Brigád Jónás
Dátum: 2017. február 02. 22:57Műfaj: NovellaCimkék: brigád, jones, pasi, nők, érthetetlenség |  |
Az élet misztériumai csupán csak az úgynevezett határszituációkban élhetőek át, kivéve persze a szerelmet, mert az mindig ott lebeg az ember körül. Megfoghatatlan, felemel és gyakran a mélybe ránt. Ajjaj!
Lous Armstrongot hallgatok, villányi vörösbort kortyolgatok egy sárga vázából, és csak úgy nézek bele a felhős, csillagtalan éjszakába. Egy régi fotelban, egy kiadós tüdőgyulladást kockáztatva áztatom magam Mirjam köntösében. Szemerkél az eső. Azt hiszem, hogy sohasem voltam még ilyen boldog, ilyen őrülten szerelmes. Pedig nem volt ez mindig így, mert képtelenségnek tűnt nekem, hogy valamikor is megértem majd a férfi-nő közötti kapcsolatok mibenlétét és rejtett törvényszerűségeit. Talán nincsenek is ilyen törvényszerűségek, és ettől olyan nagyszerű ez az egész. Kiszámíthatatlan, meghatározhatatlan és álomszerű, bizonytalan és teljesen kikészíti az embert. Mégis mindannyian vágyunk rá.
Nők iránti vonzalmam már viszonylag korán megmutatkozott. Szüleim elmondása szerint az óvodában előszeretettel öntöttem a tökfőzeléket a csinos, fiatal óvónéni dekoltázsába, amikor ő lehajolt megsimogatni a hajamat. Egyáltalán nem vette zokon, de egy idő után nem kaptam több tökfőzeléket. Az iskolai időszak aztán viszonylag eseménytelenül telt el csajozós szempontból, bár a "ki töltött el több időt egyhuzamban egy lánnyal?" versenyt én nyertem meg, négy óra húsz perces idővel. Ennyi időbe tartott a karbantartóknak, hogy kiszabadítsanak minket a két emelet között elakadt liftből. Semmi nem jött össze soha. Nőt akartam, szerelmet és boldogságot. De ez nemcsak elhatározás kérdése, hanem egy megmagyarázhatatlan, láthatatlan erőé, amely a nőt a férfihoz vonzza, mint valami mágnes.(a déli féltekén a férfit vonzza a nőhöz, a pólusok miatt). Olyan ez, mint a szürrealisták mottója: Egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon. Ennyi a reális esély arra, hogy megtaláljuk életünk párját, hiányzó oldalbordánkat.
Olyan ez, mint a zen történetben. Amikor egy napon Ma-cu a Csuang fa kolostorban gyakorolta az ülőmeditációt. Huj-csang odament hozzá és megkérdezte:
─Miért gyakorolod az ülőmeditációt?
─Azért, hogy Buddha legyek ─ válaszolta Ma-cu.
Erre Huj-csang felkapott egy téglát és csiszolni kezdte egy kövön.
─Mit csinál mester? ─ kérdezte Ma-cu.
─Tükröt csiszolok.
─Azzal, hogy csiszolja nem lesz a téglából tükör.
─Azzal, hogy ülőmeditációt gyakorolsz, nem leszel Buddha! ─ vágott vissza Huj-csang.
Szóval ne kergessem tovább a boldogságomat, hanem csak éljem az életem. Eléggé passzív életszemlélet, de végül is majd meglátjuk mit hoz a szerencse és a végzet.
Szépségkirálynő választásokon vagyok konferanszié - vagy ha jobban tetszik műsorvezető -, és ennyi káprázatosan gyönyörű lány között csak még jobban elbizonytalanodik az ember. Közel vagyok hozzájuk, de mégis annyira távol, mint a legközelebbi galaxis. Azért nagy ritkán akadt néhány nő, aki hajlandónak mutatkozott egy randevúra velem, egyetlen kikötésük volt csupán, - mindent én fizessek. Egyszer elvittem egy modellt vacsorázni a kedvenc kínai, utcai kajáldámba. Kellemes este volt, meghitt beszélgetésekkel a fizetésemről, és kedvesen azt találgatta vajon melyik vízi hulláról húztam le azt a mediterránkék pulcsit. Többet nem találkoztunk. Később a fülembe jutott, hogy azért nem, mert két napig a WC-csészét markolta. Folyamatosan, és állítólag sugárban hányt. Vajon a nyers békacomb vagy a grillezett kígyóhús feküdte meg a gyomrát? Úgy látszik az nem mindig célravezető ha az ember önmagát adja.
Esztergom legjobb éttermébe hívtam meg Szandrát és a történelmi filmekről beszélgettünk. Kedvenc iskolai tantárgya a történelem, és kedvenc szabadidős tevékenysége pedig a filmnézés, gondoltam a közös érdeklődési pontok mentén elindulhatunk. Figyelmébe ajánlottam az Egri Csillagokat, mire ő azt kérdezte:
─ Miről szól?
Hiába, nem csak kívül volt szőke. Azt feleltem, hogy egy eltévedt török recepciós kalandjai az egri csillagáruházban. Sajnos nem tudtuk megnézni, mert lemerült a videólejátszómban az elem. Csalódás, csalódás hátán.
Jártam én diszkókba is, persze nem a zene miatt, hanem csajozni. Egyszer két órán át bámultam egy álomszép arcú tüneményt. Nem vagyok az a határozott, vagány macsó, sőt félénkségem és gyávaságom már olyan méreteket öltött, hogy a saját kenyérpirítóm is állandóan terrorizált. Mindennél jobban szerettem volna táncolni, magamhoz ölelni, csókolni. Önbizalomhiányomat rumkólával kompenzáltam és a hatodik után elindultam felé. Én voltam a teknős Zenon paradoxonában, így nem kevés időbe telt ,míg odaértem hozzá. Az egész hasonlított az angol könnyűlovasság esztelen rohamára Balaklavánál az orosz ágyúk ellen. A sok ital felbátorított. Nagy meglepetésemre megnyertem a villámháborút, mert a lány elfogadta táncfelkérésemet. Katalinnak hívták, bár ebben nem vagyok biztos, mert a fülsiketítő zene miatt nem sokat értettem abból amit mondott, és szerintem ő is így volt ezzel, különben nem bólogatott volna amikor a spártai nevelésről tartottam rögtönzött kiselőadást. Hosszú barna haját befonva hordta - akárcsak én az orrszőrzetemet -, összesimultunk és számomra megszűnt a külvilág. Én Antoniusszá váltam ő pedig Kleopátrává, a diszkóból díszes palota lett, a többi táncolóból pedig eunuch -nemre való tekintet nélkül. A harmadik dal után a szemébe néztem és a teljes delírium tremens állapotában azt kérdeztem:
─Megcsókolhatlak?
─Hánynom kell! ─ mondta ő, és elrohant a mellékhelyiség irányába.
Ez a válasz legrosszabb rémálmaim mélyére taszított, összeomlottam, mint Jeriko falai. Hónapokig ha nő közelített felém a bal szemöldököm remegni kezdett. Úgy tudom Katalin leszbikus lett a velem való találkozás hatására. Tragédia. Tantaloszi fájdalmakat éltem át. Bárcsak olyan lennék, mint Diogenész! Neki egy hordó is elég volt ahhoz, hogy boldog legyen. Egy rendes lány kellene nekem. Fel is hívom azonnal a Magdaléna alapítványt!
Vidéken, távol a városok zajától és nyüzsgésétől ismertem meg Laurát . Jól kijöttünk egymással annak ellenére, hogy egymás ellentétei voltunk. Ő a fehérbort szerette, én a vöröset, kedvenc étele a csirkepörkölt , míg az enyém a marhapörkölt, ő Poe műveit olvasta, míg én Celine-ét. Csak úgy szálltak a hetek, hónapok. Sétáltunk a zöldellő réteken, nevetgéltünk, tehénszart lapátoltunk és persze sokat szerelmeskedtünk. Ez a szende, csendes katolikus lány az ágyban egy megátalkodott ördög. Megkérdeztem, hogyan szeretné, mi a
legtitkosabb vágya. Arra kért, hogy kötözzem ki cipőfűzővel a székhez, majd verjem meg a fenekét egy tésztaszűrővel. Először leesett az állam, de aztán belementem és még De Sade márki is csettintett volna egyet elismerően ha látta volna. Szóval úgy tűnt, hogy minden rendben, már az esküvőt tervezgettük. Aztán történt valami ami mindent felborított. Szakítottam Laurával, mégpedig a cseh író Franz Kafka miatt. Pontosabban írásai miatt. Azonnal megmagyarázom.
Egyik teliholdas éjjel felébredtem, mert teljesen kiszáradt a szám. Kimentem a konyhába és ittam egy finom teát. Aztán visszaindultam, de az ágy sarkánál kénytelen voltam megállni. Az elhúzott sötétítőfüggönyök közötti résen a Hold fényei szüremlettek be, és jótékony fénybe burkolták Laura kislányos arcát. S ekkor bizony nem hittem a szememnek! Nem Laura feküdt az ágyban, hanem egy férfi. Valami oknál fogva Gregor Samsa-szerű férfi. Nem ez nem lehet! Felkapcsoltam az olvasólámpát, hogy véget vessek ennek a szörnyű
káprázatnak. Még álmodom, vagy az érzékszerveim űznek velem ostoba játékot? Nem változott semmi sem! Tényleg Gregor Samsa szuszogott az ágy másik végében. Túl sok bélyeget nyaltam le és most ettől hallucinálok? Nem ez teljességgel kizárt, mert életemben egyszer használtam LSD-t és akkor órákig fénysorompónak képzeltem magam. Miközben gondolataim cikáztak agyamban, Laura is felébredt és kedvesen rám mosolygott. Én csak érdeklődően bambultam rá. Magára húzott és szeretkezni kezdtünk. Olyan voltam, mint egy darab fa , amely nem tud ellenállni a víz sodrásának. A testem alatt nyögdécselő nő aztán tovább változott. Korábban becsukott szememet kinyitottam, és ekkor újabb kellemetlen meglepetés ért. Laurának undorító csáprágói nőttek, potroha kiszőrösödött, fekete gombszemei fénytelenül tekintettek rám. Hat lábával megpróbált körbefogni, de én gyorsan kibontakoztam öleléséből. Laura elöbb Gregor Samsává, majd visszataszító féreggé változott át. Nem értette a dolgot és én sem! Képtelen voltam bármit is mondani neki és innentől kezdve kapcsolatunk halott volt. Nem mertem többé ránézni. Erre még Freud sem tudna mit mondani. Elhagytam Laurát.
Egyszer még visszamentem a közös lakásunkba, hogy elhozzam néhány holmimat. Laura kedvesen fogadott és megkérdezte, hogy iszom-e valamit. Bort kértem, és amíg kiment a konyhába én leültem a kanapéra. Egy könyv hevert ott. Lucrezia Borgia életrajza. Laura visszajött, nyújtotta nekem a poharat benne a borral, de én meggondoltam magam és mégsem kértem. Gyorsan összeszedtem a holmimat - írógépet, futócipőt, néhány könyvet-, és sietve távoztam.
Szomszédom -akit soha nem láttam -, naphosszat zongorázott. Mindig csak Chopin-t és olyan szívbemarkolóan, hogy az embernek még az élettől is elment a kedve. Sokat gondolkodtam, de nem jutottam semmire. Vajon honnan lehet tudni azt, hogy egy kapcsolat kiégett? Ha tudnánk akkor talán időben kiléphetnénk belőle - megkímélve magunkat és párunkat pár kellemetlen jelenettől-, esetleg változtathatnánk
rajta. Amikor egy vak ember hazafelé indult a barátjánál tett látogatásból, barátja a kezébe nyomott egy lámpást, nehogy eltévessze hazafelé az utat.
─Nincs szükségem lámpásra ─ mondta a vak ─ nekem teljesen mindegy, hogy sötét van-e vagy világos.
─Tudom, de ha nincs nálad lámpa valaki véletlenül neked mehet ─ válaszolta a barát.
A vak elindult hazafelé a lámpással, de útközben nekiment egy másik embernek.
─ Nem látod a fényt,itt van az orrod előtt?! ─ háborodott fel a vak.
─ Hé barátom, a lámpád kialudt!
Olyanok vagyunk szerelmi kapcsolatainkban, mint ez a vak a lámpásával. Lehet, hogy már régen kialudt a tűz, csak mi nem vettük észre.Nem értem, hogy nekem miért csak ostoba, vagy neurotikus, vagy ultraperverz nők jutnak( a hatvan felettiekről most nem ejtek szót). Jó, én sem vagyok tökéletes, és jellemem sem feddhetetlen. Gyerekkoromban eltapostam egy hangyát. Művelt vagyok, kiváló humorú és nem hordok egy alsógatyát egy hétnél tovább. Érdekes, hogy az emberek többsége úgy megy bele kapcsolataiba, hogy örökké tartson, de olyan szempontok szerint választ elsődlegesen, amelyek nem állandóak. Arra gondolok, hogy a Venus Vulgaris, vagyis a testi szépség alapján hozza meg döntését nem pedig a Venus Caelestis, vagyis az intellektuális szépség alapján. Hiszen a külső szépség mulandó dolog és negyvenéves korra jócskán megkopik. Azért persze egy tekintet, egy mosoly, egy mozdulat ugyanolyan marad, de a párkapcsolat idejének nagy része nem a testiségről szól. Ha a szerelmet matematikai modellként fogjuk fel, akkor csak valószínűség- és káoszelméletre lesz szükségünk.
Úgy döntöttem kiölöm magamból a boldogság kergetésének szüsziphoszi munkáját, úgy ahogy Mels ostoba lakói szerették volna megölni az angolnát. Vízbe dobták és fickándozását haláltusája jeleként értelmezték. Belevetettem magam a könnyed kapcsolatokba. Júliával két hétig bírtam. A második hét végén rajtakaptam őt a hím ékszerteknősömmel In Flagranti. Betegesen nimfomániás volt szegény. Aztán jött Adrienn a szőke modell. Arra kértem álljon modellt egy akthoz. Szabadidőmben szeretek festegetni. Számára ez nem jelentett gondot, mert szépségénél a hiúsága nagyobbnak mutatkozott.Amikor elkészült a kép megmutattam. Egy kerékpár vázon függött a feje, szemeiből víz csordogált, a mellét jelképező piros luftballon és egy ajtóba becsípett nyújtott lábai harmonikus elegyet alkottak légycsapó alakú kezeivel. A fekete nap sugarai áttörtek a lila koponya formájú felhők rétegein, álomszerűvé varázsolva ezt a csodálatos alkotást. Adrienn nem ilyesmire
számított, fogalma sem volt a festészetről. Neki Bosch-ról a mosógép jutott az eszébe, és Dali lágy óráit is hiába magyaráztam.Sértődötten távozott.
Indiába repültem, ki a civilizációból. Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy elutazom ebbe a különös és hátborzongatóan gyönyörű országba, mert szerintem ha a Földnek van szíve, akkor az itt dobog. Kivettem egy lakást Calkuttában és csak úgy éltem mindenféle kötelezettség nélkül. Egy apácarácsos ablakon keresztül bámultam az állandó nyüzsgést, hosszasan róttam az utcák labirintusát, alkudoztam a piacon, Kundera írásait olvastam esténként, és francia sanzonok fájdalmas taktusait hallgatva hajtottam álomra fejemet. Csodálatos napok voltak annak ellenére, hogy a mindennapok túlélése megterhelő feladatot adott nekem. Egyszer egy sikátorba tévedtem, ahol négy vagy öt helyi úgy döntött, hogy változtat sanyarú sorsán és ehhez botokkal és késekkel akartak nyomatékot adni. Az egyetlen nálam lévő értéket -egy fényképezőgépet -,feléjük nyújtottam ,de nem kellett nekik és csak még indulatosabbak lettek. Egy Joyce Mansour költeményt ismételgettem újra meg újra, mint valami mantrát, de remegő lábaimon ez sem segített. A kimondott szavak ereje azonban mégis hatott, pedig már azt vártam behunyt szemekkel, hogy mikor döfnek belém kést. A csőcselék szétszéledt, és egy lágy érintés hatására megnyugodtam. Nyitott szemeim előtt egy angyal állt és velem együtt szavalta a verset:
" Csörög a telefon
és a farkad válaszol.
Hangja éneklő rekedt,
Bosszúságom rezegteti
és a kemény tojást:
tönkrement szívem."*
Ez az angyal egy nő alakját formálta szárnyak és glória nélkül. Belém karolt, és lassan végigandalogtunk át a piacon, ahol mindenféle friss gyümölcsök és gyanús sült húsok látványa elegyedett az árusok harsány kiáltozásaival. Féltékeny pislantások, irigykedő megjegyzések zápora zúdult mennyei kettősünkre, az árnyékok megrövidültek, így sétáltunk átszellemülve, szavak nélkül egészen a bérelt lakásomig. Felmentünk,
szinte forrt körülöttünk a levegő, a hőség már-már elviselhetetlenségig fokozódott. (talán nem egy pékség fölött kellett volna lakást kivennem). Az árnyékolók szinte maguktól záródtak be, pillanatok alatt félhomállyá változtatva a szikrázó napsütést. Bort kortyoltunk, közben kiszaladtam felfrissíteni magam. Amikor visszaértem, kiittam poharamból a maradék italt, és kezem felfedezőútra indult, ahogy szabadultunk meg ruháinktól. Kecses, selyemsál takarta nyak. Kemény mell, lapos, csiklandós has. A feszes golyók és az ágaskodó farok. Azannyát! Ez meg mifene? Elmém jótékony feledésbe merítette a továbbiakat. Reggel fájó fejjel ébredtem, lakásomat kipakolták, pénzem tetemes része eltűnt. Milyen amatőr vagyok, hogy így hagytam magam elkábítani! Mégsem haragudtam, jobbnak láttam továbbállni, szerencsére útlevelem titkos rejtekhelyén pihent, maradék pénzemmel együtt. Nosza nézzünk körül a világban! Lehet, hogy külföldiként, majd "egzotikusnak" számítok, és eképpen megnőnek az esélyeim.
Szentpétervárott futottam össze Irinával, aki egy magas, (mégis légies) ukrán egyetemista csaj volt valahonnan Csernobil mellől. Annak aztán elképesztő kisugárzása volt! Belefájdult az ember feje. A Csendes Don eredeti nyelven felolvasva, micsoda emlékek! Sajnos nem tartott sokáig, mert őt lefoglalták a vizsgái, nekem meg csomókban kezdett hullani a hajam.
Átruccantam Puerto Rico-ba. Második napon, már szobára mentem Marinával, a dögös, fekete felszolgálóval. Biztosan azt gondolta, hogy pihenő multimilliárdos vagyok. Kubai révén a franciája sokkal jobb volt, mint az én angolom. Engem ez egyáltalán nem zavart, az már annál inkább, hogy amikor már vagy két perce, teljes eksztázisban, hátulról szeretgetem, ő unottan hátraszólt nekem:
─ Bent vagy már?
Teljesen lelombozott, így kénytelen voltam gyorsan elmenni. Hazatértem, bár sokáig gondolkodtam egy grönlandi túrán. Fókahús, eszkimó asszonyok. Újra előjött a félelmem, így inkább lemondtam róla. Talán egyszer.
Élmények értek, tapasztalatokkal lettem bölcsebb, mégsem az lett amit vártam. Visszatértem régi életem unalmas kerékvágásába, szerencsére a szomszédom eladta a zongoráját. Lehet, hogy egy más korban több sikerem lenne. A romlás végi Róma, a barokk olaszföld, a két háború közötti Párizs, esetleg a középkori Japán, vagy a varázslatos Porta Isztambulban. Tudom, nem kellene siránkoznom, nem is kenyerem az ilyesmi, de mégis teljesen magam alatt voltam.
Szerettem esős időben sétálni, mert akkor az utcák teljesen kihaltak. Egyik ilyen alkalomkor, megláttam egy nőt a hídon, amint épp a korlátra kapaszkodik fel. Rögvest odaszaladtam és hátulról megfogtam a derekát. Visszaült a kerekesszékbe és bosszúsan rám nézett. Villámcsapás ért, ahogy a szicíliaiak mondják! Ajtók nyitódtak, lépcsők százain suhant végig a gondolat, mígnem megállapodott egy ősrégi emlék előtt.
Nagycsoportos óvodás voltam, amikor év közepén egy ikerpár érkezett a csoportomba. Az a megőrjítő tekintet(ami akkor idegesítő volt), az a könnyed mosoly, az felejthetetlen volt, belém vésődött örökre. Pontosan ugyanazt láttam akkor is, ott a hídon. Ő is emlékezett rám, így szinte együtt ejtettük ki egymás nevét. Mirjamnak hívták. Nevettünk a furcsa helyzeten, majd eltoltam őt egy közeli étterembe. Sokáig
beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Többször találkoztunk, míg végül összeköltöztünk. Nem sikerült neki az élet, mert miután ünnepelt és befutott pornósztárok lettek a testvérével, karrierje csúcsán autóbalesetet szenvedett és lebénult. Gyönyörű arcát forradások tarkították, bármelyik kalózos filmben kiváló statiszta lehetett volna. Megtaláltam, akit mindig is szerettem. Csodás! Megmentett engem, bár ő mindig azt mesélte, hogy én mentettem meg őt a hídon azon az esős, májusi délutánon. A boldogság flamingója végre megtalált! Rózsaszín napok, hetek, hónapok és évek következtek. Mindkettőnknek.
De ahogy a szú eszi lassan a fát, úgy lett minden egyre kétségbeejtőbb. Lassan, évek alatt. Megmagyarázhatatlanul. Szétforgácsolódott a kapcsolat. Képtelen volt feldolgozni a vele történteket, a végén már egyetlen tükör sem volt a házban. Bármit csináltam is, nem segített.
Így hát, nem tehettem mást. Most az ágyban fekszik, csendesen és békésen, csak épp a párna van rossz helyen. A tekintete és a mosolya éltet majd életem hátralévő részében. Ez nem a vég, és nem is a vége, mert akármilyen őrült és kiszámíthatatlan a szerelem, nélküle nem élet az élet, olyan, mint a gyalogjárda kutyagumi nélkül. Megpróbálhatod elkerülni, de előbb-utóbb figyelmetlen leszel és belelépsz.
De, hogy ne rossz szájízzel hagyjátok itt a történetemet, megosztom veletek bátyám egyik sablon levelét, amelyet email formájában szokott átküldeni az éppen aktuális cicababájának:
Szerelmem!
Megmásznám a legmagasabb sziklát, átúsznám az óceánt, vadállatok között rohannék hozzád , hogy láthassalak!
u.i: este átugrom majd, ha nem esik.
*Joyce Mansour-Le téléphone sonne /Parancs János fordítása
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pyrrhusz (#30714) | 2017. február 15. 10:10 |
Régi arcok újra itt. Véletlenek nincsenek. Megérzés, az van. Köszönöm, hogy elolvastad. | |
Válasz L.I.Zet hozzászólására (#30713). |
|
2. L.I.Zet (#30713) | 2017. február 14. 23:18 |
Köszönöm a véletlennek és neked, hogy egy Valentin naphoz illő jó írást olvashattam. Talán ez tetszett az összes eddig olvasott írásod közül a legjobban.. | |
| |
