdőre vontam. Én pedig megnyugodtam, és nagyon büszke voltam magamra, hisz megdicsért a szerelmem.
A vég kezdete (4.)
Kiadták a papírjaimat és az utolsó fizetésemet. Most egy kicsit sajnáltam, hogy a terveimnek vége lett, de sebaj! Van pénzem, Lali az enyém - legalábbis azt hittem akkor. Birtokolni akartam őt, nem engedni el magam mellől egyetlen percre sem. Tudtam, hogy helyes, formás alakja van, és őrjítő mosolya. Minden lány őt akarta, és sokan hozzá is jutottak addig, de most már nem dolgozom, majd vigyázok rá!
Nappal nagy csavargások a haverokkal, aztán szenvedélyes éjszakák Monoron. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas és gyönyörű a felnőttek élete!
A ház a főút melletti erdő túloldalán volt. Egyetlen utca kanyargott a fák mentén. Éjjel pislákoló fények jelezték, hogy itt is élnek emberek, ha távol is egymástól.
Lali anyja elvitte a bútorok felét, a megmaradtak koszosan árválkodtak a házban elszórtan. A tűzhelyen az öt éve útra kelt bableves nyomai, a földön üres üvegek. A hatalmas telek fölött ember magasságú gaz vette át a teljes uralmat. A cseresznyefa árnyékában egy láncra vert komondor küzdött száraz kenyéren és vízen az életéért. A nyár elején lehulló cseresznye volt a csemegéje.
A nappali kalandozások után ide tértünk haza. Az állomásról az erdőn át vezetett a legrövidebb út. Féltem, úgy éreztem, nem vagyunk egyedül. Lali szorította a kezem, és nevetett, de amikor megálltunk, ő is hallotta, hogy lépések alatt reccsen az ág mögöttünk, aztán elcsöndesedik. Elindultunk, és jött az idegen is. Lali vastag botot vett magához, hogy megvédjen, ha kell.
Szerencsésen megérkeztünk, és magunkra zártuk az üvegajtót, mintha az bármiféle biztonságot is nyújtott volna... Pár perc múlva lépések zajára lettünk figyelmesek, aztán, mint ha rádió szólt volna a padláson. Aznap nem szerelmeskedtünk. Hajnalig hallgattuk a furcsa zajokat, és arról beszélgettünk, hogyan szabadulhatnánk meg vendégünktől.
Másnap Lalival és a nagybátyjával felmásztunk a padlásra. Mindent egyenletesen és vastagon fedett a por, a világítóablak alatti kis asztalt is, a rajta lévő könyvvel. Bármerre indultunk, pókháló ragadt az arcunkba, hajunkba.
A fiúk deszkákkal beszögelték a padlás ajtaját kívülről, majd nagy nehezen ledöntötték a hosszú létrát, mely darabjaira hullott földet érve.
- Na, a barátunknak új búvóhely után kell néznie! - és nevettünk, amikor másnap este hallottuk a lépéseket az erdőben, mögöttünk. Tévedtünk. Nem tudjuk, hogyan, de minden alkalommal jött velünk az erdőn át, és hajnalig járkált, rádiózott fölöttünk.
Lali munkára adta a fejét. Gyereket akartunk, ahhoz meg kell a pénz - no és jó lett volna már rendesen enni, naponta legalább egyszer. A fővárosban csomagokat szortírozott a postán. Egyik este hiába vártam az állomáson, nem jött. A következő vonattal sem. Egyedül indultam el az erdőn át, a ház felé... Ágak roppantak pár lépéssel hátrébb. Borzongás futott át rajtam, egyre gyorsítottam lépteimet, majd heves szívdobogással zártam magamra az üvegajtót. Perceken belül már hallottam is fentről a jól ismert zajokat.
Ágyba bújtam, de nem tudtam elaludni. A szívem úgy verte mellkasomat, mint egy légkalapács. Tódult a vér az agyamba, remegett az egész testem, verejtékben úsztam. Nem tudtam gondolkodni, káprázott a szemem, és a rettegés mindent elborított...
Meg kellett szólalnom, ordítani, már nem érdekelt, mi lesz tovább, csak szabadulni ebből a rémálomból. Bármi áron. Akár meghalni is, csak legyen már vége!
- Hallgass már el, vagy gyere le, a kurva anyádat! Hagyj végre aludni, vagy gyere ide, és mutasd a mocskos pofádat! -ordítottam, ahogy a torkomon kifért.
Csönd lett, és elaludtam - vagy elájultam - ki tudja, de soha többé nem recsegett az ág mögöttünk az erdőben, és nem hallottunk zajokat a padlásról.
(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Ködmadár (#27293) | 2013. május 29. 19:40 |
Ma már azt gondolom, hogy kopogtató szellem lehetett a "lakótársunk". Ők szoktak ilyen erdő széli, elhanyagolt, magányos házakban ijesztetni. :) Azt olvastam róluk, hogy soha nem bántanak, és egyedül úgy lehet megszabadulni tőlük, ha legyőzzük a félelmet... :) | |
Válasz Zseva hozzászólására (#27287). |
|
2. Zseva (#27287) | 2013. május 28. 22:18 |
Mindig a legizgalmasabb résznél hagyod abba... Jó nagyon, de az még jobb, hogy nem nekem kellett mindezt átélnem, akármilyen jó is volt. | |
| |
