Mégis csak van megoldás!
Dátum: 2013. július 02. 11:06Műfaj: NovellaCimkék: barát, munka, eszköz |  |
Vannak pillanataim, amikor már ész érvvel nem tudom előadni a nehezet. Olyankor szoktam mondani, hogy… „Voltak pillanatok az életemben, amikor semmi sem jött össze, mégis talpon tudtam maradni.”… Erre a lányom válasza,… és milyen találó?
- Mert a magyarok talpon tudnak maradni. „Talpra magyar!!!!”… a vers is így szól…
Ebbe kapaszkodok, jobb híján. Megmondta. A magyar az ilyen! Akkor is talpon tud maradni, ha minden kötél szakad. Nálam már a spagóca sem a régi, vannak, de azok is elnyűttek már, olyan szakadósak. Törékeny az élet is. Minden elhasználódik lassan. Még a spárga is, ha régi. Talán még én is.
„Öreg” bútordarab vagyok, azt mondják, nem érzem még sem, de nem is egy elveszett léleknek hiszem magam. Tudom, hogy előbb, vagy utóbb, de annak veszik hasznát, akiről átmenetileg bár, de kissé mintha megfeledkeztek volna. Kivárom, amíg rádöbben az is, nincs is annál jobb, mint a régi, a megszokott. Mert az mindig tudni fogja, nem kell mindig megmagyarázni, merre, hány a méter?
Mint például, azt hittem vége a világnak, amikor bemondta az unalmast a fűnyíróm. A munka kellős közepében. Alig vágtam le pár négyzetmétert, amikor bedöglött. Eszköze, válogatja, de ő sem mai gyerek. Tudta éveken keresztül a dolgát, de mára valahogy elfáradt. Lehet, nem is tehet róla, nem hozzáértő kezek gondoskodtak arról, hogy ne legyen hosszú életű. Akár, mint a gazdája.
Cselekednem kellett. Mi a fontosabb? Adott szituációban, nyilvánvaló, hisz nem várhat, az a gaz nő. Ki jöhetett szóba, mint a fűnyíró, pláne, aki ért is valamit hozzá, vagy csak úgy tesz, mintha, hát a barátom?
Itt az idő, most vagy soha!!!!!
Nagy firifittyel levonszolta, mondván pár perc és működőképessé teszi, még mielőtt beszáll az autójába. - Nem úgy van az! – gondoltam. Szomorú szívvel váltam meg tőle, hetekre, amikor betette a csomagtartójába. Ha már az eszköz fontosabb, ott valami nincs rendben.
Nem volt választásom! A szabadság érzése átmenetileg váratott magára. Mígnem egy szép napon…. Visszakaptam a fűnyíróm. Megjavulva, de a barátom nem úgy gondolta. Neki nem volt sürgős, pedig én alig vártam már, hogy kézbe vegyem. Ő is, csak valami másra.
Mindent megtettem a cél érdekében, a kedv a végére mégis elmaradt. Szerintem a motiváció hiányzott. Minden erre utalt, ugyanis másnap kora reggel rádöbbentem, mi hiányzott. Hát a fűnyírás.
Háni járt belém a lélek, mindebből persze ő mit sem érzett át kora reggel. Mégis megtettem, amit meg kellett tennem, nélkülem a kert sem az igazi. Elmaradt a kávé, nem győzte kivárni.
- Egy óra alatt levágom az egészet – mondta.
- Hiszem, ha látom – feleltem, te nagyképű!
Bár ne lett volna igazam, mert a másik fele rám várt, mint mondta, a felénél bemondva az unalmast, miközben rájött, hogy túlértékelte az erejét. Én mindeközben alig éltem, az előtte napot sem kiheverve, de kivártam. Mit is tehettem volna más, egyebet, hiszen nem hagyhattam, hogy dolga végezetlen induljon haza. Örülnöm kellett volna, hogy ennyit mégis elértem több év után. Levágta a füvem felét és még elvarratlan szálakat sem hagyott.
Azóta sem láttam!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
