vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Lélek-tükör

Szerző: KödmadárDátum: 2013. június 16. 09:36

Műfaj: SzakirodalomCimkék: lélek, közösség, szakirodalom, kommunikáció

"...a mai világban mindenki hordoz magában lelki sérüléseket, a jelen, vagy épp a múlt fájdalmait, de hogy mindezeket mennyire vetíti ki a környezetére, mennyire hibáztat másokat saját megoldatlan problémáiért, az már intelligencia kérdése."

Üldögélek az erkélyen, paradicsom tövek, retek, paprika és tépősaláta társaságában. Anyagilag persze semmit nem jelentenek a konyhapénzben, de sikerélményt nyújtanak. Múlt vasárnap saját petrezselymet szórtan a krumplira!
Ezt az érzést csak azok ismerik, akiknek volt már részük benne. Siker, amiért nem vereget vállon senki, mégis büszkeséggel töltöd még a gyomrod is. Az étkezés öröme, ami nem holmi felelőtlen zabálásról szól, hanem szépen komponált asztalnál mindennapi élvezet.

Egész héten számítógép előtt gyötört szemem most békésen pihen a Margit-sziget zöld fakoronáin, nézem a még mindig megáradt Dunát. A budai hegyek most enyhén szürke szmogban ívelnek a röghegységre jellemző lágy vonulatban. A lankákon piros háztetők, csillogó ablakok... Az Árpád-hídon autók hömpölyögnek mind a négy sávban, buszok, villamos, szirénázó mentők zaklatják a lelket. A hídon túl talán egy másik világ van, gondolhatnánk - de tudjuk, hogy nem...

Ott is emberek élnek: dolgoznak, utaznak, nevelnek gyereket, szeretnek, félnek... , még ha ez innen nem is látszik. Milyen békésen él egymás mellett Buda és Pest, elválasztva egymástól a folyó által, mégis átjárható kötődéssel, egységet alkotva, szépen szimbolizálva ezzel az emberek kapcsolati rendszerét!

- No, igen, az emberek! - és rágyújtok egy cigarettára, mert gondolataim szabad áramlására jó hatással van a felfelé kígyózó füst. Tudom, hogy rossz szokás, és párszor megpróbáltam elhagyni is, de hogyan menekülhetnék nélküle egy buta és szürke környezetből saját gondolataimba, ahol nem szólnak idétlen reklámok, bosszantó hírek, agyon únt, minden értéket nélkülöző zenék?

Az emberek közötti hidakat kommunikáció alkotja, melyek megfelelő mimikával és gesztusokkal kötnek össze, vagy éppen választanak el - attól függően, mennyi empátia és tolerancia szorult belénk. A különböző identitások egymás mellé kényszerítése egy munkahelyen már-már groteszk jelenetek lehetőségét hordozza magában, teret adva a kicsinyes képzelgésektől egészen a társak terrorizálásáig. Mert mi az, ha nem lelki terror, amikor egy húshegy az ember fölé tornyosulva ordít mindenért, ami frusztrált lelkében zavart okoz?
No persze, a mai világban mindenki hordoz magában lelki sérüléseket, a jelen, vagy épp a múlt fájdalmait, de hogy mindezeket mennyire vetíti ki a környezetére, mennyire hibáztat másokat saját megoldatlan problémáiért, az már intelligencia kérdése.
A szó olyan fegyver, mellyel a tudatlan vaktában hadonászik, sértetten, dühtől elborulva, majd később bocsánatot kérni kényszerül meggondolatlanságáért. Majd pontosan e kulturálatlan gondolkodásából kifolyólag elhiteti magával, hogy minden rendben van.
Hát nincs, mert a szavak sebeznek, mély hegeket hagyva maguk után a bőr alatt, a lélekben, az agyban.
Az együtt érző lélek sajnálattal tekint eleinte a betegre, de van az a pillanat, amikor kisebbségi komplexust és sajnálatot félre téve fellázad az őt ért megaláztatások és megfélemlítések ellen!
Ezen a kritikus ponton feltör belőle az igazság, aminek kimondásától megkönnyebbül. Ezért soha nem fog elnézést kérni, mert az elhangzott szavak őszinték voltak, felbuggyan belőle az évek során lerakódott salakanyag. Tudja, már régen kellett volna megálljt parancsolnia, megmutatnia a másiknak, meddig terjednek az ő lehetőségei, és hol van az én kényelmi zónám határa, melybe betörni illetlenség.

Így most, közeledve az ötvenhez, eldeformálódott agyú vénlányok képzeletével ellentétben, elárulhatom, nem a manökenek, vagy kolléganők jelentik számomra az etalont. Saját magamhoz mérem magam, mert nem akarok már hasonlítani senkire. Felnőtt nő vagyok, aki magából igyekszik kihozni a legtöbbet. Nem mások bosszantására, vagy irigységére vágyva teszem, hanem a magam örömére - és talán a társaméra, aki ilyennek szeret.
És, ha már tanultam beszédművelést, kommunikációt, jártas vagyok kissé a neurolingvisztikus programozásban, és évtizedek óta gyakorló agykontrollos vagyok, engedtessék már meg, hogy mindezt hasznosítva azon a nyelven szóljak másokhoz, amelyet ők is megértenek!

 

(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Eddig 10 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

1. Ködmadár   (#27474)

2013. június 19. 19:09

Titeket is, csak állandó időhiánnyal küzdök. Július egytől meg olyan változások elébe nézek, hogy fogalmam sincs, hogy alakul... Azért majd azt is igyekszem megírni! :-) Meg szabin több időt szánok rátok is!!! :-)

Válasz Zseva hozzászólására (#27470).

 

2. Zseva   (#27470)

2013. június 19. 17:51

... még valami. Természetesen máskor megnézem kivel állok le vitatkozni,... mert egy régi, rossz szokásom tért vissza, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni, de így legalább többé nem kerülhet rá sor. :-) Öröm benneteket olvasni!!!!

Válasz Zseva hozzászólására (#27462).

 

3. Zseva   (#27462)

2013. június 19. 06:22

Drága szívem! Ezen írásod felszínre hozta azt a friss "élményemet", melynek egy-egy mozzanatát a hsz-ben leírtam, talán nem írtam jól körül... Nem az a gond, hogy nem vagyunk már fiatalok, de azt, hogy mit bírunk el, ne más határozza meg és főleg nem akkor, amikor szerény személyem éppen azon fáradozik, fiatalokat is meghazudtoló módon, hogy neki legyen leszedve a borsója... Nem tudom érted e, hogy a kettő valahol üti egymást. Öreg vagy fiatal egyre megy, de ha nekem dolgozik valaki éppen, intelligencia kérdése is, hogy nem sértem meg ilyen jelzőkkel...

Válasz Ködmadár hozzászólására (#27443).

 

4. Zseva   (#27451)

2013. június 18. 14:32

Szia Macsek! Nagyon köszönöm a külön cikkben hozzám íródott szavaid. Olvastam... láttam mások is... Nem könnyű úgy írni egy hsz-t, hogy mindenre magyarázatot is ad egyben, néha félreértésre is okot adhat, mint látom egyik hsz-elő rosszul értelmezte a szavaimat. Mert a kritikát nem egy írótársamtól kaptam, hanem a fiatalkori barátaimtól, akik ilyen szélsőségesen és bántóan fejezték ki, hogy mennyire elutasítják, hogy ilyen hobbinak szentelem drága időm... értetlenül álltak ez előtt, miért van arra nekem szükségem, hogy írok... Barátnőmmel egyidősek vagyunk, a férje nálunk pár évvel idősebb. A sértő szavak tőle eredtek... ráadásul a lehető legrosszabbkor, mert ami összehozott egy napra bennünket a meghívásukra, éppen hogy a nem kevés munkáról szólt... borsószedésről. Ilyen egyszerű. Várhatott volna, amíg befejezzük a melót... Nem bosszankodtam volna, ha nem a munka dandárjában teszi ránk (mindkettőnkre) ezt a sért!

Válasz Macska hozzászólására (#27446).

 

5. Macska   (#27446)

2013. június 17. 22:10

Drága Éva! Elkezdtem választ írni, de nem tudtam lerövidíteni. Végül úgy döntöttem, külön írásként fog szerepelni ezzel a címmel: A csodálat tárgya. Puszi Mindketőtöknek: Macsek

Válasz Zseva hozzászólására (#27441).

 

6. Ködmadár   (#27443)

2013. június 17. 16:16

Drága Csillagom! Miért bosszankodsz olyasmin, ami megváltoztathatatlan? Örülj, hogy megérted, sokaknak nem adatik meg! Én 48. vagyok, de nem zavar! Csak olyasmivel tud bántani bárki is, amiről tudja, hogy az elevenedbe mar! A Bálna c. írásomban én is azt mutattam meg, milyen az, ha mégis visszanyal a fagyi. Alapvetően mégis ez az írás áll közel hozzám, mert nem foglalkozom másokkal. Vannak nálam fiatalabbak? Én is voltam. Vannak idősebbek? Én is szeretnék az lenni! Olyan szép, 94. éves öregasszony, mint a nagyim volt! Mert az életed minden pillanatában lehetsz szép, ha a korosztályodhoz viszonyítod magad, nem a tinikhez. Amíg nem Te vagy a földön a legöregebb, addig mindig fiatalabb is lehetsz másoknál. És bölcsebb, tapasztaltabb is lehetsz! Nézd meg, kivel állsz le vitatkozni! :-)

Válasz Zseva hozzászólására (#27441).

 

7. Zseva   (#27441)

2013. június 17. 11:15

... Ráadásul milyen szenvtelenül tudja odamondani... hogyan is értetném meg vele, hogy én nem vagyok ő?... Bármennyire is ismertük egymást a múltban, több évtizedek választanak el attól az időtől, amikor fiatalok voltunk... no de az idő múlásával muszáj egymást megsérteni?... legyen az akár a korunkra való utalás... azt is lehet szerényebben kifejezni... nem úgy, hogy "vén pi...ák vagytok, ezt lássátok be - mondta a vén fa...z!" beleértve a párját is, hiszen egyidősek vagyunk. Kivéve őt, aki már "öreg" is, meg irigy is. :-)

Válasz Ködmadár hozzászólására (#27436).

 

8. Ködmadár   (#27436)

2013. június 16. 21:18

Azt hiszem, van, ami mindenkinek jó lehet: Ha nem szólunk bele egymás dolgaiba. Nem értem, miért éreznek egyesek késztetést, hogy másoknak dirigáljanak, ítélkezzenek. Ráadásul pont azok viselkednek így, akik igen rosszul tűrik a kritikát.

Válasz Zseva hozzászólására (#27435).

 

9. Zseva   (#27435)

2013. június 16. 19:55

... a másik érzékeny pontom és nem értem, miért baj az egyeseknek, hogy írok... hát ha egyszer szeretek írni és ráadásul ezt úgy tudja mondani, hogy megbánt vele... "gusztustalan, undorító..., miért jó az nekem, hogy a személyes dolgaimat kiteregetem...stb"... Kínomban nem tudtam mással visszavágni, mint megkérdeztem szokott e, vagy mikor olvasott utoljára el egy könyvet?... mert ugye azt is valaki írta... Persze azt is szokták mondani attól az embertől fáj, ha nem úgy szól hozzánk, aki valamiért számít... most kissé elbizonytalanodtam... Miért? Mit kellene tennünk, ami jó?... Különben is mindenkinek ugyanaz egyformán nem lehet jó...

 

10. Zseva   (#27434)

2013. június 16. 19:41

Tetszett az írásod... Ez így igaz, a szavak nagyon meg tudják bántani, sebezni a lelket... többen hordozunk magunkban sérelmeket és a feldolgozásnak egyik módja az egymással való beszélgetés, és az írás, mint eszköz... Ha valaki sokáig magába zárva tartja a sérelmeit, nem tudja se kibeszélni magából az sem jó, mert befelé forduló, szomorú, mosolytalan emberré válik, ennek ellenkezője, ha folyton panaszkodik, azt sem szeretik... De jó lenne mindig megtalálni egymással a megfelelő hangot! Én például mostanában nagyon érzékeny vagyok, ha a koromat negatív értelemben emlegetik... :-)