Kitörés...
Dátum: 2013. szeptember 29. 09:13Műfaj: NovellaCimkék: múlt, jelen, érzések |  |
Ha még egy percet maradok, úgy érzem megfulladok!... Elmegyek, elfutok... Mert a semmiről is tudtam írni!... pedig csak egy érzés volt, mint bárki megmondhatta volna, aki nem találja a helyét.
Éreztetek már valami hasonlót?..., hogy muszáj elindulni, mindegy hová, merre, csak onnan el, ahol éppen vagytok? Én ma valami ilyesmit éreztem és mint egy hiperaktív kaptam magam össze, éppen csak, amire szükségem volt. Jobban is teszi bárki, ha ilyenkor meg sem próbál megállítani, lebeszélni meg főleg, vagy rám beszélnie magát, úgyis hiába, mert ha én valamit elhatározok?... Persze hová is mentem volna, mint a telekre... Az egyetlen helyre, ahol egyedül lehetek végre!
Olyan sürgős lett hirtelen minden... Észrevettem magamon, hogy nem megy úgy a munka az utóbbi időben, mint szerettem volna. Csinálom én, de nem szívvel-lélekkel. Az is lehet, hogy a figyelem elaprózódik, megosztódik és ezért érzem, hogy nem haladok, keveset teszek. No, de majd most!
A lányom jobbnak látja hagyni, véletlenül sem ajánlkozik, mint máskor szokta, hogy ő is jönne, ennek igazán örülök, mert nagyon nehéz neki nemet mondani. Nem szeretem, még én is magára hagyni. Most viszont önző módon, direkt keresem a magányt, jólesik. Mert tudom ott kint megtalálom...
Csak már ott lennék! Szerencsém van. Milyen hamar jön a busz, és milyen kevesen vannak rajta? Az átszállás is gyorsan történt. Az egyikről lepattantam, ott volt a másik.
A Bródy felé veszem az irányt. Vállamon a hátizsákom, minden finomsággal. Már csak én kellek hozzá. Átmegyek a hídon és az ösvény végén kiérek végre a fő/útra, ahol a kerti szomszédom hirtelen lefékez mellettem. Kérdezi, hová-hová ilyen későn? Csak nem hazafelé mész, ellenkező irányba? Kérdésemre, miért? Mennyi az idő? - Tizenegy - mondja. Valóban - lepődök meg kissé. Ilyenkor szokott hazamenni. Az, hogy milyen nap van, már meg sem merem tőle kérdezni... Hát csak ennyire vagyok mostanában szétszórt... Aztán nem is tartjuk tovább fel egymást, folytatjuk az utunkat... Tényleg, mintha haza mennék, csak ellenkező irányba.
Azt már akkor tudtam meg, amikor bekapcsoltam kint a rádiót, hogy ma szombat van. Nincs ennek semmi jelentősége, annyira egybe folynak a napok, nem tudtam róla, hacsak nem az, és ennek most igazán örültem, nem kell ezért sem sietnem haza, hogy a sorozatomat nézzem... Érdekes, otthon ez eszembe sem jutott.
Kint aztán ismét magamra találok. Kívántam az egyedüllétet, hát ebben senki sem akadályozott meg, de alig térültem-fordultam, elősomfordált a kis vörös kandúrkám, és úgy nézett rám, mint aki ezer éve nem látott... pedig én most is gondoltam rá. Elő is vettem mindjárt a konzervet és töltöttem neki egy kis tejet a tálkájába. Azt sem tudta hová kapjon. Örömében még köszönni is elfelejtett.
Hát ez az, amire szükségem volt, de nagyon. Hamarosan társaságot is kapott, és megfelezte a kis barátnőjével az adagját... Joggal gondolom ezt, hogy van köztük valami, mert észrevettem már a múltkor, hogy igencsak szemeznek egymással.
Amit még nagyon szeretek, ha egyedül vagyok, hangosan szóljon a rádió... mindegy is milyen zene. Élvezem. Most senki nem mondja: "Halkítsd le!" "Nem szeretem!"... Kivételesen nem a csendet kerestem... és egész kint létem alatt adtam is neki kakaót... Komoly zene, magyar nóta?... minden jöhetett, még a déli harangszó is kivételesen..., amit viszont máskor, ha meghallok, azonnal lehalkítom... Nem szeretem a harangszót. Emlékeztet valamire. Most nem akarok emlékezni!
Ott kint aztán nem kellett sokáig töprengenem, minek is álljak neki? Egyik munka adta a másikat, de nagyon élveztem. Nem számított, hogy közben elfáradtam és lassan indulnom kéne hazafelé... végre valami hasznosat is csináltam, elégedettség-félét éreztem.
Mint, ahogy most is az vagyok. Elégedett. Mert a semmiről is tudtam írni!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
