Nagyimnak...
Dátum: 2013. július 21. 19:30Műfaj: NovellaCimkék: nagymama, epika, novella |  |
Aztán egy napsütéses tavaszon megmutatta anyámnak, hol, milyen virág van a földben, elmondta neki, melyik mikor bújik majd elő, és hogyan kell gondozni – aztán hosszú, mély álomba szenderült.
Nézek egy fényképet. Már nyolcvan fölött járt nagymamám, amikor készült, s mikor elment, meghaladta a kilencvenet. Nehéz elhinni, hogy megtörténhetett. Bíztunk benne, hogy megünnepelhetjük vele a százat, és megérjük mellette a végtelent...
Csak nézem nevető szemeit, a szája szegletében bujkáló mosolyt – és ismerve az életét – nem tudom, hogyan lehetett ő ilyen. Meg kellett volna törnie sokkal korábban, feladnia régen, de nem, ő dacolt minden kínnal és fájdalommal, és addig viselte földi köntösét, míg szét nem foszlott gyönyörű lelke körül teljesen.
Egész életében talán egyetlen szerencse érte. Szülei kivették az elemi iskolából, és a tanítóékhoz adták gyereklánynak. Nem tudom, ki volt az a család Cegléden, de hálás vagyok nekik az értelemért és emberségért, amivel megáldotta őket az ég! Hatalmas könyvárszobájuk ajtaja nyitva állt a nagymamám – akkor még kislány előtt, és válaszoltak is kérdéseire, ha nem értette az olvasottakat. Az első könyveket még ők adták kezébe, és elindították egy nehéz, de nemes úton.
Amikor a tanító gyereke felnőtt, akkor is maradhatott cselédnek, és azt hiszem, maradt is, míg el nem olvasott minden könyvet náluk...
Később nagyon jól ment férjhez, nagyapám kőműves volt. Akár jól is élhettek volna, hisz az iparosok akkoriban nagy tekintélynek örvendhettek. Ő végül nem tartozott közéjük... A II. világháború előtti időkről keveset mesélt a család. Nagymamám ikreket szült először, két kislányt a kecskeméti kórházban. A babák koraszülöttek voltak, pici súlyúak, és éhesek... Nagymamám teje nem volt elég a kicsiknek, s egyikük apró teste feladta a küzdelmet, talán, hogy megmentse testvére életét.
Azután jöttek sorra a gyerekek, még egy ikerpár is érkezett. Mire anyám nyolcadikként világra jött, a harmadik nővérét temették el, ő nem is találkozhatott velük. Öt és nyolc évesen nem tudták legyőzni a fertőző betegségeket, mert a hideg-meleg borogatás és a kamilla nem oldhat meg mindent... Elképzelésim vannak a gyötrelmekről, amin szegény nagymamám keresztül mehetett, de ő sosem mesélt ezekről az időkről. Nem hiszem, hogy elfelejtette, inkább csak nem akart terhelni minket vele.
Azt is csak anyámtól tudom – aki a háború idején született, - hogy nagyapám elvállalta az alakuló csemői TSZ-ben disznóólak építését. Aztán valahogy ott ragadt a sárban, és a rá osztott férfi munkát is nagyanyám végezte el, hogy megkapja a család a beígért fizetséget és terményt. Papáról nem sok történet maradt ránk, mama csak azt mesélte el, amikor Ilona, az unokatesóm rázárta az udvari vécét, majd megfeledkezve róla, belemélyedt a játékba az udvar másik felében. Órák múlva előbotorkáló nagyapámat látva csak ennyit kérdezett: „Hogy jöttél ki, papa?” Hát igen, az embernek sokszor csak később jutnak eszébe dolgok, mikor már szinte mindegy... És persze minden Borbála napon elhangzottak papa szavai: „Neked van a világon a legszebb neved, Boris! Benne van minden, amire egy férfinak szüksége lehet – a bor, a bál, meg a nő!”
Néhány családi történetet leírok ide, hátha nagyim is elmosolyodik, amikor felolvassa az angyaloknak őket! Mert biztos vagyok ám benne, hogy most is olvas! Engem is!
Az egyik kedvencem az, amikor Pali bá', az akkor még kamasz nagybátyám a tanya mögött mindkét lábát a nyakába rakta, ne lássa senki első ügyetlen próbálkozásait. No, nem is látta – sőt, hallani is csak nagy sokára hallották meg kétségbeesett segélykiáltásait. A gyakorlat sikere nem volt felhőtlen teljesen...
Egyszer Mártika nagynéném (akkor még csak Márti), egy szelet kenyérrel mászott fel reggelizni az eper fára, hogy ne az udvar homokjából szedje a gyümölcsöt. Nem tudott lejönni, este nagyanyám egyenként hajtogatta ki görcsbe szorult ujjait a faág körül, amiben kapaszkodott. Hiába, az más világ volt akkor! Ma feljutni nehéz, s mire észbe kapsz, már bizony lent vagy, és sajog a feneked...
- Szabóné! - rikkantott be a szomszéd a tanya kis ablakán egy vasárnapi hajnalon. - A fiai a síneken alszanak!
Rohant a család, hogy Jánost meg Palit felköltsék, akik a vágányon ágyaztak meg maguknak a szombat éjszakai bál után, elfáradva a hosszú gyaloglástól. Szépen összehajtott ruháik szolgáltak párnául a zúzott kövön, cipőik rendben sorakoztak egymás mellett. Ahogy tanulták otthon! No lám, a ritka vonatforgalomnak is meg vannak az előnyei!
Persze édesanyámnak is akad saját története! A nyuszi himlőt hozott neki azon a tavaszon, s nagymami ágyba fektette. A nagyokat kérte, vigyázzanak a kicsire, míg elintézi a dolgát a városban. A mindig cserfes, örökmozgó kislány csak a fejét dugta ki a keskeny ablakrácson, hogy láthassa a fal tövében játszó testvéreit.
- Jön anyuka! - kiáltotta el magát valamelyik, de anyám feje felakadt formás fülecskéin menekülés közben. Okozott némi riadalmat ezzel, mire a környékből áthívott férfiak szétfeszítették a rácsot!
Legidősebb nagynénémről nem maradtak vicces történetek. Az elemi iskola után a városba ment takarítónőnek, hogy segítse a családját. Bogika az első karácsonyon egy szem narancsot hozott a testvéreinek! No, akkor még bizony, hogy volt értéke a narancsnak! Én azt mondom, most is kevesebb kellene belőle! Akkor tán én is örülnék egy-egy szeletnek, de így? Olcsóbb, mint a magyar eper, s sokan inkább a narancsot viszik a piacról, pedig, ha jól meggondolom, az a drága, ami ránk rohad... Én maradnék a pirosló magyar epernél, ami nagyanyám kertjében édesebb volt a méznél, és jutott mindenkinek belőle a családban!
Ő bölcsebb volt sok mai államférfinál, tudta, hogy tanulni kell, mert a nyomorból csak így lehet kimászni! Gyermekei mindegyikének adott szakmát a kezébe. Bogika is takarítás mellet szülésznek tanult, és ceglédi babák százait segítette a világra – engem is! A sors fintora, hogy idős korában nem küldték el időben citológiai vizsgálatra, pedig járta az orvosokat. Hiába no, idős ember már nem hajt hasznot a társadalomnak, csak viszi a pénzt, meg a baj van vele. Legalább egy évig hagyták szenvedni, mire elment vastagbélrákban...
Bizony, nehéz keresztje volt nagyimnak, de csak cipelte szó nélkül, már hozzá tartozott, mint a fekete ruha, amiben járt, mióta az eszemet tudom. Anyám is csak így, kendős öregasszonyként látta mindig. Minden átkozott évben akadt a családban halott, s mire ritkult a sor, nagyanyám már nem is gondolt világosabb színekre. Volt már hetven is, mikorra rá tudtuk beszélni sötétbordóra, kékre, zöldre, barnára.
Elszálltak lassan fölötte az évek, de az olvasásról soha nem mondott le! Régebben nagyapám veszekedett vele, oltsa már el a lámpát, mert drága a petróleum, de akár kis trükkökhöz is folyamodott, csak ne kelljen letennie a könyvet.
- Jól van, na, Jenci, tanul még a gyerek! - nyugtatta meg az öreget, és anyámmal együtt böngészték az olcsó könyvtár apró betűit a pislákoló fénynél.
Kirepültek a gyerekek, de ő csak ragaszkodott a kis tanyához, a virágaihoz a ház előtti kertben. Egyszer aztán jött a szomszéd - Nem látom anyátokat napok óta! - s szaladtak a gyerekei Ereklyésbe. Nagyanyám ugyan ragaszkodott volna hozzá, hogy hagyják meghalni ott, a virágai között, de soha többé nem költözhetett vissza a tanyára. A városban is lett kertje, ahová elhozhatta kedvenceit. Egy pici meggyfát is magával cipelt. Nem, nem a legerősebbet választotta, amit ő ültetett nemrég, hanem azt a kis satnyát, amit kidobott. Azt én ültettem el nála, míg ő a többivel bíbelődött...
A kis fa aztán egyszer csak virágba borult az új kertben, és minden évben bő terméssel hálálta meg a gondoskodást. Egyszer épp meggyet szedett nagymamám, amikor mentem hozzá.
- Nagyika! Mit keresel a léltra tetején? - vontam kérdőre ijedten.
- Látod, kislányom, már csak így tudok szüretelni! Nem is tudom, mi lesz velem, ha megöregszem... - ingatta fejét, komor képet erőltetve arcára, de nevetett rám a szeme.
Aztán egy napsütéses tavaszon megmutatta anyámnak, hol, milyen virág van a földben, elmondta neki, melyik mikor bújik majd elő, és hogyan kell gondozni – aztán hosszú, mély álomba szenderült. Mindig mellette volt valamelyik lánya, eljött az immár egyetlen fia, és mentünk hozzá mi is, unokák, vittük a gyermekeinket magunkkal. Nem akartuk elengedni, és ő nem sietett. Hagyta, legyen időnk megérteni, hogy neki menni kell. Csak aludt békésen, mélyen szuszogva. Arca kisimult, piros rózsákat festettek rá az angyalok, és a világ legszebb öregasszonyát láttam ott az ágyban, amikor utoljára megfogtam a kezét, és elbúcsúztam tőle...
(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 4 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#27685) | 2013. július 26. 13:24 |
Addig írd, amíg élek... Mintha én lennék a nagyanyád... Játszásiból. :-) | |
| |
2. Zseva (#27683) | 2013. július 26. 11:53 |
Hát bizony nem sokat hagyunk magunk után, ha semmit sem tudnak rólunk. Ha ez a módja, hogy mégis valamit, se biztos hogy jól tesszük, de ez már legyen az ő értékítéletük, ha egyáltalán képbe kerül... Kétlem. Ettől függetlenül írd meg a gyerekkori élményeidet, ahogy én is megtettem, mert az legalább hiteles, abba semmit nem lehet belemagyarázni... legfeljebb már nem fogunk tudni róla. :-) | |
Válasz Ködmadár hozzászólására (#27677). |
|
3. Ködmadár (#27677) | 2013. július 24. 21:28 |
Szia Zseva! Azért írtam le, hogy ne merüljön minden a feledés homályába még abból a kicsiből is, amit én tudok... Lehet, egyszer saját gyermekkori emlékeimet is megírom, mert ahogy most elnézem a gyerekeimet, meg a gazdaságot, az én unokáim - ha lesznek egyáltalán - már csak az írásaimból fognak megismerni... :-( | |
Válasz Zseva hozzászólására (#27670). |
|
4. Zseva (#27670) | 2013. július 23. 08:45 |
Szia Ködmadár! Jó azt tudni, hogy nem vagyok egyedül a múlt iránti érzékenységemmel. Az "öregek" tudták igazán!... Mi az élet értelme! Mi meg keressük. Nagyon érzékletes írásod sok mindenre ráébreszt. A hiányos ismereteinket a fantáziánk pótolja... Milyen is lehetett az akkori élet? Mi nem tudhatjuk. Ők tudták! Szívemhez közel álló írásodat, köszönöm. A nagy család - mert benne voltam magam is nyakig - és az ősök nyomdokaiba legfeljebb csak az igyekezetem a méltányolandó. Szavaim nincsenek, csak érzéseim... Nekem is volt egy nagyanyám,... akiről nem sokat tudok, legfeljebb, amit az én anyám elmesélt... Kevésnek bizonyult. Pedig mennyire szerettem?!!! Pussz, Éva | |
| |
