A Laki-köd, avagy június figyelemre méltó fagya - 1.
Dátum: 2008. július 25. 16:07Műfaj: NovellaCimkék: természeti, katasztrófa, vulkánkitörés, földrengés, fagy, éhínség, köd, izland, 1873, halál, laki, folytatásos |  |
1783 nyara, Izland. Iszonyú intenzitással tört ki a Laki vulkán, melyről már mindenki azt gondolta, hogy régen kihunyt. A csöndes és nyugodt környék, Kirkjubæjarklaustur falu a Skaftá folyó partján borzalmas robajra és földmozgásra ébredt. Az emberek arra gondoltak, hogy eljött a világ vége.
A máskor smaragdzölden pompázó friss legelők, és a csöndes nyugalommal hömpölygő Skaftá folyó mintha eltűntek volna. A folyóparton magasodó furcsa formájú Systrastapi szikla vörös-feketén izzott a mögüle feltörő, legalább 800-1000 méteres magasságú tüzes láva-szökőkutak előtt. A levegő remegett a forróságtól, miközben a föld gyomrából sátáni hangok törtek elő; dörgedelmes morajlás hallatszott mindenfelől. Mintha egy gigantikus üstben ördögi étket főztek volna. A levegőbe forró gőzök és fojtogató gázok lövelltek ki, hamueső hullt, miközben a lángvörösen bugyogó, pusztító láva vészt jóslóan megindult a Skaftá partja felé. Amikor elérte, fülsiketítő sercegéssel ömlött bele a folyó hűs vizébe, megölve ezzel minden életet, amely a folyónak köszönhette addig létét.
A kis falu lakói megdermedve álltak házaik előtt, s babonás félelmükben még az sem jutott eszükbe, hogy pillanatok alatt összeszedjék legfontosabb értékeiket, és kocsira pakolva azokat, sietősen elhagyják Kirkjubæjarklausturt. Az emberek csak álltak dermedten és némán. A távolabbi legelőkre kicsapott birkák egy részét már elragadta a vörösen izzó lávafolyam, mely egyelőre még elkerülte a falucskát, de egy haszonállat sem lehetett biztonságban, ami nem az aklok és istállók viszonylagos védelmében volt. De az is csak még egy rövid ideig.
Jórunn Hannesdóttir Scheving, a lelkész felesége tért magához elsőként, s hangos kiabálással gyűjtötte maga köré unokáit, számos leánya csemetéjét, s sietősen beküldte őket a házba, majd maga is utánuk ment, és erősen rázárta az ajtót. Kezeit összekulcsolta, szemét lehunyta, s csöndes mormolással az Úrhoz fohászkodott, kérve őt, hogy hárítsa el fejük fölül haragját. A megrettent apró csöppségek úgy tettek, ahogy nagyanyjuktól látták. Jórunn a gyermekek előtt megőrizte hidegvérét, de szívében rettegett az Úr haragjától.
De a Laki mintha minden indulatát, ami az évmilliók során felgyülemlett benne, most akarta volna kiadni magából, olyan intenzitással hányta ki magából számos kráterén keresztül a tüzesen és forrón sistergő lávát és a fojtogató vulkáni hamut, miközben egyre nagyobb területeket hódított el a szorgos földművelés és a legelők elől. Immár másfél hónapja tartottak a sorozatos kitörések. A falu lakói rezignált belenyugvással fogadták a természet eme büntetését, és érthetetlen módon eszükbe sem jutott, hogy távolabb költözzenek a haragvó vulkán mellől. Látták, hogy a kiömlő és lassan hömpölygő láva ugyan közvetlenül veszélyezteti a falu határait, de mégsem akarták az enyészetnek áldozni kevéske, nehezen összekuporgatott anyagi javaikat. Talán hozzászoktak Izland gyakori és intenzív geotermikus működéséhez, mely a számtalan gejzír és vulkán következtében mindennaposnak számított. És bár ez a kitörés most minden eddiginél makacsabbnak és főleg súlyosabbnak tűnt, mégsem kerekedtek fel, hogy életüket mentve, máshol próbáljanak szerencsét.
Még akkor sem keltek útra, amikor egyre több lakost ragadott el a kíméletlen, lángoló lávafolyam, s egyre többen vetették bele magukat eszelősen fortyogó tüzes masszájába, amikor látták, hogy egész életük megfeszített munkája vált a tűz és a pusztulás martalékává alig pár hét leforgása alatt.
A Szentháromság utáni negyedik vasárnapon (július 20.-án) aztán Jón Steingrímsson, a lelkész, összegyűjtötte az istentiszteletre érkező embereket, s közös imára hívta őket, amely talán utolsó lehet ezen a vasárnapon, mielőtt a vészesen közelítő láva megsemmisíti magát a templomot is. Jón Steingrímsson a falubeliekkel ellentétben nem akart belenyugodni, és nem akarta csüggedt méltósággal elfogadni a halált, hiszen szentül hitte, hogy mindez az Úr büntetése elharapózó erkölcstelenségük, lustaságuk és bűnös életmódjuk miatt.
Az olvadt láva veszélyesen hömpölygött lefelé a hajdani Skaftá kiszélesedett medrében, és elkerülhetetlennek tűnt, hogy maga alá kebelezze Isten szent hajlékát. Teljes egészében a folyóágy lejtésében áradt lefelé, a templom és az egyházi gazdaság felé igyekezvén. A vastag fagerendák, melyek a kis templomépület gerincét alkották, remegtek és rázkódtak a kataklizmától, ahogy a fortyogó lávafolyam dübörgött feléje, gyakori földmorajokkal kísérve. De Jón Steingrímsson érces hangján túlharsogta a világvégét, ahogy gyülekezetéhez, majd az Úrhoz szólt. Nem félt, s bátorsága, vagy inkább megingathatatlan hite átragadt a hívekre is, ahogy egy-emberként az Úristenhez fohászkodtak. Hajlandóak voltak, és felkészültek elfogadni bármit, amit az Úr rájuk mérhet, ha ezzel elvonja haragját fejük fölül, s kegyes szeretetében megállítja a feléjük özönlő lávafolyamot. Hevesen és komolyan hívták az Urat, hogy legyen velük ínséges, utolsó pillanataikban.
Mélységes hitükben és utolsó reményükben meg sem hallották a hirtelen beállt csöndet, amely egyik pillanatról a másikra tört rá a vidékre. Csak valami megmondhatatlanul furcsa érzés kerítette hatalmába az egész gyülekezetet, ahogy lehunyt szemmel, imára kulcsolt kézzel, és Istenbe vetett hittel imádkoztak az életükért. A néma csönd pedig egyre lüktetőbb lett, míg szinte harsogott az utóbbi napokban megszokottá vált földmorajlás helyett. Mintha az Úr válaszolt volna fohászukra. Ekkor Jón Steingrímsson lassú léptekkel lesétált a szószékről, és egyenesen a bezárt, vastag tölgyfaajtókhoz ment. A hívek csodálkozástól és félelemtől eltorzult arccal néztek pásztorukra; talán azt hitték, hogy Jónnak is elment az esze, hogy elébe sétál vesztüknek. Szélesre tárta a templom kétszárnyas kapuját.
Legnagyobb meglepetésükre a félelmetes és gyilkos láva néhány lábra a templom falától megállt. Még mindig sistergő felszínén jól látszottak azok a rétegek, amelyek egymásra kerültek, ahogy a rétegződő hullámok feltorlódtak.
- Az irgalmas Isten meghallgatta imánkat, megmenekültünk Hála legyen neki. – zengte tiszta hangon Jón Steingrímsson.
Jón és a gyülekezet nagy része túlélték a kitörést, megingathatatlan és néha megdöbbentő hittel szembenézve a halállal. Halottaikat eltemették, a megmaradt élelmet és pénzt igazságosan elosztották, és Jón Steingrímsson szilárd hitet és lelki közösséget adott gyülekezetének. Egy idő után az „Eldklerkur”, vagyis a Tűzpap nevet kapta, s még messzi vidékeken is elismeréssel és tisztelettel beszéltek róla.
De még nem volt vége. A Laki dühöngése ugyan másfél hónappal a kitörés után abbamaradt, de következményeivel nem számoltak. Ők, és mások sem…
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
